4. rész – Csapatban

                                                                      Kasen szemszöge

 Elöntött a keserűség. Nem néztem senkire, nem szóltam senkihez, csak mentem kitartóan a házam felé, és nekem fel sem tűnt, de csak úgy döngött a föld a lépteim alatt. Amint beléptem a házba hihetetlen erővel csaptam be magam mögött az ajtót, talán még ki is szakadt a helyéből egy kicsit. Odamentem az asztalhoz és rátámaszkodtam egy székre, és próbáltam megnyugodni. A fiam valószínűleg fél most egy darabig hazajönni, de ezt nem engedhetem. Törzsfő vagyok, nem engedhetem, hogy a saját keserűségemmel foglalkozzak. Igen, a lányom áruló. Megint elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben, de nem tehetem, hogy megtörök. Itt van egy törzs, ami számít rám, és itt van egy fiú, akinek ezek után még nagyobb szüksége lesz rám. Próbáltam elrendezni a gondolataimat és hideg fejjel gondolkodni. Egy idő után felálltam és önkéntelenül elindultam a lányom szobája felé. Mikor beléptem, szégyen ide, szégyen oda, egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Kledirn elárulta a törzset, a családját. Elárult mindent, de képtelen vagyok gyűlölni őt, de haragszom. Iszonyatosan haragszom, és soha sem fogok megbocsátani neki. Közelebb mentem az íróasztalához, és megakadt a szemem a tengernyi rajzon. A bestiákról készült rajzokon. Valami földöntúli harag öntett el. Odamentem az asztalhoz és mindet letéptem a faláról és felvettem az asztaláról. Egy darabig gyűlölködve néztem őket, majd darabokra téptem mindegyiket. Lementem a földszintre és begyújtottam a kandallót. Vetettem még egy pillantást a lányom munkájára, ami már cafatokban lógott, és átadtam őket a tűznek, mely nyomban rávetette magát prédájára, és én csak néztem, ahogy sorban megadják magukat a papírosok...

Mindeközben...

Kledirn szemszöge

 Nem tudom mennyi idő telhetett el. Én csak órák óta sírtam és sírtam, és alig érzékeltem mi történik magam körül. Az elején Astrid megpróbált megnyugtatni, de aztán csak hagyta, hogy kizokogjam magamat. Egy idő után sikerült kicsit megnyugodnom, és miután egy ideje csak a szipogásom hallatszott, Astrid hátrafordult.

       -       Hé... – kezdte óvatosan. – Jól vagy? – válaszolni még nem tudtam így csak bólintottam. – Jó... figyelj, túl messze van a bázis, így a mai napot egy szigeten töltjük és csak holnap reggel indulunk tovább, rendben? – ismét bólintottam.

  Kíváncsi voltam, mégis milyen bázisról beszél, és legfőképpen, hogy mi lesz most velem, de csendben maradtam. Hamarosan valóban leszálltunk egy szigeten, ami fentről is elég nagynak tűnt. Astrid nyomban leugrott Viharbogárról, de én nem tudtam megmozdulni. A lány visszajött és lesegített a sárkányról, és leültetett egy szikla tövébe, miközben ők tábort vertek. Már sikerült lenyugodnom, de nem mertem megmozdulni, feszélyezett ennyi idegen jelenléte. Inkább csak türelmesen vártam, míg Astrid újra idejön hozzám, ami hamarosan be is következett.

      -          Jól vagy? – kérdezte újra.

-          Igen – mondtam halkan.

-          Gyere! – ezzel felhúzott az ülő helyzetemből és a többiekhez kezdett el rángatni.

-          Hé-hé várj! – mondtam kétségbeesve.

-          Mi a baj? – kérdezte, de amint meglátta, hogy tekintek a társaira, rögtön leesett neki. – Félsz tőlük? – Bólintottam.

-          Ugyan már, nem lesz semmi baj, kedvelni fogod őket! – mondta, de én még mindig nem mozdultam. – Bízz bennem!

