1. rész - Örökre visszhangzó szavak

 Nyár volt. Korán volt még, de a reggeli napsugarak már megvilágították a szobát. A lány a szoba egy félreeső sarkában ült. Ez voltam én. Az Irgalmatlan törzs vezetőjének, a nagy Kasennek a lánya, a nagy sárkánygyilkos, Argus leszármazottja, a legismertebb sárkányvadász család legfiatalabbika. Szóval ott gubbasztottam a sarokban, miközben a munkámat szemlélgettem, melyen hosszú órák óta dolgoztam. Félresöpörtem az arcomba lógó sötétbarna tincseket, elégedetten hümmögtem, és odamentem az asztalomhoz. A fiókomat kinyitva hamar találtam néhány kisebb fajta szöget és egy kalapácsot, melyekkel felmásztam a székemre és óvatosan a falra igazítottam a művemet, majd lehuppantam a padlóra. A rajz tökéletesen sikerült. Méretarányos, szép, és pontos. A papírról gyönyörű tekintettel nézett vissza rám a sárkány. Igen, a sárkány. Én, a sárkánygyilkos család sarja, sárkányt rajzoltam. Miért is ne tenném? Imádom őket! Mindenki más ellenszenve és a sárkányok tettei ellenére sem éreztem gyűlöletet irántuk, csupán csodálattal vegyes érdeklődés fogott el, ha rájuk néztem. Pedig a faluban mindenki gyűlölte őket. A négy évesektől a hetven évesekig (már, aki a mi szigetünkön addig húzta, ami ritka dolog volt) mindenki. Egyszerűen senki mást nem találtam, aki egy kicsit is máshogy érzett volna irántuk. Elszomorodtam erre visszagondolva, kissé lelombozódva kezdtem el a cuccaim átrendezését. Túl sok rajzom volt, lassan már az egész falat sárkányok portréi terítették be. Apám nem egyszer megszólt érte, de különösebben nem érdekelte, hogy bármit tegyen ellene. Úgy gondolta, ez csak valami múló hóbort, kamaszkori lázadás, és nagyobb koromban kinövöm és a család nyomdokaiba lépek. Azonban lassan tizennyolc telet megéltem, és a sárkányok iránti érzéseim soha nem inogtak meg, annak ellenére sem, hogy apám egy ideje utalt rá, hogy már illene elmennem a kiképzésre. Ez a kiképzés a sárkányok elleni harcra tanít, egy arénában tartják befogott sárkányokkal. Borzalmas. Megint azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van ez az egész? Miért van háború? Miért nem tudnak az emberek és a sárkányok megférni egymás mellett? Miért kell vértől vöröslenie a városok és falvak utcáinak?

 Elmélkedésemből a vészkürt öblös hangja rántott vissza a jelenbe. Pár pillanatig zavartan kerestem a hang forrását, majd mikor tudatosult bennem a hang okozójának miléte, arcomból minden szín eltávozott. Nem akartam elhinni, hogy megint ez következik. Portya. A sárkányok ilyenkor csapatostul megtámadják a falut, megcsonkítva ezzel az élelemraktárat, na és persze a lakosságot. Remegő tagokkal siettem le a földszintre. Az apám és bátyám még nem voltak ott, de a szemben lévő szobából érkező hangokról kikövetkeztettem, hogy minden bizonnyal épp felfegyverkeznek. Alig néhány pillanat elteltével ki is léptek a szobából. A bátyám szokásos könnyű páncélját viselte, melyen megcsillantak a beszűrődő napsugarak, a benne lévő sárkánypikkelyeknek köszönhetően. Az oldalára a család régi kardját csatolta fel, ami talán már a dédapáimnál is öregebb volt. Sose szerettem azt a kardot. Mindig, mikor rá néztem, eszembe jutott a sok-sok fölöslegesen kiontott élet. Számomra ez a családi ereklye egyenlő volt a kegyetlenség fizikai megtestesülésével.

-         Te meg mit csinálsz? – kérdezte komoran a bátyám.

-         Szerinted, Asmund? – mondtam a kamaszok szemtelenségével, majd apámra emeltem a tekintetem. Ő nem viselt rendes páncélt, csak valami vékony sodronyinget, amit gazdagon átszőttek sárkánypikkellyel. Ez afféle hagyomány nálunk. Az az ember, aki megöl egy sárkányt, beleszőheti a pikkelyeit a ruhájába, mely igen komoly státusszimbólum a népünkben, és nem mellesleg kevesebb eséllyel pörkölődsz meg. Apámé szinte csak abból állt. A kezeiben szekercéjét tartotta, ami majdnem akkora volt, mint én magam, a fején pedig a szokásos kétszarvú sisakja pihent. Tekintete szigorúan fúródott az enyémbe.

-          Kledirn, nem kell az utasításomra várnod, tudod hogy neked ilyenkor a házban a helyed! – mondta szigorúan. – Még nem állsz készen erre. Próbálj ne fejtörést okozni nekünk!

