7.rész - Valahol, az erdő mélyén

E.u. Átírtam egy apróságot, amit majd leírok az utóiratban, hogy annak, aki még nem olvasta, ne legyen spoiler :)

 Nem érdekelt semmi. Csak futottam és futottam, az sem érdekelt, hogy alig tudok lépni a sártól, hogy teljesen átáztam, sem az, hogy hová megyek. Iszonytatosan rosszul éreztem magam, nem tudtam, most mit gondoljak.  A barátaimnak hittem őket. Erre most simán hazudtak volna nekem, ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy nem akarnak róla beszélni. Bár, mit is hittem, miért bíznának meg bennem? Én csak egy idegen lány vagyok, akivel nem tudnak mit kezdeni. Egy idő után abbahagytam a futást, és csak sétáltam a szakadó esőben. A talaj szinte már elfolyt alattam, de cseppet sem érdekelt. Mikor végre viszonylag sikerült összeszednem magam, csak akkor néztem fel. Megrémülve vettem tudomásul, hogy az erdőben kötöttem ki. Remek! Lehet ez a nap ennél is rosszabb? Megpróbáltam visszatalálni, de ilyen időben fel sem tudtam nézni a szakadó esőtől, nemhogy rendesen tájékozódni. Szomorúan kullogtam végig az erdőn valamilyen biztonságos helyet keresve, ahol meghúzhatnám magam a vihar végéig. Végül behúzódtam egy kiálló szikla alá, és ott ostoroztam tovább magam, hogy hogy lehetek ilyen naiv. Miért hittem, hogy ezek a srácok csak úgy pikk-pakk meg fognak bízni bennem? Szomorúan bámultam magam elé, és nem is figyeltem a külvilágot, de egy idő után feltűnt, hogy már nem hallom az esőt. A vihar elült, én azonban még nem mozdultam egy darabig. Nem tudtam. Nem tudtam mi lesz ezután, hogy fogják tolerálni a viselkedésemet, és hogy egyáltalán visszafogadnak-e. Végül győzött a reális gondolkodás, én meg lassan elindultam az erdőben, hiszen ha tovább maradok, csak rontok a helyzeten, és nyilván nem leszek erdei remete. Nem sok reménnyel választottam ki egy ösvényt, és haladtam valamerre, Thor a tudója, merre.

Órák teltek el. Kezdtem kétségbe esni, mivel azóta sem volt ötletem, merre lehet a falu. Eddig reménykedtem, hogy nem jönnek utánam a többiek, de most már nagyon örülnék bármelyiküknek. És az ég hirtelen megdörrent. Sokkal kevésbe hevesen, de megint zuhogott az eső.
- Remek... az istenek nem kedvelnek - motyogtam, miközben éreztem, hogy egyre több és több esőcsepp éri az arcomat, míg végül már ömlött az égi áldás.

Mindeközben...

Mindeközben Hablaty, Astrid, Halvér, Takonypóc és az ikrek szakadatlanul keresték Kledirnt. Nem akarták így megbántani, de mégsem fedhették fel előtte az időszakos eltűnéseik okát. Mikor legutóbb túl nyíltak voltak egy idegen előtt, annak katasztrofális vége lett.
- Nekem semmi! - mondta Astrid, miközben sárkányával Hablatyék mellé szállt.
- Nekem is - mondta a fiú aggódva. Pár percig csendben repültek egymás mellett. Ugyanarra gondoltak. Ha lányt nem találják meg mihamarabb, annak szörnyű vége lehet.
- Szerinted el kellett volna mondani neki? - kérdezte Astrid végül. Hablaty gondolkodott egy ideig, mielőtt válaszolt.
- Nem tudom - felelte őszintén. - Megbízhatónak tűnik, meg kedves, de azért mégsem ismerjük. És tudod mi történt 3 éve, mikor Hanga vetődött nálunk partra.
- Megmentett, Hablaty - mondta lány. - Kockáztatott mindent, azért, hogy azt tegye, amit helyesnek tartott, és ezek után sem volt dühös ránk. Én megbízom benne.
- Jó, de Hanga... - hozta már fel az utolsó érvet.
- Hanga más eset volt! - csattant fel, mivel nagyon nem bírta, ha a barátairól akár egy rossz szót is szólnak - Őt kényszerítették, hogy azt tegye, amit tett. És egyébként is, a Hangás esetkor végig volt egy rossz megérzésem vele kapcsolatban.
- Ó, szóval ha te azt mondod, akkor meg lehet bízni valakiben? - kérdezte Hablaty pimaszul.
- Igen, ahogy mondod! - mondta, és hosszú idő óta először összenevettek. Pár perc múlva Astrid szólalt meg, már nagyon komoly hangon:
- Azért, gondold át! - mondta, és a fiú rögtön értette, mire gondolt. És ő, abban a pillanatban, úgy döntött, hogy bízik a lányban.

