11. rész - A megmentő mentése

Rémülten kapkodtam a levegőt. A szívem hevesen dobogott, úgy éreztem, nyomban kiszakad a helyéből. El akartam futni, minél messzebb kerülni innen, de a lábam nem engedelmeskedett nekem. Csak megkövülten álltam a tisztás közepén, és tétlenül néztem, ahogy a fenevadak egyre közelebb érnek hozzám. Tudtam, hogy nincs esélyem elfutni, utolérnek. De ha itt maradok, akkor sem menekülök meg. Kétségbeesetten próbáltam valami egérutat találni, de sem egy kiálló sziklát, sem valami szűk nyílást, de még egy fát sem láttam sehol, amin felmászhatnék. A vadkanok már alig méterekre voltak tőlem, de nem találtam semmi lehetőséget, amit megragadhatnék. Az egyik, aki a legnagyobb és legfélelmetesebb volt köztük előrelépett, és rám függesztette rémisztő, vörös tekintetét. Feladtam a reményt. Láttam, ahogy a fenevad elrugaszkodik, és inkább lehunytam a szemem. Felkészültem a legrosszabbra. De...nem történt semmi. A szemem még mindig csukva volt, így csak azt hallottam, hogy valami nagy érkezik közvetlenül elém. Kinyitottam szemem. Egy sárkány állt közöttem és a bestiák között. Hirtelen azt jutott eszembe, hogy a sikló jött vissza, de a sokk ellenére is hamar rájöttem, hogy még a fajtáját sem ismerem fel a sárkánynak. Olyasmi volt a testalkata, mint Fogatlannak, de mégis, teljesen más volt. Tüsketaraja volt, mint egy siklónak, de kisebb és hegyesebb. Az egész hátán tüskék futottak végig, csak a nyakán volt egy kis sima rész. A szárnyain is volt egy-egy óriási karom. Szürke volt, kisebb-nagyobb lila foltokkal. Kiterjesztett szárnyakkal állt előttem, és ideges morgás hagyta el a torkát. A vadmalacok egy pillanatra megtorpantak, de aztán elkezdték körbe keríteni a sárkányt, ezzel együtt engem is. A sárkány dühösen fújtatva fogadta minden mozdulatukat, miközben teljesen bekerítettek minket. És támadásba lendültek. Hirtelen, még csak nem is láttam teljesen, de máris mind a heten nekitámadtak a sárkánynak, engem észre sem vettek, pedig ott álltam közvetlenül mögöttük. A sárkány rájuk morgott, odacsapott a farkával, az egyiket még meg is harapta, ami sikítozva elmenekült. Hátráltam pár lépést. Tudtam, hogy itt a lehetőség, a sárkány akár elbír velük, akár nem, én nem tudok segíteni. Itt lehetőség. A lehetőség a megmenekülésre. De...nem mozdultam. Képtelen voltam megmozdulni. Hirtelen láttam, hogy az egyik ráveti magát a sárkányra hátulról, és ő kétségbeesetten próbálja lefejteni magáról. Ezt kihasználva a többi is rávetette magát. Karmolták, szúrták ahol érték. Ezt...ezt nem hagyhatom!
- Hé, szörnyetegek! - kiáltottam ahogy a torkomon kifért. Rögtön felém fordultak, de éppen csak egy pillanatra, aztán támadták tovább a sárkányt, aki láthatóan egyre gyengült. Iszonyatosan féltem, de valamiért mégis volt elég bátorságom, hogy megtegyem, amit tettem. Felemeltem a legnagyobb követ a patakból, amit még elbírtam, és még önmagamat is megleptem, milyen erővel dobtam neki az egyiküknek. Megint felém fordultak, de most szinte megmerevedtek, amit a sárkány kihasznált, és hármat is elsöpört a farkával, akik másodpercekkel később szédülve, bicegve kereket oldottak. Még hárman maradtak, de ők semmiféleképpen nem akarták feladni a küzdelmet. A vezér, a legnagyobb és leggonoszabb tekintetű, az akit fejbe dobtam, most eltávolodott a sárkánytól, és felém kezdett közelíteni. Megint szorult helyzetbe kerültem. A másik két megmaradt vadkan valahogy feljutott a sárkány hátára, és tovább kínozták. A fenevad egyre közelebb volt, és lassan már nem tudtam hova hátrálni, de valahogy nem érdekelt az, hogy velem mi van. Másvalaki le sem tudná venni a tekintetét az egyre közeledő, vérvörös szempárról, de én egyszerűen elnéztem felette. Láttam a sárkányon, hogy már nem bírja sokáig, éppen ezért nem értettem a helyzetet. Miért nem repült el? Miért nem tüzel? Egy vérfagyasztó malacsikoly rántott vissza a saját nyomorúságos helyzetembe. A bestia hirtelen megállt, és elrugaszkodott...aztán minden olyan gyorsan történt. Éreztem a rám vetőtő súlyt, és a következő pillanatban már centiméterekre az arcomtól próbált széttépni az állat. Éreztem, hogy gyengülnek a karjaim, és pillanatok kérdése, hogy meddig bírom tovább tartani. Vetettem egy utolsó, kétségbeesett pillantást a sárkányra, aki úgy tűnt, feladta. Elterülve feküdt a földön, a másik két vad pedig felkészült, hogy lesújtson. Éreztem, hogy nem bírom tovább... Ekkor találkozott a tekintetünk. Hirtelen megszűnt minden. Nem érzékeltem a felettem tornyosuló őrjöngő fenevadat, a kezeim magaktól védtek engem, csak azt az átható, vad, mégis valahogy barátságosnak tetsző szempárt láttam magam előtt. Hirtelen azonban erős fájdalmat éreztem a karomban, és odapillantva vettem észre, hogy a fenevadnak sikerült felsértenie. Már tényleg nem bírtam tovább. A karom elzsibbadt, és éreztem, hogy nem akar engedelmeskedni. Vége...

Hirtelen meghallottam valami sistergő hangot, mire végső erőmmel oldalra pillantottam. A sárkányon hirtelen gyenge, kissé fehéresnek tűnő valami jelent meg, ami egyre erősödött. Olyan volt, mintha csak villámok cikáznának végig rajta, egyre erőteljesebben és vadabban. Hirtelen felugrott, és a rémült vadkanok felé kapott, akik megrémülve a villámok erejétől, elfutottak. Ez az egész elég hangos volt, a sárkány végig valami sistergés féle hangot adott ki, miközben a testén tekeregtek ezek a villámszerű dolgok. Igazán lenyűgözött volna a látványa, ha nem éppen egy vérszomjas vadkan próbál széttépni. Egyre közelebb került az arcomhoz, néhány vágást már kaptam is az agyarától és hegyes patáitól. Hirtelen azonban döngő lépteket hallottam mellőlem, és egy pillanattal később éreztem, hogy a fenevad már nincs rajtam. Nagy nehezen felültem, és azt láttam, hogy az ismeretlen sárkány morogva áll előttem, és dühödt tekintettel néz az imént elsöpört vadmalacra. Arra számítottam, hogy a vadkan, amiről biztos hónapokig rémálmaim lesznek, ha túlélem ezt, ezután fejvesztve menekül, hiszen már egyedül volt, egy sárkánnyal szemben, még ha sérült is. Azonban ő feltápászkodott, és olyan lelketlen tekintettel nézett ránk, hogy úgy éreztem, megfagy a vér az ereimben. A sárkány figyelmeztetően morgott, de a fenevad nem hátrált meg. Ismét elrugaszkodott, most a kisebb prédára hajtott, egyenesen a mellkasomnak vetette volna magát, azonban nem így történt. Amint megmozdult, a sárkány vett egy mély levegőt és egyenesen telibe lőtte azzal a fehéres, vibráló valamivel, ami eddig csak a testén volt. A vadkan óriási erővel csapódott egy közeli fának. Nem mertem megmozdulni, nem voltam biztos benne, hogy elmúlt a veszély. Jól gondoltam, a bestia néhány perc múlva felkelt, de ezúttal a másik irányba kezdett el futni. Vetett még ránk egy utolsó, haraggal teli tekintetet, aztán eltűnt a sűrű bozótosban.

