3. rész - Száműzve

Kasen szemszöge

Valamivel korábban...

Nem hiszem el, amit Kledirn mondott. Sosem értettem ezt a lányt. Mindent megadtam neki egész életében, rendesen neveltem, mégsem lett olyan, mint a többi gyerek. Mégis mi ütött belé? Miért nem tudja felfogni, hogy a sárkányok milyenek? Volt néhány összetűzésünk már ebből, de sosem beszélt még így velem. Én is kicsit túlzásba estem, hiszen tudom, milyen érzékeny lelke van. Éppen ezért nem értem. Mikor kimondta azt, amit mondott, mintha nem is a lányomat láttam volna. Az én lányom félénk, csendes, és velem sosem szokott feleselni. Az, akit láttam, pedig magabiztos, határozott és bátor volt. Énkéntelenül is éreztem egy kis büszkeséget iránta, de mikor csak eszembe jutott, befurakodott annak a gondolata, hogy a lányom miért is volt olyan, amilyen....

Már kezdett alkonyodni, és Kledirn még mindig nem jött ki a szobájából. Gondoltam egy ilyenre idő kell míg kiheveri. A házban sétáltam fel-alá, mikor mintha egy halk kiáltást hallottam volna kintről. Kinyitottam az ajtót és körbekémleltem, de senki sem volt a közelben (legalábbis akkor úgy hittem).

Újjabb órák teltek el, és gondoltam nekiállunk a késői vacsorának. Megkértem Asmundot, hogy készítse el a vacsorát, és terítsen Kledirnnek is. A fiam némi idő elteltével elém is rakta a sült csirkét, megának szedett egy nagyobb tőkehalat és kenyeret, Kledirn tányérjára pedig lerakott egy kis csirkecombot. Sosem evett sokat.

-          Hugi, gyere le, vacsora! – kiáltott fel Asmund. Mikor nem kapott választ rám nézett. – Szerintem beszélned kellene vele – mondta.

-          Igen, igazad van – mondtam, de kellett egy perc mire rászánom magam.

 Felsétáltam a földszintre és megálltam a lányom szobája előtt. Kopogtam és csendesen beszóltam.

-          Kledirn, nyisd ki! – nem kaptam választ. Kicsit jobban felemeltem a hangom.

-          Kledirn, Thor szerelmére, nyisd ki! – semmi.

 Megpróbáltam lenyomni a kilincset, de az ajtó kulcsra volt zárva. Lementem a földszintre, onnan pedig a hálószobámba, és kinyitottam a ládámat. Az oldalához nyúltam és óvatosan kihúztam a rejtett rekeszből a kulcscsomót, amin rajta volt a ház minden szobájának a kulcsa, valamint a falu fontosabb épületeinek. Sosem használtam még, tisztelem a gyerekeim magánéletét, de úgy érzem, most muszáj beszélnem a lányommal. Visszasiettem az ajtóhoz és még egyszer beszóltam.

-          Kledirn, utolsó esély, ha nem nyitod ki, én megyek be! – néma csönd.

 Legalább visszaszólna valamit. Vagy a sírását hallanám. Vagy a járkálását. De semmi. Már akkor nagyon rossz érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, mikor a kulcsot a zárba helyeztem, hát még mikor láttam, hogy a szoba üresen tátong. Kledirn nincs az ágyán, nem gubbaszt a földön, nem az ablakon bámul kifelé, még az asztalánál sincs, amit évek óta a bestiákról alkotott fura képek borítottak. Kledirn nincs itt. Megrettenve rohantam vissza földszintre, ahol kis híján beleütköztem a fiamba.

-          Apa, minden rendben? – kérdezte a felzaklatott arcomat látva.

-          Nem, nincs rendben! – kiáltottam. – Kledirn eltűnt!

-          Mi? Mégis, hogy? – kérdezte meglepve. – Nem juthatott ki a házból...

-          Nem érdekes, hogyan csinálta! Meg kell találnunk!

-          Rendben, nyugodj meg, Apám! Van ötleted hol lehet?

-          Nincs. Vagyis... – gondolkodtam el. Eszembe jutott valami, amiről nagyon reméltem, hogy tévedek...

Kledirn szemszöge

Enyhén szólva megrémültem. Hirtelen egy távoli kiáltást hallottunk, de tisztán elért minket a jelentése.