-          És nem felrobbantani a házat! – toldotta meg a bátyám.

-          Hé! – kiáltottam utána, de ő már ki is lépett a bejárati ajtón. Apám még küldött felém egy ellentmondást nem tűrő pillantást, majd ő is kilépett a sárkányoktól hangos utcára.

 Vártam még pár percet, aztán visszarohantam a szobámba és odamentem a tetőablakhoz. Kimásztam rajta és feltornáztam magam a tetőre, majd elkezdtem nézni az eseményeket. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás, hiszem alig volt itt négy, vagy talán öt sárkány. Ami viszont szemet szúrt nekem az volt, hogy irdatlan magasan repültnek. Nagyon úgy tűnt, hogy nem akarnak támadni, sokkal inkább lelépni innen. Már majdnem olyan messzire jutottak, hogy biztonságban továbbállhattak volna, mikor egy hálót lőttek rájuk az emberek, amit egyikük nem tudott kikerülni, a háló pedig a teste köré fonódott. Mintha egy sikoly hallatszódott volna felőle. Ahogy zuhanni kezdett, ki tudtam venni, hogy egy siklósárkány. A sárkány egy háztetőn landolt, majd onnan lecsúszott a főtérre. Attól, amit ekkor láttam földbe, jobban mondva fába gyökerezett a lábam. A sikló hátáról egy lány bucskázott le, aki az emberek döbbenetét kihasználva elkezdte elvágni az őket fogva tartó köteleket, és amint sikeresen kimászott a csapdából, a sárkányát kezdte kiszabadítani onnan. Az emberek azonban felocsúdtak és harci kiáltásokat hallatva közeledtek a lányhoz, aki erre felkapta a fejét és a abbahagyta a kötelek elvágását. Megemelte a kezében tartott fegyvert és nekirontott a támadóknak. Komolyan mondom, egyenként simán elbánt volna velük! Azonban a falusiak óriási erőfölényben álltak vele szemben. Így is négy férfi kellett, hogy a vad amazont lefogják és megkötözzék. A sárkány időközben elszakította a meggyengített hálót, és dühödten rontott neki a lovasát lefogó embereknek. Kilőtt rájuk egy nagy adag tüskét, de azok csupán az embereink pajzsába fúródtak bele. Az egyik marcona férfi hátulról ráugrott a sikló farkára, akinek így sikerült elterelnie a figyelmét, ezzel lehetőséget adva a többieknek. Azok leszorították a sárkány fejét és testét a földre, és alaposan megláncolták, addig, míg az állat mozdulni sem tudott. A sárkánylovas ekkor valami sárkányüvöltésszerű hangot hallatott, és pillanatokon belül megjelentek az idő közben felszívódott sárkányok, egy újjal kiegészülve. Nem is akármilyennel. Egy éjfúriával! Rajtuk is emberek ültek, akik most nem ügyeltek arra, hogy ne lássák őket. A sárkánylovasok elkezdtek körözni társuk és sárkánya fölött, próbálva közelebb férkőzni, sikertelenül. Amint egy kicsit is lejjebb ereszkedtek, rögtön egy tegeznyi nyílvesszőt kellett kikerülniük. Még láttam, hogy a lány ordibál valamit nekik, de ide nem ért el a hangja. A lovasok tétováztak egy kicsit, aztán elmenekültek. Én csak kapkodtam a tekintetem a távolodó sárkányok és a lány között, akit időközben megragadtak és elkezdték az aréna felé vonszolni, ahol a sárkányok raboskodnak

 Percekig csak bámultam magam elé. Felocsúdva visszamásztam a házba, lementem a földszintre és vártam. Úgy egy óra múlva be is lépett Asmund a házba. Már nyitottam volna a számat, de ő megelőzött.

 -  Apa még mindig kihallgatja – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
 Ezután már csak vártam..... és vártam. Sose volt jó időérzékem, de szerintem már dél is elmúlt. Mikor már kezdtem tervezgetni, hogy mivel éljem túl a halálos unalmat, végre belépett apám, igencsak komor arccal. Láttam, hogy most nem alkalmas, így felajánlottam, hogy megcsinálom az ebédet, amit el is fogadott, és a bátyám is hevesen bólogatott az ötletre, lévén, hogy nyilván ugyanannyira semmi kedve nem volt hozzá. Odamentem a konyha sarkában lévő sós vizes hordóhoz és kivettem belőle két-két nagyobb halat apámnak és a bátyámnak, egy kisebbet pedig magamnak. Feltűztem őket egy nyársra és a tűz fölé akasztottam őket. Kerestem egy kevés sajtot és kenyeret a halak mellé és közben meg-megfordítottam a nyársat.  Mikor megfelelőnek ítéltem őket, óvatosan levettem a halakat és egy-egy tálba raktam őket. Gyorsan feltálaltam őket, a családom férfi tagjai gyorsan, szinte még tűzforrón rá is vettették magukat. Én is helyet foglaltam az asztalnál és próbáltam enni valamennyit, azonban túl kíváncsi voltam. A kenyér és a sajt hamar a bátyámnál kötött ki, de a hallal azért még próbálkoztam. Mikor már tényleg nem ment le több falat a torkomon, és apámat is kellően nyugodtnak ítéltem, kiböktem a kérdésemet.