Valahol, az erdő mélyén...

- Hát sosem ér véget ez az erdő?! - nyafogtam magamban, mivel már nagyon elegem volt ebből az egészből. Már idejét sem tudtam, mióta bolyongok az erdőben, mindenesetre a Nagyteremben történtek már nagyon távolinak tűntek. Ha nem lett volna elég, hogy szakad az eső, nem tudom, hol vagyok, elfáradtam, éhes és szomjas vagyok, elkezdett sötétedni. Legalább vadállatokkal nem találkoztam. Még. Szóval, nem valami jó hangulatban álltam neki valami éjjeli menedéket keresni, de tudtam, hogy az éj leple alatt tovább menni nemcsak hasztalan, hanem egyenesen őrültség lett volna. A tábortűzről hamar lemondtam, lehetetlenség, hogy bárhol az erdőben meredt volna száraz ág ezek után.... Azonban, végre valahára, találtam egy barlangot, amibe gyorsan behúzódtam. Odabentről azt állapítottam meg, hogy inkább egy vízszintes mélyedésben vagyok, ami nem volt túl tágas, de legalább az esőtől megvédett. Befészkeltem magam a hely egyik sarkába, de hirtelen valami felnyögött alattam, mire rémülten ugrottam fel, a fejemet is bevertem az alacsony belmagasság miatt. Szitkozódva, a fájó fejemet fogva néztem le. A helyen ahova az előbb lefeküdtem, egy kis, sötétkék rettenetes rém fújtatott dühösen.
-Jaj, bocsi, nem akartam ám rád feküdni, csak nem vettelek észre! - szabadkoztam, de ő továbbra is haragosan nézett rám. - Figyelj én tényleg nem akartam! - kicsit megnyugodott, és visszafeküdt a helyére, de továbbra is rajtam tartotta a szemét, én pedig az egyik másik sarokba telepedtem, és merően néztem a sárkányt. Meg akartam szelídíteni. Mégis, mekkora kihívás lehet, annyi, ketrecben tartott vadsárkány után? Lassan közelebb araszoltam a kissárkányhoz, aki morgott rám ezért, de nem támadott. Kinyújtottam a kezem, lassan, ahogy még Astrid mutatta, és vártam, de a sárkány nem jött közelebb. Mikor kinyitottam a szemem, már egy sokkal barátságosabb, de tartózkodó rémet láttam a sarokban, és most, megelégedtem ennyivel. Visszamentem a sarokba, kényelmesen elhelyezkedtem, és megpróbáltam aludni. Később, már szinte félálomban érzékeltem, hogy a sárkány odabújik mellém. Átkaroltam és magamhoz húztam, aki erre felmordult, de aztán közelebb fészkelte magát hozzám, majd mindketten elaludtunk...

