6. rész - Hova mentek?

  Az éjszakám nem éppen a tegnapi jókedvemről árulkodott. Azt álmodtam, hogy egy sárkány vagyok, és Asmund kerget, majd mikor elrepülök újra apámat hallom, ahogy száműz. És ez csak az egyik volt, a sok hasonló közül ezen az éjjelen, szóval nem az életkedvtől kicsattanva ébredtem aznap. Mire felkeltem Hablaty és Fogatlan már nem voltak a szobában, így gondoltam lemegyek a földszintre. Hablaty az asztalnál ült és egy bögrével szemezett, amiből valami erősen gőzölgött, Fogatlan pedig tőle nem messze egy kosárba dugta a fejét, aminek sejthető volt a tartalma. Álmosan pillantott fel rám, és bátyadtan mosolygott.

- Jó...reggelt! - mondta két ásítás között.

- Neked is! - válaszoltam hasonlóan.

- Kicsit későn feküdtünk le, nemde? - kérdezte.

- De - hagytam rá. - Mit iszol? - váltottam témát.

- Ja, ez...öhmmm... - látszódik, hogy fáradt - meleg jaktej - mondta végül.

- Tudod, a meleg tej nem igazán segít a fáradtságon - mondtam kissé oktató hangsúllyal.

- Tudom, de csak ez van itthon - mondta, miközben a fejét a karjára hajtotta és lehunyta a szemeit.

- Hűhh, te aztán nagyon fáradt lehetsz - mondtam elképedve, mivel én koránsem voltam ennyire fáradt.

- Nem is... - motyogta.

- Nem alszunk még egy kicsit? - kérdeztem. Oké, hogy nem vagyok olyan fáradt, mint ő, de tudnék  még aludni.

- De... - mondta, de láttam, hogy nem szándékozik felkelni az asztaltól, így inkább magára hagytam és visszamentem a szobába és én is lefeküdtem. Szerencsére most nyugodtan aludtam. Pár óra múlva arra riadtam fel, hogy valami(vagy valaki) az arcomat nyalogatja. Sejtettem, hogy ki az, de eltelt némi idő míg rendesen kiláttam a nyál alól, és megpillanthattam az éjfúria vigyorgó arcát. Igen, határozottan vigyorgott, alighanem rajtam, így hozzávágtam az első kezembe akadó tárgyat, ami jelen esetben a párna volt. Kicsit morogva vette tudomásul, hogy én nem élvezem az ő aranyos, ugyanakkor elég undorító ébresztőjét. Kimásztam az ágyból, elmentem a sértődött Fogatlan mellett, és lementem a földszintre. Hablaty már nagyban sürgött-forgott, szerintem reggelit csinált. Éhes voltam ugyan, de volt valami, amit muszáj volt a fejéhez vágnom:

- Megtennéd, hogy közlöd a sárkányoddal, hogy nem kérek többet az ébresztőjéből? - kértem számon az előbbit.

