2. rész - A sosem ismert barát

  Az akciómmal még vártam. Tudtam mit kockáztatok, így nagyon óvatosnak kellett lennem, megvártam, míg besötétedik, majd az ablakomhoz léptem. Lenéztem a méterekre lévő talajra. Beleborzongtam a mélység látványába, de mégis, gondolkodás nélkül ellöktem magamat. Ahogy leértem, a lábaimba éles fájdalom nyilalt, talán még fel is kiáltottam. Pár percig térdeltem a fűben, lélegzetvisszafojtva. Részben, hogy elmúljon a fájdalom, részben, mert féltem, hogy felhívtam magamra a figyelmet. Mikor hosszú percek után sem láttam semmi gyanúsat, elindultam. Az út a célomhoz talán úgy 5 perc lehetett, mégis, végig úgy éreztem, sosem érek oda. Amikor végre megérkeztem, végigtekintettem a sok-sok ketrecen, és a megerősített rácsokkal körülvett gyakorlópályán. Itt lesznek valahol. Nekiálltam végignézni a ketreceket. Voltak ott szörnyennagy rémségek, gronkelek, rettenetes rémek, egy dörgődob, és siklók, bár egyik sem volt az, akit én kerestem. Már kezdtem feladni a reményt, hogy megtalálom, mikor az utolsó ketrecek egyikében ráleltem a kék-sárga siklósárkányra. Amint a közelébe értem, rögtön felkapta a fejét és morogva nézett rám.

- Mi az Viharbogár? - hallottam egy lányhangot valamivel távolabbról.
Áááá, szóval Viharbogár. Így kicsit értelmesebb. A lány a sárkány melletti ketrecben ült, egy fáklya fényé épp rávetült, szóval végre volt egy kis időm, hogy jobban szemügyre vegyem. A fegyvereit elvették tőle, de a ruhája (és a korábbi berzerker viselkedése) alapján arra következtettem, hogy ő is viking, akárcsak mi, talán egy tőlünk délebbi szigetről. Szőke haja fonatba fogva omlott a hátára, kék szemében megcsillantak az égő fáklyáról lehulló szikrák. Amint észrevett engem, ő is ellenségesen kezdett méregetni.

 - Mit akarsz? - kérdezte gyanakvóan, amiért nem hibáztattam.

 - Figyelj, nem tudom, ez mennyire hangzik ostobán, de-

 - Csak bökd ki! - förmedt rám.

 - Segíteni szeretnék - mondtam ki nyíltan.
 A lány nagyon meglepődhetett, mert hosszú ideig meg sem szólalt. Majd rám emelte a tekintetét és egy kicsit kedvesebben kérdezte:

 - Tényleg? Tényleg segítenél? - kérdezte hitetlenkedve.

 - Igen - válaszoltam tömören.

 - Köszönöm - mondta hálásan. - De nem kerülsz ezért bajba? - érdeklődte.
 Valószínűleg csak azt akarta tudni, mennyi értelme van ennek, és nem akarom-e valójában átverni.

 - Csak ha kiderül – mondtam és megvontam a vállamat.

 - Rendben, de ha ezért lefejeznek, vagy ilyesmi, az a te hibád! - szögezte le.
 Különös egy lány. Itt van egy ketrecben egy olyan szigeten ami valószínűleg a halált hozná rá és a társára, mégis viccelődik a "megmentőjével".
- Oké, figyelj! A kulcs annak az oszlopnak az oldalára van felakasztva - mutatott az említett tárgy felé.

 - Rendben, mindjárt jövök - mondtam, és már rohantam is (a lehető leghalkabban) a kulcsért. Óvatosan leemeltem a kulcscsomót és visszasétáltam a lányhoz, gondosan szorítva a kulcsokat, hogy még véletlenül se keltsek zajt. Tudtam, hogy nincs sok esély arra, hogy bárki pont meghallja a kulcsok esetleges zörgését, de jobb félni, mint megijedni. A sárkányok is felélénkülhetnek a hirtelen hangzavartól, és ha egy őr idetéved, akkor nekem bizony annyi.

 Próbálgatni kezdtem a különböző a kulcsokat a zárba, de a lány gyorsan rám szólt.

 - Nem, nem az! Az sem az! - förmedt rám, ahogy még egyet belepróbáltam. - Várj, majd én! - kapta ki a kezemből a kulcsokat és magabiztosan választott ki egyet. Belehelyezte a zárba és aztán már csak a zár kattanása hallatszott. Önelégülten vigyorgott rám, én pedig csak tátott szájjal bámultam rá vissza.