Térdre rogytam. Lihegtem, meggyötört voltam, és valószínűleg sokkos is, de lassan felfogtam, hogy megmenekültem. Óvatosan néztem fel a mellettem álló ismeretlen sárkányra. Mikor már rendesen tudtam gondolkodni, felálltam, és megnéztem a sárkány sérüléseit. Ő morgott a hirtelen mozdulat miatt, de nem támadt nekem. Gyakorlatilag tettem egy kört a sárkány körül. Elborzasztott a látvány. Ha azt hittem, hogy a vadkan által okozott sebem komoly, akkor ez a sárkány halálosan sérült. Rengeteg sebből vérzett, bicegett is egy kissé. Mikor mögé értem, elkezdtem nagyon komolyan aggódni. Nem tudom, eddig, hogy nem vettem észre, de a hátából nyílvesszők álltak ki. Óvatosan közelebb mentem. Körülbelül 1 méterig engedett, onnan úgy vettem ki, hogy sima nyílvesszők, csak a végük van bevonva valami fura zölddel. Nem tűnt úgy, hogy véreznének a sebek, így gondoltam, jobb lenne neki ha kihúznám őket. Nagyon lassan araszoltam közelebb hozzá, aki egyre jobban morgott ezért. Nagyon vadnak tűnt, de valamiért mégsem támadt. Nagyon óvatosan megmarkoltam az egyiket, és kissé félve tekintettem a sárkányra.
- Előre is bocsánat, és kérlek ne egyél meg! - mondtam, majd egy határozott mozdulattal kirántottam a nyilat. A sárkány felordított, és én hátraestem a rémülettől. Pár pillanattal később azonban elkezdte nyalogatni a sebet, majd rám emelte a tekintetét. Óvatosan felálltam. Miközben elestem, vettem észre, hogy a sárkány körül gyakorlatilag egy komplett vértócsa van, ami már nagyon aggasztott. Megrémülve néztem a szemébe. Nem féltem tőle, pedig láthatóan nagyobb okom lenni, mint a többi sárkánytól. Féltem a sérülései miatt, mert nagyon komolynak tűntek. Újra egymás szemébe néztünk, és megint nem tudtam levenni a szemem arról a megbabonázó, lélekbetekintő, gyönyörű szempárról. Valószínűleg órákon keresztül képes lettem volna nézni azt az átható tekintetet, de akkor megtörtént a baj. A sárkány arca hirtelen eltorzult, és fájdalmason nyögve esett össze a tisztáson. Halálra rémültem, pár másodpercig nem tudtam mit tegyek, de aztán rájöttem. Segítséget kell hívnom!

Úgy futottam vissza a falu felé, mintha az életem múlna rajta. Szúrt az oldalam, sajgott mindenem, de nem törődtem vele, csak kitartóan rohantam mindenen keresztül, ami csak az utamba került, a falu felé. Csak akkor álltam meg egy pillanatra, mikor már a főtéren álltam. Alig kaptam levegőt, minden lélegzetvétel kín volt. Hirtelen meghallottam az éjfúriák jellegzetes hangját, és felpillantva megláttam a hozzá tartozó sárkányt és lovasát is.
- HABLATY!!! - kiáltottam, amilyen hangosan csak bírtam. Páran elég rosszallóan néztek rám, de ez engem most a legkevésbé érdekelt. Óriási megkönnyebbülésemre, a fiú meghallott engem, és már le is szálltak előttem.
- Kledirn, mi a baj? - kérdezte. - Azt hittem...
- Sárkány...baj...vadkanok...megsérült... - kezdtem össze-vissza magyarázni, mert nagyon ideges voltam.
- Hé, hé, nyugi! - tette a vállamra kezét. - Nyugodj le, és mondd el, mi történt!
- Arra nincs idő - mondtam nyugodtabban, de még mindig lihegve. - A lényeg, hogy súlyosan megsérült egy sárkány az erdőben - a srác arca hirtelen elkomorult.
- Hol? - kérdezte.
- A...azt nem tudom, de meg tudom mutatni! - mondtam.
- Rendben. Várj meg itt, 5 perc múlva itt vagyunk - mondta, de már el is szálltak a sárkányával. Gyorsan elrepült az az 5 perc, de nekem egy örökké valóságnak tűnt, mire felbukkantak a sárkánylovasok. Amint leszálltak, én már ugrottam is fel Hablaty mögé, és mutattam neki az utat. Gyorsan odaértünk, szerencsére a kis tisztás fentről is jól látszódott. Amint leszálltunk, a többiek nyomban munkába kezdtek. Kimosták a sárkány sebeit, és amennyire tudták át is kötötték azokat. A nyilakat egyszerűen kihúzták és arrébb dobták, meg sem nézték őket. Végig aggódva néztem őket. Nagyon aggódtam a sárkányért, valahogy jobban féltettem, mint a többi pikkelyest. Mikor végeztek, Halvér kivett egy nagy hálót a táskájából, és széthajtotta. Óvatosan, a sárkányaik segítségével ráfektették a sebesültet, éppen, hogy elfért rajta. Fogatlan, Kampó, BöffTöff és Bütyök fogta meg a háló négy végét, és emelkedett a magasba. Pár másodpercig néztem távolodó alakjukat, de aztán gyorsan felmásztam Astrid mögé, és Viharbogár már hasította is az eget. Hamar beértük őket, hiszen lassan mentek a biztonság kedvéért. Astrid felajánlotta, hogy haza visz, de én makacsul ellenkeztem. Beérve a faluba a csapat irányt változtatott, és az Aréna felé vette az irányt. Óvatosan beszálltak az Arénába, és lerakták a sárkányt.
- Hozom Gothit! - kiáltotta Hablaty, és már ott sem voltak - lekecmeregtem a sárkány hátáról, és megkövülten bámultam magam elé. Hirtelen fémes nyikorgást hallottam, és mikor felnéztem, láttam, hogy a többiek leeresztik az Aréna "födelét".
- Szükség van erre? - kérdeztem kicsit kelletlenül Astridtól.
- Igen. Ez egy ölvész, nagyon veszélyes lehet - válaszolta a szöszi. - Mi az ott a kezedben? - kérdezte hirtelen, mire én is követtem a tekintetét. A nyílvessző, amit kihúztam, még mindig a kezemben volt. Nem tudom miért, de a hegyét fogtam, így tele lett a kezem azzal a fura zöld dologgal, ami borította.
- Egy nyílvessző, ami benne volt - rántottam vállat és intettem a fejemmel a sárkány felé. Felszisszentem, mivel teljesen megfeledkeztem róla, hogy én is megsebesültem, és az iménti mozdulat igencsak fájt.
- Megnézhetem? - kérdezte. Bólintottam és átnyújtottam neki a nyilat. Összehúzott szemöldökkel nézte egy darabig, majd tekintete a kezemre tévedt. Kérdés nélkül megfogta és vizsgálni kezdte a rajta lévő zöld folyadékot, ami a nyílhegyet is borította. A tekintete elkomorult, és egy pillanattal később így kiáltott:
- Srácok! Ide, most! - a csapat köré gyűlt, és ők egy kicsit félre vonultak. Nem igazán érdekelt a beszélgetés, de egy szó megmaradt a hallottakból: sárkányvadászok. A gondolataim messze jártak.