- Bocsi, hogy rád küldtem, de már dél van - mondta.
- Már dél van?! - hüledeztem. - Várjunk... te küldted rám?
- Igen, vicces látvány lehettél - mondta, miközben hülyén mosolygott, valószínűleg épp elképzelte a helyzetet.
- Nem mehetnénk  inkább arra a körbevezető túrára? - kérdeztem zavartan.
- De - mondta, de kicsit még kuncogott. - De előbb inkább reggelizzünk.
- Rendben.
A reggeliben nem volt semmi érdekes. Látom itt is szinte folyton halat esznek. Csatlakozott Fogatlan is, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a szoba egyik végében kutakodik.
- Fogatlan! Te már reggeliztél. Az az esti adagod! - szólt rá Hablaty, mire a sárkány kicsit kelletlenül, de tovább állt a halakat rejtő kosártól.
- Hű, ez aztán tud enni - mondtam elképedve.
- Nekem mondod? - forgatta meg a szemeit. - Na? Mehetünk?
- Persze! - vágtam rá, mert már nagyon kíváncsi voltam.
 Elindultunk. Először a Nagytermet néztük meg, mivel úgyis az volt a legközelebb. Ide nyílt az a nagy ajtó, amit még tegnap láttam idefelé jövet. Az ajtót csodálatos minták borították. Legalábbis a kidolgozásuk. Volt néhány közöttük, ami még a sárkányokkal való háborúra emlékeztetett.
- Miért nem szeditek le ezeket a mintákat? - kérdeztem Hablatytól.
- Leszedni? - kérdezte értetlenül.
-Akkor lekaparni, átfesteni, vagy tudom is én - javítottam magamat.
- Oh, hát apám szerint nem vethetjük el ami a történelmünk része volt. De szerintem is jó lenne helyette valami más.
Maga a Nagyterem nem volt olyan érdekes, volt egy hosszú tűzrakó hely, ami jóformán az egész teret melegíteni tudta, voltak asztalok, hozzájuk székek, és a helyiség oldalán festmények sorakoztak, amik, mint később Hablaty elmondta, az eddigi törzsfőket és fiaikat ábrázolják. Hangulatos kis hely. Mikor éppen láttam, hogy egyre több ember érkezik, mi akkor készültünk elhagyni a helyet.
- Hablaty, miért jön hirtelen ennyi ember ide? - kérdeztem.
- Ebédidő van. Nálunk ez afféle szokás, hogy a Nagyteremben étkezünk.
- De akkor nem baj, hogy mi most...?
- Nem, dehogy - legyintett. - Egy alkalomért nem dől ránk az ég. Ezzel el is hagytuk a helyet. Ezután már nem sok érdekes dolog történt. Megmutatta még a fegyverraktárat, az élelmiszerraktárat, az Arénát, amiről elmondta, hogy régel itt tartották a Kiképzést, de most a hely az övék, de jelenleg nem tudnak mit kezdeni vele, de mikor rákérdeztem, hogy miért, zavarba jött és témát váltott. Rendben, kicsit furcsa volt, de inkább hagyjuk! Körbevezetett a faluban, még a farmokat is megmutatta. Azok közül Néma Svené volt csak figyelemfelkeltő, ugyanis ordítozva rohangált a bárányok után, akik kiszöktek a farmjáról.
- Néma Sven, mi? - kérdeztem, miközben a fülemet fogtam be. Hablaty csak megrántotta a vállát.
- Nem kéne segíteni? Vagy lelépni? - kérdeztem. Nem volt kedvem tovább hallgatni ezt.
- De, igen. Sajnos...- mondta lelombozva. - Valahányszor csak itthon vagyok, nincs alkalom, hogy ne kelljen az ő birkáit hajkurásszam! - mondta.
- Valahányszor itthon vagy? - kérdeztem. Kezdett gyanús lenni ez az egész.
- Azt mondtam itthon? - kérdezte zavartan. - Azt akartam mondani... itt. Igen, valahányszor itt vagyok, kell a birkáit hajkurásszam - mosolygott, még a hangjánál is zavartabban.
- Okééééé - nyújtottam el a szót.
- Ezt megoldom egyedül. Visszatalálsz a házba? - kérdezte, újra megtalálva a hangját.
- Azt hiszem. 
- Rendben. Szia! - köszönt el.
- Szia!
Elindultam vissza a törzsfői házba, de közben végig azon gondolkodtam, hogy mégis mit titkol el Hablaty? Abból, amit hallottam, azt következtetem ki, hogy időnként lelépnek a szigetről. Egyébként is. Várjunk... Egyáltalán mit kerestek Irgalmatlan-sziget környékén?! Nekem ez magas. A legjobb lesz, ha megkérdezem Hablatyot.
Észre sem vettem, hogy visszaértem a házba. Úgy látszik nagyon el tudok mélyedni a gondolataimban. Letelepedtem az asztalhoz és a gondolataimba mélyedtem. Ismét. Unatkoztam. Nem volt mit csinálnom, de ha kimegyek a házból, Hablaty a végén frászt kap, hogy hova lettem. Végül győzött az unalom, én meg kerestem egy pergament, és egy rövid üzenetet írtam a fiúnak.

Unatkoztam, így kerestem valami elfoglaltságot. Majd jövök!

