5. rész - Új otthon, új barát

 Másnap korán ébredtem. Nem tudtam mennyi az idő, de az első, amit láttam, az volt, hogy sötét van és, hogy még mindenki alszik. Lassan feltápászkodtam, ügyelve, hogy ne csapjak zajt. Nem szerettem volna felkelteni őket, így gondoltam addig lefoglalom magam valamivel. Óvatosan átmásztam a táboron (szó szerint, este hagytunk némi rendetlenséget), de hirtelen hátraestem. Alaposan bevertem a fejem, olyannyira, hogy azt hittem a koppanást a sziget másik felén is hallották, de a csapat csak durmolt tovább. Feltápászkodva Viharbogár kissé fölényes arcát pillantottam meg.

-          Ó, szóval te voltál? – kérdeztem.

-          Raaawk!

-          Ha már te is fenn vagy jöhetnél velem. Jössz?

-          Roar! – morogta.

-          Ezt igennek veszem. Gyere Bogár! – a sárkány éppen feltápászkodott, de megállt a mozdultban és szúrósan nézett rám.

-          Tudom, hogy hívnak, de ha megengeded így becéznélek – mondtam magyarázatképp. Ő erre bólintott és elindult a part felé, én pedig követtem.

 Megegyeztünk abban, hogy reggelizünk, és más élelem nem lévén halat fogtunk, kicsit távolabb az alvó sárkánylovasoktól, hogy még véletlenül se keltsük fel őket. Háló vagy horgászbot híján Bogár fogta a halakat, én meg csak belegázoltam a vízbe és próbáltam elkapni egy-egy közel merészkedő példányt. Kétszer majdnem sikerült, de mindkét alkalommal kicsúsztak a kezemből, én meg a vízben kötöttem ki, és aztán hallgathattam a sikló fölényes ”nevetését”. Már egy óra is eltelt, és én azóta se fogtam egy halat sem, úgyhogy inkább hagytam és visszabattyogtam a partra, ahol Viharbogár éppen sütette magát a napon (időközben már az is felkelt). A víztől mintha sokkal nehezebb lett volna a ruhám, így szinte leestem Viharbogár mellé a homokba.

 -  Remélem jól laktál, mert én semmire sem jutottam – mondtam és felsóhajtottam, mivel már igencsak éhes voltam.

 A sárkány felkelt és odasétált a vízhez, én pedig követtem a tekintetemmel. Megállt a vízpart szélén, és szinte kővé dermedve figyelte a vizet. Aztán hirtelen kilőtte a tüskéit, amik hangosan csapódtak a tengerbe. Pár pillanttal később 3, fajtájához képest jól megtermett heringgel tért vissza, és büszkén lerakta őket elém.

-           Köszi kislány, úgy tűnik nem halok éhen – vigyorogtam rá és felálltam, hogy valami tüzelőt keressek, mire éreztem, hogy a sárkány kicsit visszahúz a grabancomnál fogva, és értetlenül tekint rám, aztán a halra.

-          Meg kell sütnöm – mondtam neki egyszerűen, és a tekintetéből valami olyasmit olvastam ki, hogy megint elfelejtette milyen finnyásak az emberek.

Épp indultam volna újra tüzelőért, de Bogár hirtelen lángot fújt a halakra. Nem erősen, épphogy egy kicsit megégtek, de az alatta lévő homok valahogy megváltozott. Mintha átlátszó lett volna és sima. Nem értettem, de inkább nem is foglalkoztam vele többet.

-          Köszi Bogár! – mondtam és amint kihűltek a halak, neki is láttam az elfogyasztásukhoz, de végül csak egyet sikerült megennem, a többi Bogár gyomrában kötött ki. Mindeközben alaposan átgondoltam történteket. Száműztek. Sosem mehetek többé haza. Sosem láthatom többé az apámat, vagy a bátyámat. Apámat annyira nem is bánom, valamiért úgy érzem, jobb ha többé nem keresztezik az útjaink egymást. Asmund hiányozni fog, annak ellenére, hogy sosem volt kedves. Igen, sosem tett értem semmit, folyton kigúnyolt, de szeretett, és ez másról a szigeten nem volt elmondható. Akkor összegezzünk: számkivetett vagyok, itt vagyok egy csapat sárkánylovassal, és egy szigetre tartunk, ahol béke van  a sárkányokkal. Nem tudom, hogy most örüljek-e vagy sem. Száműztek... de egy jó helyre tartok...egyedül maradtam...de lett egy barátom. Talán több is. Mindegy, majd kiredül mit hoz a jövő.