ölvész…veszélyes…megmentett…a szemei…

10. rész - Veszélyben

2 hét telt el. Nem történt sok minden. A srácok valami nyomra bukkantak, és rögtön el is indultak utána nézni. Tegnap érkeztek vissza. Hablaty mikor haza jött nagyon fáradtnak tűnt, így hagytam, de ha jól vettem ki a szavait, nem jártak sikerrel. Még mindig náluk vagyok, mert a vihar annyira fellazította a talajt, hogy még egy ideig nem tanácsos építkezni, még egy kis kunyhó felhúzása is veszélyes lehet. Nincs állandó munkám, ott segítek, ahol éppen tudok. Legtöbbet Bélhangos mellett segédkezem, de egész gyakran találkozom az A csapattal is. Ők védik a szigetet, és mikor Hablatyék hazajönnek, Sárkánypermet. A halászoknak is gyakran segítek, Kübli pedig nagyon hálás nekem a hálója megjavításáért. (Állítólag néha azzal henceg, hogy neki van a legszebb hálója a Szigetvilágban). Bajkeverő, nos hát, ő keveri a bajt. Igencsak rászolgál a nevére, szinte nem telik el nap, hogy ne zavarna be a munkámba, de azért én is munkába fogom őt. Ő hozza-viszi a leveleimet. Többnyire Hablatynak és Astridnak írtam, de Bajkeverővel üzenem meg az embereknek, ha esetleg késni fogok, vagy nem érek rá. Viszonylag sok a szabadidőm, előfordul, hogy egész nap nincs semmi dolgom. Pléhpofával nem találkozom gyakran, mivel egyfolytában dolga van. Egy törzsfő élete nem könnyű, ezzel tisztában voltam... Ami kissé zavar, hogy azóta sem sikerült tisztázni vele, hogy a nevem KledIRn és nem KledRIn, de már egészen hozzászoktam, hogy így hív.

Unottan néztem elébe a napnak. Egyenlőre nem volt semmi dolgom. Mire felkeltem, a törzsfő szokás szerint már elmont otthonról, de Hablaty még aludt. Nem csodáltam, tegnap elég későn vetődött haza. Lementem a földszintre, és aztán be a konyhába. Gyorsan elkészítettem a szokásos reggelimet, egy pisztrángot sütöttem meg. Időt spóroltam volna, ha a kis rémemmel süttettem volna meg, de tudtam, hogy rosszul járok, ha egy rossz természetű rettenetes rémet túl korán felkeltek. Keserű tapasztalat. Leültem az asztalhoz, és gyorsan elfogyasztottam a reggelimet. Támadt egy ötletem a napomra nézve, ami nem jöhet össze, ha nem lépek le hamar. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat egy nagyobb szütyőbe, ami még régen Hablatyé volt, de azt mondta, neki már nem kell. Igazán tetszett, a sziget címere díszítette, egy sárkányfog zárta, és egész sok minden elfért benne. Pakoltam magamnak enni-és innivalót, egy térképet, és némi sárkánygyökeret. Másra nem is volt szükségem.
- Te meg hova készülsz? - hallottam a kérdést, mikor már épp kifordultam volna az ajtón. Hablaty állt mögöttem, és várakozva tette keresztbe a karjait.
- Hát...ő...kirándulni - feleltem feszengve.
- Kirándulni? - kérdezte meglepetten. - Az erdőbe? - bólintottam. - Én nem tenném a helyedben. Még nem ismered elég jól az erdőt - mondta.
- Ugyan már, viszek térképet, és csak pár óráról van szó. Egyébként is, párszor már voltam az erdőben az elmúlt időszakban, szóval ismerem annyira, hogy ne tévedjek el - mondtam nyugodtan.
- Rendben, de remélem, ezúttal nem kell megmentenünk - mondta végül vállat rántva, és indult is a dolgára.
- Egyébként - szóltam vissza az ajtóból. - Ismerlek, hidd el, megtennéd a helyemben - mondtam mosolyogva, mire ő csak megforgatta a szemeit.
Kiléptem a házból és határozottan indultam az erdő felé. Volt egy út, amin minden nap végigmentem az elmúlt napokban, ha volt rá időm. Nem tudom, hogy miért pont arra mentem, de valahogy, máshol nem is volt kedvem. Mindig kicsit távolabb merészkedtem, egyre több és több szegletét megismerve az erdőnek. A térkép, amit hoztam, nem volt igazi, csak én próbáltam úgy-ahogy feljegyezni, merre jártam eddig, nehogy megint eltévedjek. Hamar az ösvényemhez értem, és már bele is vetettem magam az erdő sűrűjébe. Kényelmesen végigbaktattam a csapáson, közben a körülöttem lévő fenyőket figyelve. Imádtam ennek az erdőnek a hangulatát, ezt meghagyták a természetnek, nálunk pedig az ember nem tud 100 métert tenni az erdőben anélkül, hogy ne találna valami mesterséges építményt. Elmentem a szokásos helyemre, egy kis tisztásra. A hely körül egy apró patak hullámzott, de talán csak egy csermely volt. A nap megvilágította a teret, de volt egy körülbelül három méter széles rész, ahova a a fenyők hosszú árnyékot vetettek. Általában ide telepedtem le, és gyakran, egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Néha nekiálltam rajzolni, általában a tájat, vagy ami éppen eszembe jutott, de néha az idetévedő állatokat is megörökítettem. Néhány szarvas járt ide, rettenetes rémek, de egyszer egy siklósárkány is ide jött inni. Ezúttal úgy döntöttem, rajzolok. Kinyitottam a rajzfüzetemet egy üres oldalon és hagytam, hogy a kezem irányítson, nem is figyeltem, mit rajzolok. Ezt a füzetet is Hablatytól kaptam, mit ne mondjak, jó sok fölösleges dolga van. Nagyon jól kijövünk egymással, az alatt a pár nap alatt, mikor még itt voltak is sokat lógtunk együtt. Egy ilyen alkalom után beszélni szerettem volna Astriddal, de ő elég furcsán viselkedett. Köszöntem neki, ő mormogott valami válasz félét, és aztán lelépett. Nem értettem a viselkedésének okát, de kezdtem sejteni, mi rejlik a háttérben. Felpillantottam a rajzomra. Eddig Fogatlant rajzoltam, de hirtelen megjelent a tisztáson egy sárkány. Egy gyönyörű szép siklósárkány volt, még nem teljesen kifejlett, kecses, a pikkelyei szinte már ragyogni látszottak, ahogy rájuk sütött a Nap. Nem foglalkozott velem, tisztes távolságra tőlem megközelítette a vízgyűjtőt, de a fél szemét rajtam tartotta. Lenyűgözött a látvány, ennél szebb siklót soha nem láttam. Gondoltam, nem hagyom veszni a lehetőséget, lapoztam a füzetemben és elkezdtem papírra vetni a sárkányt. Pár perc múlva azt vettem észre, hogy a sárkány közelebb van. Nem foglalkoztam vele. Azonban, ahogy a rajz egyre kidolgozottabb lett, úgy araszolt hozzám egyre közelebb és közelebb a sárkány. Mikor már kezdett aggasztani, a szütyőmért nyúltam, hogy kivegyem belőle a sárkánygyökeret. A sikló felmordult a hirtelen mozdulat miatt, de aztán lenyugodott, mikor látta, hogy nem egy fegyvert húztam elő. Lassan felé nyújtottam a sárkánygyökeret, ő pedig kicsit megbátrodva jött oda hozzám, és kisvártatva el is vette a kezemből, én pedig megsimogattam. Úgy éreztem, túl könnyű dolgom volt. Jobban szemügyre vettem a példányt, és csak ekkor jöttem rá, hogy nagyon fiatal. Talán még akkora sem volt, mint én. Hirtelen lefeküdt mellém, és érdeklődve fürkészte a rajzomat, aztán rám nézett, majd vissza a papírra, majd újra rám. Rájöttem mire gondol, így sietve folytattam is a képet.