 - Ezt meg... hogy??? - kérdeztem még mindig ledöbbenve.

 - Csak mert az embert elfogják még nem veszítheti el az eszét. Figyelni kell, ha valaha még szabadulni akarsz - mondta könnyed hangsúllyal miközben lassan elfordította a ketrec ajtaját.

Amint kilépett szembefordult velem és tetőtől talpig alaposan végigmért. Én ugyanígy tettem. Nagyjából egyidős lehetett velem, talán kicsit idősebb. Hosszú szőke haja össze volt fonva, kék szemei csak úgy világítottak a sötétben. Hosszúszárú csizmát, egy vastag, lila, vékony nadrágot, rajta egy tüskés, koponyákkal díszített szoknyát, egy feszes kék pólót, a vállán pedig egy pár fém vállvédőt viselt, és ezeken is felfedeztem egy-egy koponyát. A kezén alkarvédők voltak. Tekintete bátorságot és elszántságot tükrözött. Tett egy lépést felém amitől én hátrálni kezdtem és megbotlottam egy kőben, és el is estem volna, ha ő meg nem ragadja a kezem és ránt vissza az egyensúlyomba. Kissé tartottam tőle, de ő csak kedvesen mosolygott rám. Nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti arcának.

-          Hé, hé, óvatosan!

-          Köszi! – mondtam és félénken visszamosolyogtam. Egy darabig még néztünk egymásra, de a kínos csöndet a sikló morgása szakította félbe.

-          Jajj, bocsáss meg Viharbogár, egy kicsit megfeledkeztem rólad! – mondta bűnbánóan a hüllőnek, aki mitha csak értette volna, felhúzta az orrát és szúrósan nézett gazdájára.

-          Jól van, jól van, nem kell megjátszani a vérig sértettet. Gyere, kihozlak! – mondta mosolyogva. A sárkány láthatólag kicsit megenyhült, és közelebb lépett a ketrec ajtajához. A lány ezt a zárat is gond nélkül kinyitotta. A sárkány kilépve a ketrecből rögtön engem kezdett el fixírozni. Közelebb jött hozzám és én egészen a falig hátráltam előle.

-          Nyugalom! Nem bánt – mondta az ismeretlen lány teljes bizonyossággal hangjában.

Lehet, hogy nem bánt, de nem a legmegnyugtatóbb dolog ha egy náladnál sokkal nagyobb lény áll előtted, akinek megerőltetnie se kellene magát és máris a Valhallában találnád magad. Így egy kicsit megnyugodva, de azért még mindig remegve néztem a felém közeledő állatot. A sárkány megállt előttem és érdeklődve hajtotta le a fejét az én szintemre. Már olyan közel volt, hogy éreztem, ahogy az orrából kiáramló meleg levegő az arcomba csap. Centiméterek választottak már csak el minket egymástól. A szívem hevesen dobogott, kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem. Ekkor olyan történt, amire nem számítottam abban a pillanatban. A sárkány hirtelen végig nyalta az egész arcomat és a karomhoz kezdett dörgölőzni. Én csak lesokkolva néztem, ahogy ez az óriáshüllű egy macska módjára dörgölőzik, és mintha valami doromboló hangot is kiadott volna.

-          Kedvel téged – halottam a lány nevetős hangját pár méterre tőlünk.

-          Hát... i..igen úgy tűnik – feleltem eléggé zavartan. A sikló elkezdte a kezemet bökdösni, mire én értetlenül néztem vissza rá.

-          Azt akarja, hogy megsimogasd – ”fordított” a szöszi.

-          Mi? De hát... – lepődtem meg.

-          Mi van csak nem félsz tőle? – kérdezte gúnyosan.

-          Nem! Nem, nem félek – feleltem.

-          Akkor? – kérdezte mosolyogva. – Nem lesz semmi baj! – mondta kedvesen.