-          A sárkányok megszöktek! – kiáltotta egy férfihang.

Magamban fohászkodtam Odinhoz, és minden létező istenhez, hogy most az egyszer legyenek az én oldalamon. Nem voltak. Pár pillanattal később a férfi felénk fordult, és teljes tüdejéből kiáltotta:

-          A sárkánylovas műve! Vele van Kledirn is!

Kétségbeesve pillantottam a lányra. Ötletem sem volt mit tegyek. Ő gyorsan felpattant a sárkányára és onnan kiáltott le.

-          Nekem mennem kell! – mondta. – Mondd azt, hogy kényszerítettelek!

-          Hogy kényszerítettél volna, hogy éjszaka megszökjek és segítsek neked? – kérdeztem értetlenkedve.

 A lány elnézett arra, amerre nemrég a férfit láttuk, és lassan hallani lehetett ahogy egyre többen és többen özönlenek az utcákra. Már közelről hallatszott a fegyverek zöreje, és már az utca sem volt olyan sötét a fáklyáktól, melyeket a kitóduló harcosok tartottak. Újra rám nézett, és láttam rajta, hogy nem tudja, mit tegyen.

-          Ne aggódj! – mondtam végül. – Valahogy megoldom!

-          Biztos? – kérdezte.

-          Nem – csúszott ki a számon, amit gondoltam. – Menj! – mondtam magabiztosabban, és elnéztem a közeledő emberek felé. A lány még egy darabig engem nézett, majd felszállt a sárkányával.

 Már majdnem megnyugodtam, mikor valahonnan előkerült egy katapult, és telibe találta a sárkányt és lovasát a lövedék, ők pedig visszazuhantak a földre. A harcosak odarohantak és lefogták őket. Halálra rémültem. Minden fölösleges volt. A tömegből hirtelen előlépett apám.

-          Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy elegünk van belőled és a gyíkodból– mondta lassan és nyugodtan, mégis, sose láttam ilyen félelmetesnek.

Mindenhonnan kiáltásokat lehetett hallani

-          Ítélkezz! Büntetést! Végezz vele!

Apám elindult a lány felé, miközben az egyik katona átnyújtotta a neki a kardját. A lány rúgkapált és kiabált, teljesen sikertelenül, miközben a sárkánya fájdalmasan üvöltett és próbált lovasához férkőzni. A törzsfő felemelte a fegyvert, készen arra, hogy lesújtson. Nem nézhettem tovább tétlenül...

 Oda rohantam az emberekhez, jóformán mindenkit félrelökve az utamból, de ez érdekelt most a legkevésbé. Mikor apámhoz értem egy pillanatig sem haboztam, beugortam közé és a lány közé. A penge alig néhány centiméterre állt meg tőlem. Félve tekintettem apám haragtól eltorzuló arcára.

-          Kledirn! Odin szakállára, mit csinálsz?! – kérdezte.

-          N-nem ha-hagyom, hogy bántsd! – mondtam.

-          Kledirn, állj félre! – kiáltotta.

-          Nem! – mondtam határozattan.

 Nem próbálkozott tovább meggyőzni, egyszerűen félretolt, és intett a katonáknak, akik szorosan lefogtak. Újra felemelte fegyvert.

-          Apa, ne! – rimánkodtam. Meg sem hallotta.

-          Könyörgök... – újra könnyek gyűltek a szemembe. Apám kész volt, hogy lesújtson...

Hirtelen valami kékes-lilás csapódott be, közvetlenül apám mellett, amitől ő hátraesett. A többi harcos is meglepődött, így enyhült a szorítás, amit gyorsan ki is használtam és elszeleltem. Újre itt voltak a sárkánylovasok. Nem hagyták cserben a társukat. Óriási zűrzavar keletkezett. Az éjfúria közvetlenül a lány és az őt fogó katonák előtt szállt le. Most tudtam csak rendesen megnézni a lovasát. Fiatal fiú volt, barna hajú, körülbelül velünk egyidős. A ruházata alapján ő is vikingnek tűnt, de azért nem volt afféle szakasztott viking. Eléggé vékony volt, és sisakot sem viselt, pedig általában minden viking hord. Jó, én sem hordtam soha, de én IGAZÁN nem vagyok egy született viking. A fiú a sárkány hátáról végigmérte az embereket, majd megszólalt.