Órák teltek el. A sárkány végig itt maradt a közelben, én meg már legalább tíz féle helyzetben lerajzoltam már. Azt hittem, semmi sem fog történni továbbra sem, de hirtelen motozást hallottam egy bokorból. A sikló is felkapta a fejét, és a hang irányába fordult. Idegesen meredt a növényzet felé, és hirtelen felém fordult. A tekintete rémült volt, morgott valamit, és a fejével hevesen a másik irányba mutatott. Szavak nélkül is értettem mit akar. Veszélyt érez, és figyelmeztetett, hogy meneküljek. A következő pillanatban szárnyra kapott, és elmenekült. Gyorsan összeszedtem a cuccaim, és rohantam is volna messzire, mikor hirtelen megpillantottam egy szempárt a bozótban. Majd még egyet. És aztán egyre többet és többet láttam a rémisztő tekintetekből. Az egyik szempár gazdája kilépett a bokrok takarásából, én pedig szembetaláltam magam egy hatalmas, bivalyerősnek tűnő, vérszomjas tekintetű vadkannal. Megfagyott a vér az ereimben. Az agyam zakatolt, de egy gondolatot sem produkált. Láttam, hogy gonoszan megvillannak a fenevad szemei. Morgott valamit, mire kilépett a fák közül hat további, támadásra kész fajtársa, és lassan megindultak felém...