 Erőt vettem magamon és követtem a csapathoz. Az első akit megpillantottam az az éjfúriás srác volt, aki a sárkányának dőlt éppen. Most tűnt fel, hogy a bal lába helyén egy műláb van. Volt ott egy másik szőke lány, egy szőke fiú mellett, akinek ugyanolyan ”értelmes” feje volt, így nyomban az ugrott be, hogy ikrek. A közelben sürgölődött egy barna hajú srác, aki nem volt annyira szimpatikus, de ettől függetlenül nem tűnt rossz figurának, és egy másik fiú, aki szőke volt, de nem ez tűnt fel először hanem, hogy ”kissé” talán túlsúlyos lehet. Az éjfúriás srácon és Astridon kívül csak ő tűnt még értelmesnek. Nem tudtam melyik sárkány kié, mert azok az éjfúrián kívül kicsit távolabb játszottak. Egy gronkel, Astrid siklója, egy fertelmes cipzárhát és egy vörös szörnyennagy rémség. Mikor odaértünk hozzájuk, nyomban rám kapták a tekintetüket, majd Astridra néztek, nyilván magyarázatot várva.

       -          Nyilván most arra vártok, hogy megmagyarázzam – kezdte a lány.

-          Igen, az jó lenne – szólt közbe a másik lány.

-          Na, szóval, ő itt Kledirn, és...

-          Jó, jó mi történt? – kérdezte most az ikre (vagyis gondolom).

-          Épp mondanám ha hagynád, ürüfej! – szólt rájuk Astrid.

-          Oké, oké. Úgy látszik ma valaki bal lábbal kelt fel... – motyogta, de tisztán érthető volt. A következő pillanatban egy tüske pattant le a sisakjáról.

-          Hé! – kiáltotta.

-          Kösz, Viharbogár! – mondta az idő közben mellé lépő sárkánynak. – Na, szóval... – kezdte. – Ugye, mint tudjátok, engem tegnap elkaptak. – Bólintottak. – Elhurcoltak egy helyre, ami tele volt sárkányketrecekkel, és igencsak sokban sárkány is volt. Nem tudtam segíteni rajtuk, esélyem sem volt a szabadulásra. Órákig vallatott a törzsfőnök, de nem mondtam semmit, így bezártak engem is egy ketrecbe, szerencsére pont Viharbogár mellé. Nem tudom mikor, de valamikor naplemente után megjelent Kledirn, és felajánlotta, hogy segít. Sikerült elengednünk a sárkányokat, de észrevettek minket. A többit már tudjátok – fejezte be.

 A többiek pár pillanatig meredtek maguk elé, majd a féllábú srác törte meg a csendet.

       -          Akkor most... – kezdte zavartan. – Kledirnt kitagadták? - Astrid bólintott.

-          Igen, felismertem a fickót, ő a törzsfőnök.

-          Az apám... – szólaltam meg önkéntelenül.

  A csapat csodálkozva, majd sajnálkozva meredt rám, én pedig lassan felemeltem végre a fejem. Tényleg őszinte sajnálatot láttam a szemükben.

        -          Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mondta újdonsült barátnőm és a vállamra rakta a kezét. – Jó dolgod lesz neked Hibbanton.

-          Hibbanton? – kérdeztem vissza.

-          Igen. Jó, persze neked is részt kell venned a falu életében, de jó lesz ott neked – mosolygott rám bátorítóan.

-          Rendben – mondtam

-          Most pedig ideje megismerkednetek! – mondta derűsen. Zavartan pillantottam feléjük. – Na szóval! – kezdte. – Engem már ismersz, ő itt Hablaty – mutatott az éjfúriás srácra – Kőfej és Fafej, ők ikrek – TUDTAM! – Takonypóc, - a másik barna hajú – és Halvér – mutatott végül a testes szőke srácra.

-          Sziasztok! – mondtam félénken, és szerintem elég halkan.

-          Szia! – mondták kórusban.