-          Apa, most akkor mi a helyzet?

-          Mivel mi a helyzet? – kérdezte két falat között.

-          Hát, tudod... ami reggel történt.
 Ettől azonnal elkomorult az arca.

-          Mégis mi lenne? Találtunk egy lányt, aki képes volt elárulni a sajátjait és egy sárkánnyal szövetségre lépni! – mondta dühödten.

-          Jó, jó, de komolyan mi van? Asmund azt mondta kihallgattad. Nem tudod kicsoda? Honnan jött? Miért volt itt? – puhatolóztam tovább.

-          Nem tudom sem azt, hogy ki, honnan jött, vagy, hogy miért volt itt. Nem mond semmit. Csak annyit lehetett hallani tőle, hogy engedjük el őt és a sárkányát, valami Bogarat, mielőtt még visszajönnének érte a barátai – felelte növekvő ingerültséggel.
 Hmm, Bogár... különös név. De szép – gondoltam magamban, szokás szerint gyorsan más felé kalandozva a gondolataimban. Úgy döntöttem nem feszegetem tovább a témát. Hirtelen a bátyám hangját hallottam magam mellől.

-          Te meg mégis min mosolyogsz? – kérdezte.

-          Ó, semmin! – vágtam rá. – Csak aranyos ez a Bogár név – mondtam őszintén.
 Csak úgy kicsúszott, de nagyon nem kellett volna. Apám arca hirtelen öt fokkal lett vörösebb és hangja betöltötte a ház minden szegletét.

-          ARANYOS??!!! Aranyos, Kledirn, aranyos?! Mégis, egyáltalán hogy juthat ilyen eszedbe? – hitetlenkedett apám. – A sárkányok a legrosszabb teremtmények, amikkel Odin valaha is sújtotta a világot – mondta az utolsó mondatot már nyugodtan, de gyűlölettel telten.

-          Az a sárkány mikor kiszabadult a hálóból, el is szökhetett volna, de ő inkább megpróbálta a lányt védeni! – vágtam vissza kissé ingerülten.

-          Na és? – gurult megint dühbe apám. – A lány nyilván idomította a sárkányt valahogyan, tojásként találta majd betanította, és csupán félelemből szolgálja őt!

-          Na és a többi? – fakadtam ki. – Velük mi van? Mindegyikük talált egy tojást, sikerült beidomítania, találkoztak, gondoltak egyet és csapatba verődtek?!

-          Nem az számít hogyan, az számít, hogy megtörtént! Beléjük verték, hogy féljenek tőlük! – mondta apám teljes meggyőződéssel. – Egy sárkány sosem kímélne meg, nemhogy segítene egy embernek önszántából!

-          Tévedsz... – csúszott ki a számon.
 Nem tudom honnan, de tudtam, hogy téved. Nem bántam meg, hogy ezt mondtam, de ezzel elindítottam a lavinát.

-          Tévedek?! – kérdezte apám ismét vöröslő arccal. – Mégis hogy mondhatsz ilyet, Kledirn? Azt hittem mostanra kinövöd ezt a sárkány mániádat, de úgy látszik, tévedtem. Fogd már fel, hogy ezek a lények a világ legaljasabb teremtményei! A törzsfő lánya nem viselkedhet így! – mondta.
 Még soha nem hallottam ilyennek. Gyakran volt ideges, szigorú, dühös, de ilyen sosem. A bennem lévő harag helyét valami ismeretlen érzés vette át. Láttam, hogy valami most elpattant benne, de bennem ugyanúgy. Amit ekkor mondtam, úgy éreztem örökké visszhangozni fog a falak között.

-          Akkor nem akarok a törzsfő lánya lenni – mondtam rideg, számomra idegen hangon.

 Rá sem nézve apámra vagy Asmundra felrohantam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam. Könnyes arccal borultam az ágyamra miközben éreztem, hogy valami összetörik bennem. Egyetlen kérdés üvöltött a fejemben. MIÉRT?!

 Hosszú órákon keresztül feküdtem éberen az ágyamon. Éreztem, hogy valami megváltozott. Azt, amit mondtam, már sosem szívhatom vissza, örökre nyoma marad azoknak a szavaknak. Már majdnem alkonyodott, amikor befészkelte magát a fejembe egy gondolat, és ott is maradt. A gondolatból ötlet, majd elhatározás született, és nem érdekeltek a következményei.