9. rész - A bajkeverő

Beletörődve, hogy a mai nap már mégsem az enyém, hogy valószínűleg kínkeserves órák várnak rám, és hogy azt sem tudom, merre kell mennem, nekivágtam a falunak. Valószínűleg már egy órája is bóklásztam a faluban, elhaladtam már a fegyverraktár, a kovácsműhely, kétszer a Nagyterem a előtt, valahogy még az Arénához is elkeveredtem, de azóta sem találtam el a kikötőbe. Tudtam, hogy ezzel az "időhúzással" nagy bajba kerülhetek, de nem akartam megkérdezni az arra járó embereket, mert féltem, hogy ostobának néznek. Igen, ez is, csak én lehetek... Végül az az ötletem támadt, hogy megkeresem a sziget peremét, hátha onnan látom, hogy lehet lejutni oda. Nagy nehezen, de legalább azt megtaláltam. A kikötő közvetlenül alattam terült el, így rálátásom nyílt az egész helyre. Hatalmas volt, talán nagyobb, mint az irgalmatlan-szigeti. Rengeteg hajó volt kikötve, még a láthatóan harci hajóknak épült darabokat is használták valamire, mivel egyik sem tűnt rozogának, vagy elhanyagoltnak. A tenger nyugodt volt, és az égen is már alig maradt nyoma a tegnapi viharnak. Összességében csodálatos látványt nyújtott, pedig már megszoktam az ilyesmit. Az Irgalmatlan-sziget kicsit délebbre van, de nem annyira, hogy jelentős különbség legyen a két sziget között. Pár perc múlva felhagytam a panoráma csodálásával, és nekiálltam a szememmel keresni a lejáratot, amit jó száz méterre meg is pillantottam. Odafutottam, (mert már nem akartam tovább húzni az időt) és még egyszer ellenőriztem, hogy ha itt elindulok, tényleg ott kötök-e ki. Ez végül nem sikerült, mert onnan már nem láttam be a teljes helyet, de gondoltam, próba szerencse. Miközben lefelé baktattam, a biztonságról megfeledkezve, tovább vizslattam a kilátást. Nem bírtam betelni vele, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy a hajók enyhén himbálóznak a vízen, ahogy a sós tengeri levegő az arcomba csap, és ahogy időnként meg-megpillantottam egy-egy tengeri sárkányt a horizonton. Nagyon értek hozzá, hogy úgy menjek oda bizonyos helyekre, hogy oda se figyelek. Most is ez, történt volna, ha hirtelen nem hallok egy rikácsoló hangot a fülel mellől. Megtántorodtam, elvesztettem a egyensúlyom, és célirányosan beleestem a vízbe. Szerencsére már leértem a tengerszintre, szóval alig estem másfél méter magasról, de a tenger jéghidege rögtön égetni kezdte a bőröm. Nem találtam kapaszkodót a dokkokban, de hirtelen éreztem, hogy egy erős kar megfog a grabancomnál fogva, szinte kiránt a vízből és felhúz a dokkra, amiről sikerült leesnem. Mikor sikerült összeszednem magam, ami abból állt, hogy sikerült kiköpnöm az összes vizet, amit lenyeltem, és viszonylag kicsavartam a vizet a ruhámból, felnéztem a megmentőmre. Alacsony férfi volt, nagyon hosszú, barna, itt-ott ősz szálakkal tűzdelt hajjal és szakállal. Egy sima zöld pólót viselt, rajta ugyanaz a láncing szerű valami, ami a törzsfőnökön is volt, és egy vörös, Bélhangoséhoz hasonló matróznadrág. A fején kis sisak. A jobb karja helyén kampó, bal lába helyén pedig faláb.
- Nem ütötted meg magad? - kérdezte, miközben kezet nyújtott és felhúzott. Én csak megráztam a fejemet. - Hogy estél le? - érdeklődte. Erre a választ én sem tudtam. Annyi rémlett, hogy megijedtem valami hangtól, de mire eddig eljutottam a gondolatmenetemben, máris szállt a vállamra a kis kék rém.
- Miatta - böktem a sárkányra. - Megijesztett.
- Értem - mondta. Kedvesnek tűnt, így erőt vettem magamon.
- Nem tudod hol van Kübli és Pozdorja? - kérdeztem, mire a férfi nevetésben tört ki, amit nem értettem.
- Hát, Pozdorja éppen előtted áll - mondta végül. - Akkor bizonyára te lehetsz Kledirn. Pléhpofa mondta, hogy téged küld segítségnek, de nem számítottam rá, hogy ennyi idő ideérned.
- Hát, izé, az az igazság, hogy kicsit eltévedtem... - vakartam zavartan a tarkómat. Pozdorja furcsán nézett rám. - Még új vagyok - mondtam, úgy, hogy eléggé mentegetőzésnek tűnt. Bár, az is volt.
- Mindegy, ami megtörtént az megtörtént. Addig is fogtunk még egy adag halat, szóval nem maradtál le semmiről. Gyere! - mondta, és én egy fanyar mosoly kíséretében követtem az egyik hajóhoz, ahol megpillantottam egy másik halászt. 1 méteres, befont szőke szakáll és haj, a pólóját nem láttam, mert valami kis köpeny szerűség eltakarta, ezt is zöldnek néztem. Sima bőrcsizma, vastag öv, tunika, karvédők, és a jobb karja helyén kampó.A fején pedig egy kübli. Azt kell mondanom, sok furcsa alakot láttam már, de ez az alak mindenkin túltesz. A hajón, amiben volt, körülbelül 20 hordó volt, és ha jól láttam, mind tele volt hallal.
- Pozdorja, jó, hogy itt vagy, már kezdtem azt hinni, sosem jössz vissza! - kiáltott fel, amint meglátott minket.
- Ne aggódj Kübli, csak a kikötőben tértem egyet - nyugtatta. Úgy láttam, már eléggé gyakorlott benne. - És megtaláltam a kishölgyet - mondta. Kishölgy? Én, kishölgy?! Már megbocsássanak, de viking vagyok, nem valami európai kényeske! Habár... jó, de akkor sem vagyok kishölgy! - zsörtölődtem magamban.
- Szia! - nyújtott kampót(?). Én egy ideig értetlenül meredtem a felém nyújtott kampóra, majd végül úgy-ahogy kezet ráztam vele.
- Na jól van, sok a munka még ma - mondta hirtelen Pozdorja. - Ne vedd sértésnek, de ahogy téged elnézlek, a halak felcipelésében nemigen tudsz segíteni - szomorúan lehajtottam a fejem.
- De van még itt valami... - folytatta, mire felderült az arcom. Nem szeretek dolgozni, de csalódást okozni még kevésbé. - Az egyik hálónk kissé elszakadt. Belebotlottunk egy igencsak rosszkedvű forrkatlanba, és hát, ez lett a vége - mutatott a fedélzet egy szegletére, ahol megpillantottam az említett tárgyat. Az a bizonyos kissé szakadt háló szinte szétesett, szerintem már csak a lélek tartotta egyben.
- Már bocsánat, de nem lenne egyszerűbb egy új hálót csinálni? - értetlenkedtem.
- De, de ennek a hálónak érzelmi értéke van - magyarázta. - Még Kübli kapta az apjától. Akkor döntötte el, hogy halász lesz. Na meg persze harcos, mint akkoriban mindenki.
- Meg tudod javítani? - jött oda ismét a szőke halász, és könyörgő szemekkel nézett rám. - Ugye meg tudod, ugye meg tudod? - Ó, Thor, hogy tud valaki ilyen szívszaggatóan könyörögni...
- Mindent megteszek - felelten félénken. Kübli és Pozdorja nekiálltak cipekedésnek, néhány szabad falusi még segített is nekik, én meg felmentem a fedélzetre, és szemügyre vettem azt a bizonyos hálót. Úgy ahogy voltam, csurom vizesen, egy rikácsoló rettenetes rémmel a vállamon, nekiálltam. A háló tényleg nagyon szétszakadt, és én nem vagyok valami jó az ilyesmiben. Szerencsére jó a memóriám, így legalább az a néhány alkalom, mikor néztem a halászokat hálót készíteni, megmaradt az emlékezetemben. Eszközöket találtam, a rettenetes rémet pedig leültettem egy hordóra, és meghagytam neki, hogy ne mozduljon. Talán 5 percig bírta. Nagyban javítgattam a hálót, mikor hirtelen berepült elém, és gyakorlatilag a képembe mászott.
- Nem, most nem játszunk, maradj nyugton! - utasítottam, ahogy arrébb raktam pár métert. Újabb pár nyugodt perc. Aztán hallottam valami furcsa hangot a hátam mögül. Megfordulva vettem észre, hogy nem látom a sárkányt, de a hangot határozottan az egyik hordóból hallom. Felálltam, és belenéztem a hordóba. A kis kék rém ott falta a halakat, talán a hordó tartalmának a negyedét is elpusztította.
- Nem, nem! - szóltam rá, de meg sem hallotta, így megfogtam, és megpróbáltam kihúzni, sikertelenül. Akárhogy húztam, nem akart kijönni, szerintem csak feldühítettem vele, mert morogni kezdett, majd hirtelen a kezemhez kapott, de nem harapta meg. Kezdtem megelégelni ezt, így egyetlen határozott rántással kihúztam. A sárkány dühösen fújtatott egyet, majd óriási riadalmamra, rászállt a hálóra.
- Oké kishaver... semmi gond, csak szépen gyere le arról... - mondtam, a lehető legnyugodtabb hangon. Ő kissé kéretlenül, de odébb állt. Felsóhajtottam, és visszamentem a hálóhoz. Meglepve tapasztaltam, hogy rosszabb állapotban van, mint volt. És akkor eszembe jutott, hogy kibomlott a kötél, és kezdhetem elölről az egészet. Kedvetlenül álltam neki újra. Ha így haladok, sosem fogok végezni - keseregtem. - És egyébként is, ez a háló előbb fog szétesni, mint hogy kibírja az újrakötést. Teljesen szétjött a kötél, és nincs nálam semmi, amivel megerősíthetném - gondoltam, mikor a sárkányra tévedt a tekintetem. Sikerült viszonylag megfékeznie magát, most éppen egy hordónak dörgölőzött. Hirtelen azt vettem észre, hogy apró, kék valamiket hagy maga után. Engedtem a kíváncsiságnak, és közelebb mentem. Csak akkor jöttem rá, hogy azok pikkelyek, mikor a kezembe vettem az egyiket. Elgondolkoztam, majd összeszedtem az összes leesett pikkelyt, és visszamentem a hálóhoz. Tűként egy kis siklótüske szolgált, nyilván fiatal egyedtől származik. Megfogtam a tűt, és a gyengébb részeknél beleszőttem egy-egy pikkelyt. Úgy egy óra múlva, végeztem. Kübli és Pozdorja ismét visszatért, így kikértem a véleményüket. Már párszor megfordultak, de eddig nem kértek számon.
- Hát, izé, itt van... - mondta zavartan Küblinek, mert nem voltam biztos a sikerben. Boldogan tekintett a kezemben lévő tárgyra, majd mikor felfedezte az újítást, elcsodálkozott.
- Mik ezek a hálóban? - kérdezte.
- Öööö, sárkánypikkelyek - feleltem félénken. - Csak így tudtam megjavítani - szabadkoztam.
- Ez de szép... - mondta hirtelen elámulva. Megkönnyebbültem. Így, hogy tudom, hogy tetszik neki, nekem is jobban tetszett. A hálót körülbelül egyenlő távonként egy-egy, kéken csillogó pikkely dísztette, és a legtöbbet nem sikerült magába a hálóba szőni, így félig-meddig kiálltak a kötélből, kicsit egy kagylónyakláncra emlékeztetett az egész.
- Örülök neki - mondtam, majd eszembe jutott valami, ami miatt kissé elszégyelltem magam. - Elnézést, de a kissárkányom kissé megdézsmálta az egyik hordót...
- Semmi gond, a hal mindenkié - mondta, miközben még mindig a hálót csodálta.
- Tudok még valamiben segíteni? - kérdeztem.
- Mi? - kérdezte, felkapva a tekintetét a hálóról. - Ja, nem, nem tudsz, már csak a maradék halat visszük fel - bólintottam, és elindultam vissza a faluba. A dokkokról még visszatekintettem az újabb adag halat cipelő halászokra, és már indultam is a másik irányba, ami reményeim szerint Hablatyék háza felé vezet. Elkönyveltem, hogy itt az emberek furábbak, de egyúttal kedvesebbek is. Ma már nemigen volt kedvem máshoz, talán esetleg egy kisebb sétát teszek meg, és ezúttal ügyelek, nehogy eltévedjek. Már felértem a faluba, de a törzsfői ház nem látszott innen, csak a Nagyterem, de szerencsére, Hablaty a Nagyterem mellett lakik. Már majdnem odaértem, mikor leszállt a vállamra a dühösnek tűnő rém. A tekintete körülbelül ezt üzente: Miért hagytál ott?
- Nehogy már megsértődj, te vagy az aki egész nap csak bajt kevert, te kis bajkeverő! - szidtam le, de azért megsimogattam. És akkor...
- Várjunk csak...bajkeverő... ez az! Bajkeverő lesz a neved kispajtás! - kiáltottam fel, Bajkeverő pedig, mintha csak azt akarná üzenni, hogy tetszik neki a neve, hosszan végignyalta az arcomat villás nyelvével.

8. rész - A titok

- Van valami, amit el kell mondanunk neked... - kezdte. - Talán jobb ha elején kezdjük - folytatta. - Ülj le! - mondta, egy székre mutatva. Csak most vettem szemügyre a berendezést. A sarokban volt egy nagy asztal, körülötte székek, egy térkép az asztal fölé feszítve, amin helyenként kiemelt pontokat véltem felfedezni, egy szekrény, és valami kőtábla, a hely többi része üresen tátongott, nyilván, hogy legyen elég hely a sárkányoknak. Helyet foglaltam az egyik széken, és várakozva tekintettem a fiúra, miközben ő, és a többiek is helyet foglaltak, a sárkányok pedig letelepedtek körülöttünk.