 Az rángatott ki elmélkedésemből, hogy valakik a nevemet kiabálják. Sietve felugrottam, és körbetekintettem, a hang forrását keresve, és hamarosan meg is pillantottam Halvért és Astridot nem olyan messze integetni.

-          Gyere Bogár! – mondtam a sárkánynak, aki engedelmesen felállt és követett a többiekhez.

 Észrevettem, hogy túl könnyedén lépkedek, és ahogy végigpillantottam magamon tűnt fel, hogy megszáradtam. Jó sokáig kattoghatott az agyam. Amint visszaértünk kaptam egy kisebb fejmosást Astridtól, hogy szó nélkül leléptem, de látszott, hogy nem haragszik igazán, inkább csak aggódott. Bogárral megvártuk, hogy a többiek is megreggelizzek, és még összepakoltuk a szétszórt holmikat. Indulásnál én rögtön Astridékhoz mentem, de Hablaty megfogta a csuklóm és megrázta a fejét.

-          Bocsi, nekünk korábban kéne odaérnünk – mondta, de én értetlenül néztem rá. – Majd elmondom.

-          Rendben – bólintottam és felszálltam az éjfúriára.

 Mielőtt elindultunk, Hablaty még hátraszólt a többieknek.

-          Akkor Hibbanton! – mondta.

-          Honnan veszed, hogy előbb érsz Hibbantra? – kérdezte flegmán Takonypóc.

Hablaty csak megrázta a fejét és jelet adott az indulásra. Pillanatok alatt lehagytuk a többieket, de így is hallottuk Takonypóc méltatlankodását, amin mindketten csak kuncogtunk. Az éjfúria hihetlen sebességgel kezdte hasítani a levegőt, így én minden erőmmel Hablatyba kapaszkodtam, de egy idő után csak hagytam, hogy a szél simogassa az arcomat, és hogy a hosszú hajamat lobogtassa. Hihetetlen érzés volt. A legutóbbi alkalommal nem figyeltem erre, de most még akkor is mindent próbáltam látni, mikor csak a tenger vett körül minket. Az út nagy része csendben telt, de egyszer csak éreztem, hogy lassulunk, és a fiú hirtelen megszólalt.

-          Szóval... – kezdte zavartan. – Beszélhetnénk?

-          Persze. – válaszoltam. – Miről?

-          Semmi különös, de jó lenne kicsit többet tudnunk rólad – mondta. Hallottam a hangjában, hogy sajnálja, és hogy nem szívesen zaklatna fel.

-          Mit akarsz tudni? – kérdeztem.

-          Mindegy, csak mesélj magadról, a szigetedről. Hogy is hívják? – kérdezte kíváncsian.

-          Irgalmatlan-sziget. És nem tudom mit mondhatnék róla. Mindig harcoltunk a sárkányokkal, nem volt semmi különös. Ráadásul elég komolyan, ha ügyesebb harcos lettem volna, már rég elküldtek volna a kiképzésre – mondtam, és felsóhajtottam.

-          És a családod? – kérdezte.

-          Semmi különös. Van egy bátyám, nagyon jó harcos és ő lesz a törzsfő apám után. Anyám meghalt a születésem után nem sokkal.

-          Hogy történt? – érdeklődte óvatosan.

-          Elkapott egy betegséget, és még gyenge volt a szülés után.

-          Sajnálom – mondta együttérzőn.

-          Semmi baj, nem hiányzik olyasvalaki, akit soha nem ismertél – mondtam. A srác egy pillanatra elkomorult és láttam, hogy szomorúság költözik a szemébe, de aztán folytatta is a beszélgetést.

-          És te? – kérdezte újra kedélyesen.

-          Nincs semmi mondanivaló. Látod, hogy nézek ki, egész életemben kívülálló voltam, szabadidőmben vagy sárkányokat rajzoltam vagy a bátyámmal vitatkoztam. És valószínüleg már ezelőtt is én voltam a család szégyene.

-          Miért is? – érdeklődte.

-          Szerinted? – kérdeztem vissza.

-          Jó, de attól még nem lesz valaki a család szégyene, hogy még nem ölt sárkányt – mondta értetlenül.

-          Nálunk igen.

-          Miért is?

-          Ismered Argus és a családjának történetét? – kérdeztem.

-          Igen, persze, a leghíresebb sárkányölő, a leghíresebb sárkányvadász családból – mondta, és éreztem, hogy a sárkány kicsit összerándul ezekre a szavakra. – Miért?