Nem igazán hallottam még senkit sem velem kedvesen beszélni. Nem beszéltek velem durván, de valahogy mégse kedvesen. Mindig én voltam törzsfő kis dilis, sárkányszerető lánya, akit a legtöbb ember észre se vett. A kinézetem nem volt valami átlagos, de amint az emberek hozzászoktak a barna, göndör, lobonc, ollót sose látott, örökké kiengedett hajamhoz, és a vikingek közt ritkaságnak számító zöld szememhez (megjegyzem, barnát még nem láttam), ami egy-egy portya közben nem aggódó volt (legfeljebb a sárkányok iránt), és nem azért féltem, hogy valakit elvehetnek tőlem a bestiák (okom nem volt rá, hiszen nekem csak Asmund és apám volt akikért valamennyire aggódhattam volna, de ők meg tudják védeni magukat), hanem a sárkányok repülési technikáját, kinézetét, tüzét, viselkedését vizslattam, szinte keresztülnéztek rajtam. A főnöknek már volt örököse, Asmund személyében, így velem nem igazán foglalkoztak. Sok beszélgetést kihallgattam, amiben rólam esett szó, és nem éppen jó dolgokat mondtak rólam. Megszámlálni sem tudom hányszor hallottam, hogy valaki lustának, haszontalannak, őröltnek, vagy csak egyszerűen furának tart. Egy szó, mint száz, nem igazán voltak velem kedvesek. Így ez a pár kedves szó ettől az ismeretlen fogolytól jobban esett, mint minden, eddigi életemben együttvéve. Magabiztosan emeltem a kezem a sárkány felé, talán kicsit túl hirtelen, mert egy pillanatra visszahőkölt, de aztán visszahajtotta a fejét hozzám, én pedig óvatosan a fejére raktam a kezem. A pikkelyei szárazak voltak és kissé élesek, mégis nagyon jól esett a tapintásuk. A sárkány belesimunt az érintésembe és újra azt a dorombolós hangot adta ki. Elmosolyodtam és simogatni kezdtem a pikkelyes fejét. Sose gondoltam, hogy a sárkányok olyanok, ahogy a többi ember gondolja, de hogy ennyire szelídek is tudnak lenni?  Na, azt nem gondoltam volna. Az idilli pillanatot a lány közbekotyogása zavarta meg.

-          Igazán nem szeretnélek megzavarni titeket, de nekünk lassan mennünk kéne – mondta, és a sárkánya ellépett mellőlem. Kissé szomorúan néztem utána. Odasétált a lovasához, aki mosolyogva kezdte el cirógatni a fejét. A lány újra rám nézett.

-          Nagyon köszönök mindent – mondta hálásan.

-          Ugyan semmiség.

-          Nem, nem az – mondta komolyan. – Tisztában vagyok vele, mit kockáztatsz - én csak zavartan néztem rá.

-          Remélem, hogy még találkozunk!

-          Én is – valóban nagyon reméltem. Az elmúlt 17 évben nem volt olyan nyugodt beszélgetésem, mint ezzel az idegen lánnyal.

-          Na, hát, akkor, szia! – mondta és elindult egy irányba a sárkányával a nyomában.

 Szomorúan néztem utána. Nem gondoltam, hogy valakit ennyire meg lehet pár perc alatt kedvelni. Lehajtottam fejem és a gondolataimba merültem. Még a nevét sem tudtam meg. Elmélkedésemből az riasztott fel, hogy az ismeretlen lány egész közelről a nevemet kiabálta. Szikrázó szemekkel pisszegtam le.

-          Maradj már csendben! – förmedtem rá. – Azt akarod, hogy lebukjunk?

-          Mit tegyek ha itt állok egy perce és nem hallod, hogy hívlak?

-          Ó, bocsi – mondtam zavartan. – De várj, miért is jöttél vissza? – jutott eszembe.

-          Kéne egy kis segítség –  elkerekedtek a szemeim. Miben kellhet neki segítség, talán nem tudja hol lehet kimenni? Gúnyosan adtam választ. - Csak mert az embert elfogják, még nem veszítheti el az eszét. Figyelni kell, ha valaha még szabadulni akarsz – ismételtem el az ő szavait. Ő meglepetten pislogott rám.

-          Látom megjegyezted amit mondtam – a hangja nem sértődött volt, inkább elégedett-büszke.

-          Úgy tűnik – mosolyogtam rá. Wáó... hihetetlen, hogy évekig alig bírtam hozzászólni valakihez az apámon és Asmundon kívül, most meg úgy beszélgetek ezzel a lánnyal mintha egész életemben ismertük volna egymást.

-          Na, akkor jössz? – kérdezte.

-          Persze.

Elindultunk a ”folyosón” a ketrecek között. Csendben haladtunk egymás mellett, amíg el nem értünk az első ketrechez, ami nem volt üres. Egy igancsak vad siklósárkányt tartott fogva. A lány odasietett a sárkányhoz és halkan beszélni kezdett hozzá.

-          Te meg mit csinálsz?! – kérdeztem.

-          Nem hagyom itt! – mondta hátorozottan.