Gondoltam, megkeresem Astridot, vagy valakit a csapatból, azonban ötletem sem volt, hol keressem őket. Végül úgy döntöttem, elmegyek a kovácshoz, még emlékeztem, hol van. Odaérve ugyanazt a férfit láttam, de ezúttal egy sárkány feküdt előtte, nagyra nyitva a száját.
- Jól van, meg is vagyunk - mondta, a sárkány pedig felkelt, morgott valamit, majd el is repült.
- Jó napot! - szólítottam meg a férfit.
- Oh, hello! - köszöntött felém fordulva. - Mit szeretnél? - kérdezte.
- Hát igazából Astridot és a többieket keresem.
- Astrid az Arénában van, a többieket nem tudom.
- Köszönöm szépen! - mondtam, de még visszafordultam.
- Elnézést, de azt hittem ön a kovács... De mit csinált itt az előbb ha megkérdezhetem?
- Nem, én a sárkányfogorvos vagyok - mondta. - Csak néha kovácsolok még, mikor szükség van rá.
- Á, értem - mondtam. - Viszlát! - köszöntem el.
- Várj! - szólt utánam, és én kíváncsian hátrafordultam.
- Aranyos lánynak tűnsz, de... kérlek mellőzd ezt a túlzott udvariasságot! Vikingek vagyunk! Rendben? - kérdezte kedvesen.
- Rendben - válaszoltam, és már indultam is.
- És szólíts Bélhangosnak! - kiáltott még utánam.
- Rendben, Bélhangos! - kiáltottam vissza a vállam fölött, és már rohantam is az Aréna felé. Astrid valóban ott volt, éppen nyergeket fényesített.
- Szia Astrid! - köszöntöttem.
- Szia Kledirn! - köszönt vissza. - Mi járatban?
- Gondoltam, talán segíthetnék, ha tudok.
- Persze, tudsz segíteni - mondta boldogan. - Örülök, hogy nem nekem kell ezt mind megcsinálnom - mondta a tömérdek koszos nyergen végigmutatva. Így én is beszálltam a nyergek tisztításába. Nehezebb, mint amilyennek tűnik! Órák múlva is még mindig ezzel foglalkoztunk, és még valószínűleg folytattuk is volna, ha hirtelen nem szeli egy villám keresztül az eget.
- Úgy tűnik vihar lesz - mondta, miközben felnézett a szürke égre. - Vigyük be a nyergeket! - adta ki a parancsot, és be is hurcoltuk őket a régen ketrecekként szolgáló helyiségek közül az egyikbe, és visszaindultunk a faluba. Észrevettem, hogy mindenki a Nagyterem felé megy, és Astrid is arra vette az irányt, így követtem. Megint olyan hangot hallatott, mint azon a bizonyos napon, mire Viharbogár pillanatokon belül feltűnt az égen és leszállt mellette.
- 2 kérdés - kezdtem bele. -1. Ezt hogy csináltad? 2. Miért megyünk a Nagyterembe?
- Ezt úgy csináltam, hogy ez a sárkányhívás. Minden sárkánynak más a hangja, és így minden hívójel más fajtáé, de tanítottam Viharbogárnak egy sajátot - mondta büszkén. - És azért megyünk a Nagyterembe, mert vihar idején ez így szokás. Ott nagyobb biztonságban vagyunk.
- Értem - mondtam, és inkább bámultam a földet, míg oda nem értünk. Nem igazán izgatott a vihar, sosem féltem tőle, még kiskoromban sem. Őszintén, szerettem a vihar hangjára elaludni. A helyiségben már elég sokan voltak, talán már a falu fele össze is gyűlt. Hamarosan a többi ember is beszállingózott, a csapat is előkerült valahonnan, és leültek egy asztalhoz, Astrid pedig csatlakozott hozzájuk. Némi tétovázás után én is erőt vettem magamon és leültem melléjük. Egy darabig unalmas témákról folyt a szó, legalábbis számomra unalmasak voltak, hiszen fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miről beszélt Hablaty, és mi az, amit nem mondanak el nekem? Egy idő után összeszedtem a bátorságom és kiböktem:
- Hablaty, mondd, van valami... amiről én nem tudok? - kérdeztem. Zavartan nézett rám. - Úgy értem... valami amit nem mondotok el? - kérdeztem most már magabiztosabban. A többiek kicsit összerezzentek, és idegesen összenéztek, majd Halvér törte meg a csendet.
- Mire gondolsz? - kérdezte. Hirtelen nem tudtam mit mondjak.
- Mintha... mintha eltitkolnátok valamit. Nem tudom, de azt szűrtem le, hogy nem mindig vagytok a szigeten, hanem időnként elmentek valahova - mondtam végig egy szuszra.
- Persze, hogy elmegyünk időnként - mondta Hablaty.
- Mégis hova? - kérdeztem.
- Edzeni! - Astrid.
- Csapatépítő gyakorlatra! - Halvér.
- Feltérképezni! - Hablaty.
- Kalandozni! - Takonypóc.
- Szórakozni! - ikrek - kiáltotta mindenki kórusban. Iszonyatosan fájt, hogy így hazudnának nekem, már ha menne nekik. Felálltam az asztaltól, és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam, és kinéztem a tájra, ami már felismerhetetlen volt. Az utcák gyakorlatilag már elfolytak a sártól, az eget még sose láttam ilyen szürkének. Másodpercenként cikázott át egy villám az égen, és folyamatosan dörömbölt az ég. Még hallottam a többiek hangos kiáltásait, ahogy a nevemet kiabálják, de én már nem figyeltem rájuk, csak kiléptem a Nagyteremből, és hagytam, hogy az eső elmossa a lelkemet marcangoló bánatot.