- Az egész körülbelül fél éve kezdődött - kezdett bele Hablaty. - Éltük az életünket, már 3 éve nem volt problémánk, mikor is felbukkant Kalmár Johann, egy kereskedő, nem tudom, ismered-e. Szóval egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, megjelent Johann, és azt mondta, hogy Dagur kiszabadult a számkivetettek börtönéből. Dagur a sziget egy régi ellensége - mondta, az értetlen arcomat látva. - Szóval kiszabadult, és sejtettük, hogy Johann elrejtett vagyonát akarja ellopni, hogy új sereget szervezzen. Johann egy hajótemetőben tartotta a kincseit, így mi is odamentünk, remélve, hogy Dagur előtt érkezünk. Mikor odaértünk, szétváltunk, és én a Kaszás nevű hajót derítettem fel.

- Mint magánakció - szólt közbe Astrid.

- Az most nem lényeges - torkolta le a fiú. - Na szóval, mikor lementem a hajóba, megtaláltam a Sárkányszemet. Ez az eszköz információkat tartalmaz a sárkányokról, és térképeket. Nem a mi nyelvünkön íródott, de szerencsére Halvér le tudta fordítani. Mikor felmentem, ki mást is találtam volna a fedélzeten, mint a drága jó Dagurt, amint éppen egy ketrec előtt áll, amibe a barátaimat zárta. Elvette a Sárkányszemet, és elszökött. Én utána mentem, de ő rálőtt a Kaszásra, ami így süllyedni kezdett, így én a barátaimat kellett mentsem. Később, mikor sikeresen kikeveredtünk ebből a kalandból, én ismét Dagur után mentem, és sikerült is visszaszereznem tőle a Szemet. Idehaza jöttünk rá, hogy nem tudjuk kinyitni. Megtudtuk, hogy hószellem fogra van szükség a működéséhez. Nagy nehezen, azt is megszereztük, de még így sem működött. Mikor már kezdtük feladni a reményt, akkor jöttünk rá, hogy a hószellem fog mellé, ami kulcsként működik, sárkánytűz kell hozzá. Ezután sok minden történt, a lényeges, hogy messze innen, a Szigetvilágon túl építettünk egy főhadiszállást, amit Sárkányperemnek neveztünk el. Kutattuk a Sárkányszem titkait, ami nem volt könnyű, mert meglehetősen bonyolult szerkezet, és különböző lencsék kellenek hozzá, és különböző sárkánytüzek mást és mást mutatnak meg. Sokszor kerültünk összetűzésbe Dagurral, és egyszer sikerült megtalálnia a permet. Ezután minden bonyolultabb lett. Dagur szövetkezett a sárkányvadászokkal, nem egyszer ostromoltak meg minket, és ott volt még Hanga is. Hangát még régről ismerjük, egyszer járt a szigeten. Kiderült, hogy Dagur testvére. Beépült a vadászokhoz Dagur oldalán. Az volt a célja, hogy eljusson a vadászok főnökéhez, Kegyetlen Viggohoz. Ha sikerült volna kiiktatnia, azzal elértük volna a sárkányvadászok teljes felbomlását.

- Ha jól értem...nem sikerült? - kérdeztem.

- Nem... Egy idő után, Ryker, aki a vadászok egyik vezetője, gyanút fogott, hogy van egy áruló a csapatában. Mikor Hanga találkozott végre Viggoval, ő leleplezte. Elhitette vele, hogy másra gyanakszik, és elvitte egy akcióra, amiről Hanga úgy tudta, csak ők mennek. Viggo tudta, hogy Hanga elmondja nekünk, és mind ott leszünk. Magával hozta az egész armadáját. Katasztrofális vége lett. Viggo elfogta Hangát, és egy világrémét, amire azóta sem tudjuk, miért volt szüksége. Pár nappal később, megtámadtuk Viggoék bázisát. Ha lehet, még katasztrofálisabb vége lett. Viggo tőrbe csalt engem. Hanga valahogy kiszabadult, nem tudom, hogy, de a Sárkányszemet...Viggo ellopta. Ez körülbelül egy hónapja történt. Azóta nem láttuk sem Hangát, sem Dagurt, sőt még a sárkányvadászokat is alig. Azóta őket kutatjuk. Nem hagyhatjuk, hogy Viggonál maradjon a Szem. Már így is rossz belegondolni, milyen borzalmakra használhatta fel. Szóval, ez a történet... - fejezte be. Elképedve bámultam rá. Nem számítottam ilyen komoly dologra.

- Hű...skacok, sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem, én...

- Semmi baj - szakított félbe Hablaty. - Bíznunk kellett volna benned.

- És...hogy haladtok ezzel? - kérdeztem, hogy megtörjem kicsit a zavart csendet.

- Hát, nem valami jól - mondta Astrid. - Nézd, itt van ez a térkép! - mutatott az említett tárgyra. - Be van rajta jelölve minden hely, ahol a Szigetvilágban sárkányvadászokat láttak. Különös módon, a Szigetvilágon kívül, ahol eddig inkább tevékenykedtek, nem tűnnek fel mostanság. Aggódunk, mert egyre közelebb jönnek Hibbanthoz. Viggot és Rykert azóta sem láttuk - mondta kissé feszülten.
- Értem. srácok, én tényleg igazán sajnálom, hogy így viselkedtem! - szabadkoztam. - Túlreagáltam.
- Tényleg semmi gond, jobb így, hogy tudod - mondta Halvér. Egy darabig még zavartan üldögéltem a széken, a kis rémet simogattam az ölemben, és kerültem a szemkontaktust.
- Na, akkor ha minden tisztázódott, én mennék - szólalt meg hirtelen Takonypóc.
- Igen, ideje lenne menni - értett egyet Hablaty, és mindenki megindult kifelé, én meg követtem őket.

