9. rész - A bajkeverő

Beletörődve, hogy a mai nap már mégsem az enyém, hogy valószínűleg kínkeserves órák várnak rám, és hogy azt sem tudom, merre kell mennem, nekivágtam a falunak. Valószínűleg már egy órája is bóklásztam a faluban, elhaladtam már a fegyverraktár, a kovácsműhely, kétszer a Nagyterem a előtt, valahogy még az Arénához is elkeveredtem, de azóta sem találtam el a kikötőbe. Tudtam, hogy ezzel az "időhúzással" nagy bajba kerülhetek, de nem akartam megkérdezni az arra járó embereket, mert féltem, hogy ostobának néznek. Igen, ez is, csak én lehetek... Végül az az ötletem támadt, hogy megkeresem a sziget peremét, hátha onnan látom, hogy lehet lejutni oda. Nagy nehezen, de legalább azt megtaláltam. A kikötő közvetlenül alattam terült el, így rálátásom nyílt az egész helyre. Hatalmas volt, talán nagyobb, mint az irgalmatlan-szigeti. Rengeteg hajó volt kikötve, még a láthatóan harci hajóknak épült darabokat is használták valamire, mivel egyik sem tűnt rozogának, vagy elhanyagoltnak. A tenger nyugodt volt, és az égen is már alig maradt nyoma a tegnapi viharnak. Összességében csodálatos látványt nyújtott, pedig már megszoktam az ilyesmit. Az Irgalmatlan-sziget kicsit délebbre van, de nem annyira, hogy jelentős különbség legyen a két sziget között. Pár perc múlva felhagytam a panoráma csodálásával, és nekiálltam a szememmel keresni a lejáratot, amit jó száz méterre meg is pillantottam. Odafutottam, (mert már nem akartam tovább húzni az időt) és még egyszer ellenőriztem, hogy ha itt elindulok, tényleg ott kötök-e ki. Ez végül nem sikerült, mert onnan már nem láttam be a teljes helyet, de gondoltam, próba szerencse. Miközben lefelé baktattam, a biztonságról megfeledkezve, tovább vizslattam a kilátást. Nem bírtam betelni vele, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy a hajók enyhén himbálóznak a vízen, ahogy a sós tengeri levegő az arcomba csap, és ahogy időnként meg-megpillantottam egy-egy tengeri sárkányt a horizonton. Nagyon értek hozzá, hogy úgy menjek oda bizonyos helyekre, hogy oda se figyelek. Most is ez, történt volna, ha hirtelen nem hallok egy rikácsoló hangot a fülel mellől. Megtántorodtam, elvesztettem a egyensúlyom, és célirányosan beleestem a vízbe. Szerencsére már leértem a tengerszintre, szóval alig estem másfél méter magasról, de a tenger jéghidege rögtön égetni kezdte a bőröm. Nem találtam kapaszkodót a dokkokban, de hirtelen éreztem, hogy egy erős kar megfog a grabancomnál fogva, szinte kiránt a vízből és felhúz a dokkra, amiről sikerült leesnem. Mikor sikerült összeszednem magam, ami abból állt, hogy sikerült kiköpnöm az összes vizet, amit lenyeltem, és viszonylag kicsavartam a vizet a ruhámból, felnéztem a megmentőmre. Alacsony férfi volt, nagyon hosszú, barna, itt-ott ősz szálakkal tűzdelt hajjal és szakállal. Egy sima zöld pólót viselt, rajta ugyanaz a láncing szerű valami, ami a törzsfőnökön is volt, és egy vörös, Bélhangoséhoz hasonló matróznadrág. A fején kis sisak. A jobb karja helyén kampó, bal lába helyén pedig faláb.
- Nem ütötted meg magad? - kérdezte, miközben kezet nyújtott és felhúzott. Én csak megráztam a fejemet. - Hogy estél le? - érdeklődte. Erre a választ én sem tudtam. Annyi rémlett, hogy megijedtem valami hangtól, de mire eddig eljutottam a gondolatmenetemben, máris szállt a vállamra a kis kék rém.
- Miatta - böktem a sárkányra. - Megijesztett.
- Értem - mondta. Kedvesnek tűnt, így erőt vettem magamon.
- Nem tudod hol van Kübli és Pozdorja? - kérdeztem, mire a férfi nevetésben tört ki, amit nem értettem.
- Hát, Pozdorja éppen előtted áll - mondta végül. - Akkor bizonyára te lehetsz Kledirn. Pléhpofa mondta, hogy téged küld segítségnek, de nem számítottam rá, hogy ennyi idő ideérned.