-          Hát, mert éppen egy leszármazottja ül mögötted – mondtam, és hátulról is láttam, hogy a fiúnak szó szerint leesik az álla.

-          Na ne, ez most komoly? – kérdezte, miközben hátrafordulva a szemembe nézett.

-          Igen... – mondtam keserűen. – Az Argusson család legfiatalabb leszármazottja vagyok – mondtam egy sóhaj kíséretében.

-          Hű... – ennyit nyögött ki. – Sajnálom – mondta végül.

-          Semmi baj, hozzászoktam a gondolathoz – mondtam egy fanyar mosoly kíséretében. – Szeretnél még tudni valamit?

-          Csak egy dolgot. Mégis miért Argusson?

-          Hát, beszélt erről apám, de nem igazán figyeltem... – mondtam az emlékeim közt kutatva. – De azt hiszem azelőtt más volt, és Argus tiszteletére lett ez – mondtam és megvoltam a vállám.

 Az út hátralévő része nem volt valami izgalmas. Én néztem a tájat, váltottunk Hablattyal pár szót még útközben. Egyszer megálltunk egy szigeten, ami alig volt nagyobb ahhoz, hogy mindhárman elférjünk rajta, de úgyis csak pihentünk pár percet. És aztán megláttam. A végtelen tengerből hirtelen egy óriási sziget emelkedett ki, hatalmas erdővel, égbe nyúló hegycsúcsokkal, és egy kis viking faluval. Egyenesen arra vettük az irányt, de Hablaty megállította a sárkányt két óriási szobor között, amik a sziget előtt emelkedtek még a tengerben.

-          Figyelj, elmondom, hogy lesz! – mondta. – Elviszlek apámhoz, és amíg elmondom neki a történetet te addig nálunk leszel. Rendben?

 Bólintottam. Tovább indultunk a sziget felé, majd leszálltunk a főtéren. Leszállva a sárkányról rögtön elbűvölt a falu. Szinte ugyanolyan volt, mint az Irgalmatlan-sziget, de valahogy mégis teljesen más. Az emberek felszabadultabbak voltak az utcán, vidáman végezték a dolgukat. És a sárkányok. Igen, igazat mondtak, tényleg itt vannak, és nem úgy tűnnek, mintha támadni akarnának. Megkönnyebülten felsóhajtottam, miközben végigtekintettem a siklókon, akik az egyik épület tövében üldögéltek, a pár gronkelen és szörnyennagy rémségen a házetőkön, és egy cipzárháton, aminek a fejei éppen egy halon marakodtak.

-          Tetszik? – lépett mellém Hablaty.

-          Imádom... – hát nem a legértelmesebb válasz, de több nem jött ki a torkomon.

-          Gyere! – mondta, és elkezdett az egyik épület felé vezetni, Fogatlan pedig követett minket.

 Közelebbről láttam, hogy ez egy kovácsműhely. Volt ott egy férfi, aki éppen vert valamit a kalapáccsal amit a kezében tartott. Vikingsisakot viselt, hosszú szőke bajsza és kék szeme volt, a ruhája pedig egy egészen kicsit matrózos jellegű volt. Ahogy megpillantott minket abba hagyta amit csinált és közelebb jött hozzánk. Most vettem észre, hogy a kalapácsot nem a kezében, hanem a keze helyén tartotta. A jobb lába is hiányzott, de arca kedves, sőt szórakozottnak tűnt.

-          Hablaty! – üdvözölte a fiút. – Hol hagytad a többieket? És ki ez a leányzó? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Helló Bélhangos! Ő kicsit lemaradtak, hamarosan ők is jönnek. Ő pedig itt Kledirn. Nem láttad apámat? – kérdezte.

-          Valószínüleg a Nagyteremben van– mondta, miután rájött, hogy nem kap további magyarázatot.

-          Köszönöm – mondta, és már ott sem volt, én pedig elköszöntem a kovácstól és utánafutottam.

-          Miért is az apáddal beszéljük meg ezt? Nem a törzsfővel kéne? – kérdeztem, ahogy beértem.

-          Apám a törzsfő – mondta egyszerűen. – Azt hittem tegnap mondtam.

-          Nem, valahogy kimaradt – válaszoltam.

 Ezután elindultunk egy nagyon széles lépcső felé, ami egy óriási ajtóhoz vezetett, ami mintha csak a hegybe nyílt volna, de végül nem oda mentünk, hanem egy házhoz, ami a legközelebb volt ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Hablaty felkísért az emeletre, egy szobába, aminek a berendezése alapján azt állapítottam meg, hogy az övé.