 Ezután már mindenki a dolgára indult, de én és Hablaty haza sétáltunk.
- Hablaty, figyelj, tudod... köszönöm - mondtam zavartan. - Jól esik, hogy bíztok bennem.
- Nem adtál okot, hogy ne tegyük - felelte.
- Jó, de akkor is... - makacskodtam.
- Nincs de! - vágott közbe. - Bízunk benned és kész - zárta le a témát. - Egyébként, hogy találkoztál ezzel a kisöreggel? - mondta, miközben a kis rémre pillantott, aki azóta sem szakadt el tőlem. Most éppen a vállamon pihent.
- Vele? Ó, hát abban nincs semmi különös. Menedéket kerestem éjszakára, ő meg ott volt. Kezdetben nem igen volt oda értem, de aztán megbékélt velem. Talán... jobban, mint kellett volna - nevettem el a végét.
- Tudod, ha akarod, megtarthatod - mondta, mire felcsillant a szemem.
- Tényleg? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Persze. Egy ilyen kis rém nem akkora nagy felelősség. Kicsit, mint egy macska. Mi általában levélhordásra használjuk őket - ecsetelte.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugráltam örömömben, mire a kis rettenetes rém felrepült a vállamról, és 2 másodperccel később dühösen fújtatva szállt vissza.
- Hupsz, bocsi - mondtam sajnálkozva, de az örömtől még mindig mosolyogva.
- Látom örülsz - mondta. - Na, szóval, szerintem kezdd azzal, hogy elnevezed! Ez nagyon fontos. Erősíti a bizalmat. - értetlenül néztem rá. - Te is jobban örülsz, ha Kledirnnek hívnak, mint, hogy emberkölyöknek, nem?
- Jogos - adtam neki igazat. Több szó nem esett közöttünk az úton. Nem is eshetett volna, mert én annyira a gondolataimba merültem, hogy ha Hablaty kavicsokat dobált volna hozzám, akkor sem tűnt volna fel. Gondolkodtam a sárkány nevén. Nézzük csak... rettenetes rém, sötétkék... Kékrém? - hülyeség. Cián? - nem is olyan árnyalatú. Kékség? - túl egyszerű. Miért is csak a kéken gondolkozok? Nem csak az alapján lehet elnevezni. Akkor nézzük a személyiségét. Nem sokat tudok még róla, de tudom, hogy kedves, aranyos, de ha valami nem tetszik neki, azt keményen kinyilvánítja. Jajj, ez alapján még nem lehet elnevezni! Akkor talán, nem is tudom... Öhm...
- Kledirn, vigyázz! - hallottam hirtelen, de túl későn, és a fejem már koppant is az ajtóba.
- Áú! - kiáltottam fel. - Hablaty, miért nem szóltál előbb? - kértem számon. A fiú pár méterre állt tőlem, és mikor látta, hogy nem lett komolyabb bajom, nevetésben tört ki. - Mi olyan vicces? - kérdeztem.
- Kíváncsi voltam, hogy feltűnik-e neked az ajtó - mondta, miután sikerült leállnia a nevetéssel.
- Ha-ha nagyon vicces - mondtam ironikusan.
- Bocsi - mondta. - De kicsit az - én csak megforgattam a szemeimet és követtem. Felmentünk Hablaty szobájába. A kis rém rögtön leugrott a vállamról, és felfeküdt az ágy támlájának a tetejére.
- Hát, úgy látszik, ő most alszik egyet - állapítottam meg. - Hova mész? - kérdeztem a sráctól, mivel észrevettem, hogy kivett valamit a szekrényéből, és indulni készül.
- Ma Astrid és én őrjáratozunk - magyarázta. - A mai nap még a tiéd, de holnap apám biztos szerez már neked valami munkát.
- Értem - válaszoltam. A srác sietve elhagyta a szobát, én pedig letelepedtem az ágyra. Továbbra is a sárkány nevén járt az eszem. Akkor esetleg valami sima név. Valami szép lánynév. Várjunk csak - gondoltam, miközben jobban szemügyre vettem a kissárkányt - Ez fiú! Akkor... ez a lehetőség is úszott. Hagyjuk, majd csak lesz valami - gondoltam keserűen, és elindultam, ki az utcára, hogy elfoglaljam magam valamivel. Alig tettem két lépést, mikor valaki leszólított. Mikor megfordultam, magával Pléhpofával találtam szembe magam.
- Hello, Kledrin! - üdvözölt, de megint rosszul mondta a nevemet.
- Igazából... - javítottam volna ki, de ő közbeszólt:
- Van egy kis feladatom számodra - mondta, mintha az előbb nem is hallott volna.
- Valóban? - kérdeztem, értelmesebb kérdés nem lévén.
- Igen. Küblinek és Pozdorjának, akik a mi fő halászaink, segítségre lenne szükségük. Azt mondták, egyedül nem tudják felhozni az élelemraktárba az összes halat, de mindenkinek van valami dolga, szóval én téged kérlek meg, hogy segíts nekik. Megtennéd? - kérdezte, de éreztem, hogy ez inkább kijelentés, mint kérdés.
- Persze - válaszoltam.
- Rendben - mondta, és már indult is tovább. - A kikötőben találod őket! - szólt még hátra a válla fölött, és már el is tűnt.

Rendben, akkor a kikötőben... - gondoltam, beletörődve a "szabadságvesztésbe". De... hol a kikötő? Hablaty ezt kihagyta az  idegenvezetésből. Na, ez érdekes lesz...

7.rész - Valahol, az erdő mélyén

E.u. Átírtam egy apróságot, amit majd leírok az utóiratban, hogy annak, aki még nem olvasta, ne legyen spoiler :)

 Nem érdekelt semmi. Csak futottam és futottam, az sem érdekelt, hogy alig tudok lépni a sártól, hogy teljesen átáztam, sem az, hogy hová megyek. Iszonytatosan rosszul éreztem magam, nem tudtam, most mit gondoljak.  A barátaimnak hittem őket. Erre most simán hazudtak volna nekem, ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy nem akarnak róla beszélni. Bár, mit is hittem, miért bíznának meg bennem? Én csak egy idegen lány vagyok, akivel nem tudnak mit kezdeni. Egy idő után abbahagytam a futást, és csak sétáltam a szakadó esőben. A talaj szinte már elfolyt alattam, de cseppet sem érdekelt. Mikor végre viszonylag sikerült összeszednem magam, csak akkor néztem fel. Megrémülve vettem tudomásul, hogy az erdőben kötöttem ki. Remek! Lehet ez a nap ennél is rosszabb? Megpróbáltam visszatalálni, de ilyen időben fel sem tudtam nézni a szakadó esőtől, nemhogy rendesen tájékozódni. Szomorúan kullogtam végig az erdőn valamilyen biztonságos helyet keresve, ahol meghúzhatnám magam a vihar végéig. Végül behúzódtam egy kiálló szikla alá, és ott ostoroztam tovább magam, hogy hogy lehetek ilyen naiv. Miért hittem, hogy ezek a srácok csak úgy pikk-pakk meg fognak bízni bennem? Szomorúan bámultam magam elé, és nem is figyeltem a külvilágot, de egy idő után feltűnt, hogy már nem hallom az esőt. A vihar elült, én azonban még nem mozdultam egy darabig. Nem tudtam. Nem tudtam mi lesz ezután, hogy fogják tolerálni a viselkedésemet, és hogy egyáltalán visszafogadnak-e. Végül győzött a reális gondolkodás, én meg lassan elindultam az erdőben, hiszen ha tovább maradok, csak rontok a helyzeten, és nyilván nem leszek erdei remete. Nem sok reménnyel választottam ki egy ösvényt, és haladtam valamerre, Thor a tudója, merre.

Órák teltek el. Kezdtem kétségbe esni, mivel azóta sem volt ötletem, merre lehet a falu. Eddig reménykedtem, hogy nem jönnek utánam a többiek, de most már nagyon örülnék bármelyiküknek. És az ég hirtelen megdörrent. Sokkal kevésbe hevesen, de megint zuhogott az eső.
- Remek... az istenek nem kedvelnek - motyogtam, miközben éreztem, hogy egyre több és több esőcsepp éri az arcomat, míg végül már ömlött az égi áldás.

Mindeközben...

Mindeközben Hablaty, Astrid, Halvér, Takonypóc és az ikrek szakadatlanul keresték Kledirnt. Nem akarták így megbántani, de mégsem fedhették fel előtte az időszakos eltűnéseik okát. Mikor legutóbb túl nyíltak voltak egy idegen előtt, annak katasztrofális vége lett.
- Nekem semmi! - mondta Astrid, miközben sárkányával Hablatyék mellé szállt.
- Nekem is - mondta a fiú aggódva. Pár percig csendben repültek egymás mellett. Ugyanarra gondoltak. Ha lányt nem találják meg mihamarabb, annak szörnyű vége lehet.
- Szerinted el kellett volna mondani neki? - kérdezte Astrid végül. Hablaty gondolkodott egy ideig, mielőtt válaszolt.
- Nem tudom - felelte őszintén. - Megbízhatónak tűnik, meg kedves, de azért mégsem ismerjük. És tudod mi történt 3 éve, mikor Hanga vetődött nálunk partra.
- Megmentett, Hablaty - mondta lány. - Kockáztatott mindent, azért, hogy azt tegye, amit helyesnek tartott, és ezek után sem volt dühös ránk. Én megbízom benne.
- Jó, de Hanga... - hozta már fel az utolsó érvet.
- Hanga más eset volt! - csattant fel, mivel nagyon nem bírta, ha a barátairól akár egy rossz szót is szólnak - Őt kényszerítették, hogy azt tegye, amit tett. És egyébként is, a Hangás esetkor végig volt egy rossz megérzésem vele kapcsolatban.
- Ó, szóval ha te azt mondod, akkor meg lehet bízni valakiben? - kérdezte Hablaty pimaszul.
- Igen, ahogy mondod! - mondta, és hosszú idő óta először összenevettek. Pár perc múlva Astrid szólalt meg, már nagyon komoly hangon:
- Azért, gondold át! - mondta, és a fiú rögtön értette, mire gondolt. És ő, abban a pillanatban, úgy döntött, hogy bízik a lányban.