-          Engedjétek el! – mondta egyszerűen. A katonák hamar eleget tettek a kérésének, nyílván egyikük sem akart szembeszegülni valakivel, aki egy éjfúrián ül. – A sárkányt is – mondta, miután már a lányt elengedték.

Ők kicsit morogva, de a sárkányt is elengedték, aki szembeállt velük, és teljes tüdejéből rájuk üvöltött, de nem bántotta őket. Visszament a gazdájához, aki megsimogatta hátasát.

-          Ideje mennünk, nem gondolod? – hallottam a fiú hangját.

-          Nem, még valamit meg kell tennem – hallottam a lány hangját, de felszállt a sárkányára és a fiúval együtt felszálltak.

 Már megint majdnem lenyugodtam, hogy minden rendben, de ekkor találkozott a tekintetem apám tekintetével. Ha azt hittem, hogy az előbb halálra rémültem, akkor most visszajöttem a halálból és újra megtörtént. Apám tekintetében nem láttam mást, csak haragot, dühöt, és megvetést. Lassan indult el felém, fegyvertelenül, mégis hátrálni kezdtem, ameddig csak tudtam. Egy idő után azonban elértem egy szikla széléhez, ahonnan már nem volt menekvés, mert ezután csak a végeláthatatlan, vad, háborgó tenger terült el. Félve emeltem a tekintetemet apámra, aki még mindig felém közeledett. Hirtelen megfeledkeztem róla, hol is állok, így mikor próbáltam tovább hátrálni, megcsúsztam, és megállíthatatlanul zuhanni kezdtem. Azt hittem itt a vég. Lehunytam a szemeimet és vártam a becsapódást... ami elmaradt. Csak azt éreztem, hogy egyik pillanatban zuhanok, a másikban pedig valami a vállaimnál fogva tart. Lassan kinyitottam a szemeimet, és a megismert sárkánylovas hátasa tartott a karmai közt. Hirtelen elengedett, amitől felsikoltottam, de pillanatokkal később már a hátán ültem az ismeretlen lány mögött.

-          Jól vagy? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni, így csak bólintottam. Ezután a sárkányát a többiekhez irányította, akik még azóta is folytatták a rendbontást.

-          Elintézted, amit akartál? – kérdezte az a fiú, aki korábban megmentette.

-          Igen! – válaszolta, miközben hátrapillantott rám.

A többi sárkánylovasnak csak most tűntem fel, és csodálkozva néztek a lányra.

Majd később meg...- hirtelen egy iszonytosan hangos kiáltás töltötte ki a teret, amitől úgy éreztem, megfagy az ereimben a vér.

-          KLEDIRN!!! – hallottam apámat. – Mostantól nem vagy tagja a törzsnek! Az új neved mostantól Kledirn, az Áruló! Ha még egyszer a szigetre teszed a lábad halálok halálával lakolsz, ugyanis.... SZÁMŰZLEK!!! – ordította apám, de hallani lehetett a hangjában az elkeseredettséget.

Lesokkolva néztem apámat. Nem tudtam megmozdulni, még egy értelmes gondolat sem jutott eszembe. Hirtelen éreztem, ahogy a sárkány alattam felhagy a körözéssel, és határozottan elindul egy irányba, de az már nem jutott el a tudatomig, merre. A többi sárkány és lovasa is csatlakozott hozzánk, és távolodni kezdtünk a szigettől. Még egyszer hátrapillantottam, és láttam apám csalódott arcát, az emberek döbbenetét, és hirtelen megláttam a bátyámat, akin pillanatok alatt leírhatatlanul sok érzelmet láttam tükröződni. Végigtekintettem a magas sziklaormokon, a kikötőn, az erdőn, a falun, és megállapodott a tekintetem a házunkon. Ez a hely többé nem az otthonom. A hely, ami eddig biztonságot és megnyugvást jelentett mostantól a legveszélyesebb számomra. A sziget lassan eltűnt előlem, és én átadtam magam a zokogásnak....

Az utolsó amit hallottam, az a lány tiszta, de számomra már csak suttogásnak tűnő hangja: -   A nevem Astrid...