-          Várj meg itt! Mindjárt jövök – mondta.

-          Rendben.

Hablaty kiment, és én magamra maradtam a szobában. Hosszú ideje üldögéltem az ágyán, mikor gondoltam körülnézek. Az emeletről nem mentem le, csak Hablaty szobájában néztem körül. Tele volt sárkányrajzokkal, amik közül a legtöbb Fogatlant ábrázolta. Volt ott egy dolgozóasztal, ami fölé további rajzok voltak aggatva, azok között voltak térképek és vázlatok is, amiknek a nagyja magas volt nekem, de elég profinak tűntek. Aztán már csak a szokásos hálószobai cuccok. Leszámítva azt az óriási követ, sziklát, tudom is én, ami a szobában feküdt. Valószínüleg Fogatlan fekhelye. Eszembe jutott, hogy ez mennyire hasonlít a saját szobámra, és hirtelen megint előtörtek a közelmúlt emlékei, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de több nem. Továbbléptem. Hirtelen az ajtó nyikorgására figyeltem fel, és a lépcső felé fordultam. Aztán belépett a szobába a törzsfőnök. Magas volt, hosszú vörös szakálla volt, és ugyanolyan smaragdzöld szeme, mint Hablatynak. Nem tudom meghatározni mit viselt, de a zöld anyag az egész testét beborította. Azt mondanám, hogy valami egyberuha. Viselt még egy vastag övet, amiről hosszan valami láncing szerű fém lógott. Az öve sárkányt ábrázolt. Hosszú bundás köpenyt viselt, ami szinte a földig ért. A karjain csuklóvédők, a fején sisak. Hirtelen megjelent Hablaty is az oldalán és odalépett hozzám.

-          Apa, ő itt Kledirn – mondta.

-          Üdvözöllek! – mondta, miközben kezet nyújtott nekem. Kissé feszülten, de kezet ráztam vele. – Hablaty mindent elmondott – kezdte. – Természetesen szívesen látunk a faluban. De azért ne gondold, hogy nem kell csinálnod semmit! – mondta szigorúan, de kedvesen.

-          Tudom – mondtam és bólintottam.

-          Rendben van. Kapsz egy saját házat. Ha megfelel, csak egy kisebbet építünk neked, úgyis csak a tiéd lesz. Addig is nálunk maradsz. Megfelel?

-          Persze... – mondtam félénken.

-          Nos, hát, viszlát Kledrin! – köszönt el és indult lefelé.

 Gondoltam utána szólok, hogy nem Kledrin, hanem Kledirn, de inkább meggondoltam magam, és várakozva Hablatyhoz fordultam.

-          Nos? – kérdeztem.

-          Nos, mi? – kérdezett vissza értetlenül.

-          Most mi legyen?

-          Ó, hát szerintem már semmi. Gondoltam megmutatom a falut, de már besötétedne, mire végzünk, szóval inkább majd holnap.

-          És addig? Én még nem vagyok fáradt.

-          Hát, nem tudom – mondta, ahogy megvonta vállát.

 Végül az lett, hogy lefekvésig elmulattuk az időt. Mindenfélét csináltunk. Elmeséltük életünk történetét, kibeszéltük melyik sárkányt hogyan, miért jó lerajzolni, barátkoztam Fogatlannal, Hablaty mesélt a sárkányfajtákról. Kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Ő is a törzsfő gyereke, neki sincs édesanyja, ő is kívülálló volt a törzsében, néha jobban szereti a sárkányok társaságát, és ért is hozzájuk. Még hasonlítunk is kissé egymásra. Ugyanolyan árnyalatú a szemünk, a hajunk, bár magasságban kicsit elmaradok tőle. Nagyon különös érzés kerített hatalmába. Nem szerelem volt, valami jobb. Úgy éreztem, lett egy igaz barátom, aki megért, akire számíthatok. Este Hablaty felajánlotta, hogy aludjak az ágyában, amit készségesen el is fogadtam. Úgysem fogad el nemleges választ. Ő pedig a szoba másik végében aludt Fogatlannak dőlve. Hamarosan én is elaludtam, bizakodó gondolatokkal, boldogan.

U.i. Nem tudom zavaró-e, hogy a párbeszédeknél ekkora a "kihagyás", de mindjárt elfogynak az előre megírt részek, és akkor már nem lesz ilyen. Valamint nagyon köszönöm Bársony Enikőnek és Dancing Snowflake-nek a támogatást, remélem továbbra sem okozok csalódást nektek, és mindenki másnak, akit érdekel, mi vár még Kledirnre :)