Reggel, mikor felkeltem, már csend volt. A vihar ismét abbamaradt, de úgy ítéltem, tovább is állt, mikor már az eget kémleltem. A kis rém odadörgölőzött a lábamhoz, és mikor lehajoltam, kissé bizonytalanul, de engedte, hogy megsimogassam.
- Ideje lenne indulni - mondta, és már indultam is újra, a reménytelen labirintusban, ami erdőnek nevezte magát. Azonban alig tettem meg 20 métert, láttam, hogy a kis rettenetes rém fölöttem cikázva a nyomomban van, majd mikor megálltam, leszállt a vállamra.
- Mi van, velem jössz, vagy mi? - nevettem, de ő úgy látszik tényleg így tervezte, mert továbbra is velem maradt.
- Rendben, kis sárkány, ha akarod - hagytam rá. - De ha nem találok vissza a faluba, hamarosan nem lesz kit kövess. Hacsak nem tudsz előkeríteni hirtelen valakit aki egy sárkányon lovagol és idehozni - nevettem el a végét, de inkább magamnak mondtam, mint a sárkánynak. A sárkány viszont meglepetésemre ezekre a szavakra kidüllesztette a szemeit, majd pár másodperc múlva villámsebesen elrepült az egyik irányba.
- Na, ennyit erről -  sóhajtottam, és sokkal lehangoltabban vágtam újra neki az útnak. Azonban pár perc múlva szárnysuhogást hallottam, és megfordulva Astrid és Viharbogár párosát pillantottam meg. Astrid, magam sem tudom, hogy, de egyszerre tűnt dühösnek és boldognak. Mellém érve hirtelen csak azt vettem észre, hogy jó erősen karon vág, amitől fel is szisszentem.
- Ezt, mert megijesztettél - mondta, majd megölelt. - Ezt meg, minden egyébért - mondta. - Sajnálom!
- Nincs baj, túlreagáltam - nyöszörögtem, mivel a lány majdnem megfojtott az ölelésével.
- Na, gyere, az egész csapat nagyon aggódik miattad - ezen eléggé meglepődtem, de eszembe jutott valami fontosabb.
- Hogy találtál meg? - kérdeztem kíváncsian.
- Az ő segítségével - mondta, és már rá is szállt a karjára, az én kis rettenetes rém barátom.
- Hű, okos jószág - ámuldoztam.
- Igen, az. Na, ideje menni! - mondta, és már fel is segített Bogár nyergébe, és indultunk is. Valamerre. Nem vagyok jóban az égtájakkal. Rendben, hogy viking vagyok, de senki sem tanított meg tájékozódni, akkor hogy menne? Apám általában nem sok mindent engedett meg. Szélsebesen száguldottunk, és egy idő után csatlakozott a többi sárkánylovas is. Hablaty repült mellénk, majd aggódva megkérdezte:
- Jól vagy?
- Persze - válaszoltam. Nem akartam ezek után még panaszkodni.
- Az jó... Nézd, majd később beszélnünk kellene - mondta, és én rosszat sejtettem.
- Rendben - mondtam nyugodt hangon, miközben reszkettem a félelemtől. Én ilyen vagyok, mindig a legrosszabb lehetőség jut mindig az eszembe.
- Egyébként ki ez? - mutatott hátra, én pedig követtem a tekintetét. A kis kék rém követett minket.
- Egy barát - feleltem kurtán, miközben a sárkány már beért minket, és helyet foglalt a fejem tetején. - Majd elmondom!

És nem is esett több szó az út alatt. Némán haladtunk a falu felé. Mikor megérkeztünk, nem a Nagyterem, vagy Hablatyék háza felé vettük az irányt, hanem az Aréna felé. Nem értettem, miért, de inkább nem tettem szóvá. Az itteni Arénában fel volt húzva a vasrács, ami egyébként a hely fölött feszült volna, így a sárkányok könnyedén berepültek. Ezúttal nem vártam meg Astrid segítségét, leugrottam Bogár hátáról. Mindenki elindult a ketrecek közül az egyik felé. Ezek abban különböztek az irgalmatlaniaktól, hogy nálunk nagyon sok kicsi, itt meg csak pár volt, de ezek beillettek egy nagyobb méretű hálószobának. Követtem a többieket, és beérve tapasztaltam, hogy a hely még hatalmasabb, mint képzeltem. A csapat, én, a kis rém, aki most a vállamon feküdt, sőt még a sárkányok is kényelmesen elfértek benne. Várakozva tekintettem Hablatyra, aki megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Van valami, amit el kell mondanunk neked...

U.i Nos igen, a kis rettenetes rém színét írtam át, akinek feltűnt. Apróság, de jobb ha leírtam :) A résszel sietek, de azt hiszem, most kicsit előre dolgozok. Habár, lehet, hogy nem fogom kibírni, hogy ne rakjam fel :)