- Hát, izé, az az igazság, hogy kicsit eltévedtem... - vakartam zavartan a tarkómat. Pozdorja furcsán nézett rám. - Még új vagyok - mondtam, úgy, hogy eléggé mentegetőzésnek tűnt. Bár, az is volt.
- Mindegy, ami megtörtént az megtörtént. Addig is fogtunk még egy adag halat, szóval nem maradtál le semmiről. Gyere! - mondta, és én egy fanyar mosoly kíséretében követtem az egyik hajóhoz, ahol megpillantottam egy másik halászt. 1 méteres, befont szőke szakáll és haj, a pólóját nem láttam, mert valami kis köpeny szerűség eltakarta, ezt is zöldnek néztem. Sima bőrcsizma, vastag öv, tunika, karvédők, és a jobb karja helyén kampó.A fején pedig egy kübli. Azt kell mondanom, sok furcsa alakot láttam már, de ez az alak mindenkin túltesz. A hajón, amiben volt, körülbelül 20 hordó volt, és ha jól láttam, mind tele volt hallal.
- Pozdorja, jó, hogy itt vagy, már kezdtem azt hinni, sosem jössz vissza! - kiáltott fel, amint meglátott minket.
- Ne aggódj Kübli, csak a kikötőben tértem egyet - nyugtatta. Úgy láttam, már eléggé gyakorlott benne. - És megtaláltam a kishölgyet - mondta. Kishölgy? Én, kishölgy?! Már megbocsássanak, de viking vagyok, nem valami európai kényeske! Habár... jó, de akkor sem vagyok kishölgy! - zsörtölődtem magamban.
- Szia! - nyújtott kampót(?). Én egy ideig értetlenül meredtem a felém nyújtott kampóra, majd végül úgy-ahogy kezet ráztam vele.
- Na jól van, sok a munka még ma - mondta hirtelen Pozdorja. - Ne vedd sértésnek, de ahogy téged elnézlek, a halak felcipelésében nemigen tudsz segíteni - szomorúan lehajtottam a fejem.
- De van még itt valami... - folytatta, mire felderült az arcom. Nem szeretek dolgozni, de csalódást okozni még kevésbé. - Az egyik hálónk kissé elszakadt. Belebotlottunk egy igencsak rosszkedvű forrkatlanba, és hát, ez lett a vége - mutatott a fedélzet egy szegletére, ahol megpillantottam az említett tárgyat. Az a bizonyos kissé szakadt háló szinte szétesett, szerintem már csak a lélek tartotta egyben.
- Már bocsánat, de nem lenne egyszerűbb egy új hálót csinálni? - értetlenkedtem.
- De, de ennek a hálónak érzelmi értéke van - magyarázta. - Még Kübli kapta az apjától. Akkor döntötte el, hogy halász lesz. Na meg persze harcos, mint akkoriban mindenki.
- Meg tudod javítani? - jött oda ismét a szőke halász, és könyörgő szemekkel nézett rám. - Ugye meg tudod, ugye meg tudod? - Ó, Thor, hogy tud valaki ilyen szívszaggatóan könyörögni...
- Mindent megteszek - felelten félénken. Kübli és Pozdorja nekiálltak cipekedésnek, néhány szabad falusi még segített is nekik, én meg felmentem a fedélzetre, és szemügyre vettem azt a bizonyos hálót. Úgy ahogy voltam, csurom vizesen, egy rikácsoló rettenetes rémmel a vállamon, nekiálltam. A háló tényleg nagyon szétszakadt, és én nem vagyok valami jó az ilyesmiben. Szerencsére jó a memóriám, így legalább az a néhány alkalom, mikor néztem a halászokat hálót készíteni, megmaradt az emlékezetemben. Eszközöket találtam, a rettenetes rémet pedig leültettem egy hordóra, és meghagytam neki, hogy ne mozduljon. Talán 5 percig bírta. Nagyban javítgattam a hálót, mikor hirtelen berepült elém, és gyakorlatilag a képembe mászott.
- Nem, most nem játszunk, maradj nyugton! - utasítottam, ahogy arrébb raktam pár métert. Újabb pár nyugodt perc. Aztán hallottam valami furcsa hangot a hátam mögül. Megfordulva vettem észre, hogy nem látom a sárkányt, de a hangot határozottan az egyik hordóból hallom. Felálltam, és belenéztem a hordóba. A kis kék rém ott falta a halakat, talán a hordó tartalmának a negyedét is elpusztította.