-          Figyelj! Értem, hogy segíteni akarsz, de ez egy nagyon vad sárkány. Ráadásul rengeteg sárkány van itt. És ha kiengeded, gyakorlatilag csapdába vagyunk esve – mutattam a fölöttünk feszülő vasrácsra. – Egyedüld nem tudod ezt megcsinálni.

-          Nem vagyok egyedül. Itt van Viharbogár. És... te is – mosolygott rám bátorítóan. Ledöbbenve néztem rá. Nincs kedvem még meghalni.

-          Nem lesz semmi baj – folytatta. Rendben, én bízom benne. Bízom? Miért, is? Nem tudom.

-          Rendben... – adtam meg magam és odasétáltam mellé. – Mit tegyek?

-          Nyisd ki a ketrecet, a többit én intézem.

-          Értettem – mondtam és átvettem tőle a kulcsot. (Nála maradt?) A ketrec elé léptem és belehelyeztem a kulcsot a zárba. Kérdőn pillantottam a lány felé, aki aprót bólintott.

Igyekeztem minél távolabb állni a ketrectől, és lassan elfordítottam a kulcsot, majd óvatosan félrehúztam az ”ajtót”. A sárkány szinte kirobbant a ketrecből, és rögtön az előtte álló lány felé indult. Nem rontott neki, hanem lassan közeledett felé. A lány határozottan állta az állat pillantását, és mikor az elég közel ért hozzá, oldalra fordította a fejét, és lassan kinyújtotta felé a kezét. A sárkány meglepetten nézte őt. A lány pár percig így állt, de látta, hogy ezzel itt nem megy sokra. Lassan megkerülte a sárkányt, aki morogva fogadta minden mozdulatát. Ha lehet, még lassabban lépett oda farkához, amin fenyegetően állt fel a több száz mérgező tüske. A sárkány tekintetébe fokozatosan a harag mellé költözött némi érdeklődés, és tüskéit egy kicsikét lesímította. A lány óvatosan a lény farkára rakta a kezét, ami először megfeszült, de aztán lassan lesímította a tüskéit és hagyta a farkát simogatni. Amikor már nagyon élvezte a kényeztetést, a fejét a lányhoz hajtotta és érdeklődve nézett a szemébe. A lány megint elfordította a fejét és kinyújtotta tenyerét felé. A sikló bizalmatlanul nézte egy darabig, de kisvártatva belenyomta a fejét a lány tenyerébe. Elámulva néztem a jelenetet. Óvatosan kiléptem a takarásból. A sárkány morogni kezdett rám, de a lány ezt suttogta neki.

-          Semmi baj, ő barát – suttogta lágy hangon. A sárkány megnyugodott, mintha csak értené, amit mond.

-          Ezt hogy csináltad? – kérdeztem ledöbbenve.

-          A sárkányok okosabbak, mint hinnéd. Tudják, ki milyen szándékkal van feléjük – mondta, miközben még mindig a sárkányt simogatta. Közelebb araszoltam hozzájuk, és óvatosan megpróbáltam felé nyújtani a kezem, de ő elég ellenségesen nézett rám.

-          Fordítsd el a fejed! – mondta.

-          Miért? – kérdeztem.

-          Ezzel fejezed ki, hogy bízol benne – válaszolta.

Úgy tettem, ahogy mondta, és hamarosan tényleg éreztem a sárkány pikkelyes bőrét a tenyeremen. Mosolyogva fordultam a lány felé, aki elégedetten vigyorgott.

-          A következő a tiéd – mondta mosolyogva.

-          Rendben – mondtam. Eszemben sem volt ellenkezni.

Így folytattuk ezt az összes sárkánnyal talán órákon keresztül. Egyszer ő, egyszer én. Csodálatos volt ez az egész. Mintha csak egy régi jó barátnőmmel lennék. Mikor az utolsó sárkányt is elengedtük, boldogan pillantottunk egymásra.

-          Hihetetlen vagy! Pár óra alatt, jobban tudsz bánni a sárkányokkal, mint én tudtam egy hónap alatt – mondta elismeréssel a hangjában.

-          Köszi – mosolyogtam rá félénken.

-          Köszönök mindent...

-          Kledirn – segítettem ki.

-          Köszöm, Kledirn – mondta.

-          Én köszönöm neked – mondtam. – Egyébként a nevedet elárulhatnád végre.

-          A nevem.... – nem tudta befejezni, mert hirtelen olyat hallottunk, amitől mindketten halálra rémültünk.