  Eléggé zavarban voltam, de Astridnak hála hamar megindult az ismerkedés, és egyre felszabadultabban beszélgettem velük. Megtudtam, hogy mind vikingek és Hibbant-szigetről származnak, ahol régen ugyanúgy harcoltak a sárkányokkal, de már 3 éve békét kötöttek, mert Hablaty legyőzte a Vörös Halált, és a sárkányok ”felszabadultak”. A történet nagy részét nem értettem, de lenyűgöző volt hallgatni. Kiderült, hogy Hablaty és Halvér nagyon jófejek, és Astriddal együtt nagyjából ők az ész a csapatban. Takonypóc sem rossz ember, ő is jófej, de megvan a maga stílusa. Az ikrek pedig... ők is jófejek, de... na, hát olyan... ikresek... Főleg mikor kitalálták, hogy bemutatják nekem hogyan rohannak fejjel egymásnak. A sárkányokkal is megismerkedtem. Viharbogár nagyon kedvel engem, a gronkel is, akiről megtudtam, hogy Bütyöknek hívják és Halvér a gazdája. Kicsit félénk fajta, ami igen meglepett egy gronkeltől, de mindenesetre ő is kedvelt. A szörnyennagy rémség, Takonypóc sárkánya, Kampó pedig alaposan arcon csapott mikor megpróbáltam megérinteni, de miután alaposan kinevetett (?) hagyta, hogy megsimogassam. A cipzárhátról vegyes érzelmeim vannak. Simán oda engedett magához, majd mielőtt megérintettem volna, a két fej elkapta egy-egy karomat és elemelt a földről, majd meg is perdített a levegőben, így már fejjel lefelé lógtam. Na, igen látszik kik a gazdáik... (az ikrek). Az éjfúria semmi jelét nem mutatta a vadságnak, de én inkább távol maradtam tőle, ami a gazdájának is feltűnt.

      -          Gyere, nem fog bántani! – mondta.

-          Biztos? – bukott ki belőlem.

-          Igen – mondta, és odavezetett a sárkányhoz. – Hé, pajti! – mondta, mire a sárkány kinyitotta a szemeit és kíváncsian nézett gazdájára (annyira elvoltunk, hogy időközben besötétedett). – Gyere, ismerkedjetek meg! – mondta és a sárkány nyomban felkelt és elindult felénk.

 Legszívesebben elfutottam volna, de a fiú megfogott a csuklómnál fogva. Még a vézna alkatával is erősebb volt nálam. A sárkány már előttem állt, és kíváncsian döntötte félre a fejét.

-          Gyerünk! Astrid azt mondta már tudod, hogy kell – mondta bátorítóan.

-          Igen, de...

-          Nincs semmi de! – vágott közbe, de a hangja kedves maradt.

-          Rendben... – törődtem bele.

 Óvatosan elfordítottam a fejem, majd lassan kinyújtottam a karom a sárkány felé és vártam. Nemsokára már éreztem is a pikkelyes fejét, ahogy belenyomja a tenyerembe. Megnyugodva, és kicsit büszkén néztem a fiúra, aki kedvesen mosolygott rám.

      -          Úgy látszik Fogatlannal is összebarátkoztál – mondta.

-          Fogatlan? – kérdeztem és furcsán néztem rá.

-          Igen... – mondta zavartan és közben a tarkóját vakarta. – Mikor először találkoztunk, úgy igazából, akkor azt hittem. És valahogy megtetszett és rajta maradt.

-          Hogy-hogy azt hitted? -  kérdeztem értetlenül.

-          Mint kiderült képes visszahúzni a fogait az ínyébe. Ez, afféle éjfúria specialitás – mondta vállat vonva.

-          Értem... – mondtam, de ekkor éreztem, hogy a sárkány, aki a fejét még most is a tenyeremben tartotta, hirtelen megbök.

-          Simogasd meg! – mondta Hablaty, aminek én ugyan kicsit feszengve, de eleget tettem.

  Azonban nem volt okom félelemre, ez a sárkány olyan volt, mint egy nagyra nőtt macska. Boldogan tűrte, hogy simogatom, de egyszer a nyakához nyúltam amitől összeesett, és jóízűen kezdett durmolni. Megrémülve tekintettem Hablatyra, de ő elmagyarázta, hogy ez a sárkányok egyik gyenge pontja. Lefekvésig hülyéskedtünk, beszélgettünk, és egy időre sikerült minden bajomat elfelejtenem. Nem voltunk éhesek, így úgy döntöttünk, hogy holnap kicsit tovább maradunk és majd akkor eszünk. Mikor már mind alig bírtunk ébren lenni, Hablaty takarodót fújt. Végig úgy tűnt nekem, ő a csapat nem hivatalos vezetője. A fiú Fogatlannak dőlt, és a többiek sárkánya is közel feküdt le a gazdájához. Astridtól kaptam én is egy meleg pokrócot. Közel feküdtem Astridhoz és Viharbogárhoz, mert nyújtott némi biztonságérzetet a lány és a sárkánya.

Sikerült teljesen megnyugodnom, és próbáltam csak arra gondolni, hogy minden rendben lesz. De befurakodott a fejembe egy dolog, ami hosszú órákon keresztül nem hagyott nyugodni. Ha holnap Hibbantra megyünk, mégis milyen bázisról beszélt Astrid?