- Nem, nem! - szóltam rá, de meg sem hallotta, így megfogtam, és megpróbáltam kihúzni, sikertelenül. Akárhogy húztam, nem akart kijönni, szerintem csak feldühítettem vele, mert morogni kezdett, majd hirtelen a kezemhez kapott, de nem harapta meg. Kezdtem megelégelni ezt, így egyetlen határozott rántással kihúztam. A sárkány dühösen fújtatott egyet, majd óriási riadalmamra, rászállt a hálóra.
- Oké kishaver... semmi gond, csak szépen gyere le arról... - mondtam, a lehető legnyugodtabb hangon. Ő kissé kéretlenül, de odébb állt. Felsóhajtottam, és visszamentem a hálóhoz. Meglepve tapasztaltam, hogy rosszabb állapotban van, mint volt. És akkor eszembe jutott, hogy kibomlott a kötél, és kezdhetem elölről az egészet. Kedvetlenül álltam neki újra. Ha így haladok, sosem fogok végezni - keseregtem. - És egyébként is, ez a háló előbb fog szétesni, mint hogy kibírja az újrakötést. Teljesen szétjött a kötél, és nincs nálam semmi, amivel megerősíthetném - gondoltam, mikor a sárkányra tévedt a tekintetem. Sikerült viszonylag megfékeznie magát, most éppen egy hordónak dörgölőzött. Hirtelen azt vettem észre, hogy apró, kék valamiket hagy maga után. Engedtem a kíváncsiságnak, és közelebb mentem. Csak akkor jöttem rá, hogy azok pikkelyek, mikor a kezembe vettem az egyiket. Elgondolkoztam, majd összeszedtem az összes leesett pikkelyt, és visszamentem a hálóhoz. Tűként egy kis siklótüske szolgált, nyilván fiatal egyedtől származik. Megfogtam a tűt, és a gyengébb részeknél beleszőttem egy-egy pikkelyt. Úgy egy óra múlva, végeztem. Kübli és Pozdorja ismét visszatért, így kikértem a véleményüket. Már párszor megfordultak, de eddig nem kértek számon.
- Hát, izé, itt van... - mondta zavartan Küblinek, mert nem voltam biztos a sikerben. Boldogan tekintett a kezemben lévő tárgyra, majd mikor felfedezte az újítást, elcsodálkozott.
- Mik ezek a hálóban? - kérdezte.
- Öööö, sárkánypikkelyek - feleltem félénken. - Csak így tudtam megjavítani - szabadkoztam.
- Ez de szép... - mondta hirtelen elámulva. Megkönnyebbültem. Így, hogy tudom, hogy tetszik neki, nekem is jobban tetszett. A hálót körülbelül egyenlő távonként egy-egy, kéken csillogó pikkely dísztette, és a legtöbbet nem sikerült magába a hálóba szőni, így félig-meddig kiálltak a kötélből, kicsit egy kagylónyakláncra emlékeztetett az egész.
- Örülök neki - mondtam, majd eszembe jutott valami, ami miatt kissé elszégyelltem magam. - Elnézést, de a kissárkányom kissé megdézsmálta az egyik hordót...
- Semmi gond, a hal mindenkié - mondta, miközben még mindig a hálót csodálta.
- Tudok még valamiben segíteni? - kérdeztem.
- Mi? - kérdezte, felkapva a tekintetét a hálóról. - Ja, nem, nem tudsz, már csak a maradék halat visszük fel - bólintottam, és elindultam vissza a faluba. A dokkokról még visszatekintettem az újabb adag halat cipelő halászokra, és már indultam is a másik irányba, ami reményeim szerint Hablatyék háza felé vezet. Elkönyveltem, hogy itt az emberek furábbak, de egyúttal kedvesebbek is. Ma már nemigen volt kedvem máshoz, talán esetleg egy kisebb sétát teszek meg, és ezúttal ügyelek, nehogy eltévedjek. Már felértem a faluba, de a törzsfői ház nem látszott innen, csak a Nagyterem, de szerencsére, Hablaty a Nagyterem mellett lakik. Már majdnem odaértem, mikor leszállt a vállamra a dühösnek tűnő rém. A tekintete körülbelül ezt üzente: Miért hagytál ott?
- Nehogy már megsértődj, te vagy az aki egész nap csak bajt kevert, te kis bajkeverő! - szidtam le, de azért megsimogattam. És akkor...
- Várjunk csak...bajkeverő... ez az! Bajkeverő lesz a neved kispajtás! - kiáltottam fel, Bajkeverő pedig, mintha csak azt akarná üzenni, hogy tetszik neki a neve, hosszan végignyalta az arcomat villás nyelvével.