Valahol, az erdő mélyén...

- Hát sosem ér véget ez az erdő?! - nyafogtam magamban, mivel már nagyon elegem volt ebből az egészből. Már idejét sem tudtam, mióta bolyongok az erdőben, mindenesetre a Nagyteremben történtek már nagyon távolinak tűntek. Ha nem lett volna elég, hogy szakad az eső, nem tudom, hol vagyok, elfáradtam, éhes és szomjas vagyok, elkezdett sötétedni. Legalább vadállatokkal nem találkoztam. Még. Szóval, nem valami jó hangulatban álltam neki valami éjjeli menedéket keresni, de tudtam, hogy az éj leple alatt tovább menni nemcsak hasztalan, hanem egyenesen őrültség lett volna. A tábortűzről hamar lemondtam, lehetetlenség, hogy bárhol az erdőben meredt volna száraz ág ezek után.... Azonban, végre valahára, találtam egy barlangot, amibe gyorsan behúzódtam. Odabentről azt állapítottam meg, hogy inkább egy vízszintes mélyedésben vagyok, ami nem volt túl tágas, de legalább az esőtől megvédett. Befészkeltem magam a hely egyik sarkába, de hirtelen valami felnyögött alattam, mire rémülten ugrottam fel, a fejemet is bevertem az alacsony belmagasság miatt. Szitkozódva, a fájó fejemet fogva néztem le. A helyen ahova az előbb lefeküdtem, egy kis, sötétkék rettenetes rém fújtatott dühösen.
-Jaj, bocsi, nem akartam ám rád feküdni, csak nem vettelek észre! - szabadkoztam, de ő továbbra is haragosan nézett rám. - Figyelj én tényleg nem akartam! - kicsit megnyugodott, és visszafeküdt a helyére, de továbbra is rajtam tartotta a szemét, én pedig az egyik másik sarokba telepedtem, és merően néztem a sárkányt. Meg akartam szelídíteni. Mégis, mekkora kihívás lehet, annyi, ketrecben tartott vadsárkány után? Lassan közelebb araszoltam a kissárkányhoz, aki morgott rám ezért, de nem támadott. Kinyújtottam a kezem, lassan, ahogy még Astrid mutatta, és vártam, de a sárkány nem jött közelebb. Mikor kinyitottam a szemem, már egy sokkal barátságosabb, de tartózkodó rémet láttam a sarokban, és most, megelégedtem ennyivel. Visszamentem a sarokba, kényelmesen elhelyezkedtem, és megpróbáltam aludni. Később, már szinte félálomban érzékeltem, hogy a sárkány odabújik mellém. Átkaroltam és magamhoz húztam, aki erre felmordult, de aztán közelebb fészkelte magát hozzám, majd mindketten elaludtunk...

Reggel, mikor felkeltem, már csend volt. A vihar ismét abbamaradt, de úgy ítéltem, tovább is állt, mikor már az eget kémleltem. A kis rém odadörgölőzött a lábamhoz, és mikor lehajoltam, kissé bizonytalanul, de engedte, hogy megsimogassam.
- Ideje lenne indulni - mondta, és már indultam is újra, a reménytelen labirintusban, ami erdőnek nevezte magát. Azonban alig tettem meg 20 métert, láttam, hogy a kis rettenetes rém fölöttem cikázva a nyomomban van, majd mikor megálltam, leszállt a vállamra.
- Mi van, velem jössz, vagy mi? - nevettem, de ő úgy látszik tényleg így tervezte, mert továbbra is velem maradt.
- Rendben, kis sárkány, ha akarod - hagytam rá. - De ha nem találok vissza a faluba, hamarosan nem lesz kit kövess. Hacsak nem tudsz előkeríteni hirtelen valakit aki egy sárkányon lovagol és idehozni - nevettem el a végét, de inkább magamnak mondtam, mint a sárkánynak. A sárkány viszont meglepetésemre ezekre a szavakra kidüllesztette a szemeit, majd pár másodperc múlva villámsebesen elrepült az egyik irányba.
- Na, ennyit erről -  sóhajtottam, és sokkal lehangoltabban vágtam újra neki az útnak. Azonban pár perc múlva szárnysuhogást hallottam, és megfordulva Astrid és Viharbogár párosát pillantottam meg. Astrid, magam sem tudom, hogy, de egyszerre tűnt dühösnek és boldognak. Mellém érve hirtelen csak azt vettem észre, hogy jó erősen karon vág, amitől fel is szisszentem.
- Ezt, mert megijesztettél - mondta, majd megölelt. - Ezt meg, minden egyébért - mondta. - Sajnálom!
- Nincs baj, túlreagáltam - nyöszörögtem, mivel a lány majdnem megfojtott az ölelésével.
- Na, gyere, az egész csapat nagyon aggódik miattad - ezen eléggé meglepődtem, de eszembe jutott valami fontosabb.
- Hogy találtál meg? - kérdeztem kíváncsian.
- Az ő segítségével - mondta, és már rá is szállt a karjára, az én kis rettenetes rém barátom.
- Hű, okos jószág - ámuldoztam.
- Igen, az. Na, ideje menni! - mondta, és már fel is segített Bogár nyergébe, és indultunk is. Valamerre. Nem vagyok jóban az égtájakkal. Rendben, hogy viking vagyok, de senki sem tanított meg tájékozódni, akkor hogy menne? Apám általában nem sok mindent engedett meg. Szélsebesen száguldottunk, és egy idő után csatlakozott a többi sárkánylovas is. Hablaty repült mellénk, majd aggódva megkérdezte:
- Jól vagy?
- Persze - válaszoltam. Nem akartam ezek után még panaszkodni.
- Az jó... Nézd, majd később beszélnünk kellene - mondta, és én rosszat sejtettem.
- Rendben - mondtam nyugodt hangon, miközben reszkettem a félelemtől. Én ilyen vagyok, mindig a legrosszabb lehetőség jut mindig az eszembe.
- Egyébként ki ez? - mutatott hátra, én pedig követtem a tekintetét. A kis kék rém követett minket.
- Egy barát - feleltem kurtán, miközben a sárkány már beért minket, és helyet foglalt a fejem tetején. - Majd elmondom!

És nem is esett több szó az út alatt. Némán haladtunk a falu felé. Mikor megérkeztünk, nem a Nagyterem, vagy Hablatyék háza felé vettük az irányt, hanem az Aréna felé. Nem értettem, miért, de inkább nem tettem szóvá. Az itteni Arénában fel volt húzva a vasrács, ami egyébként a hely fölött feszült volna, így a sárkányok könnyedén berepültek. Ezúttal nem vártam meg Astrid segítségét, leugrottam Bogár hátáról. Mindenki elindult a ketrecek közül az egyik felé. Ezek abban különböztek az irgalmatlaniaktól, hogy nálunk nagyon sok kicsi, itt meg csak pár volt, de ezek beillettek egy nagyobb méretű hálószobának. Követtem a többieket, és beérve tapasztaltam, hogy a hely még hatalmasabb, mint képzeltem. A csapat, én, a kis rém, aki most a vállamon feküdt, sőt még a sárkányok is kényelmesen elfértek benne. Várakozva tekintettem Hablatyra, aki megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Van valami, amit el kell mondanunk neked...

U.i Nos igen, a kis rettenetes rém színét írtam át, akinek feltűnt. Apróság, de jobb ha leírtam :) A résszel sietek, de azt hiszem, most kicsit előre dolgozok. Habár, lehet, hogy nem fogom kibírni, hogy ne rakjam fel :)

6. rész - Hova mentek?

  Az éjszakám nem éppen a tegnapi jókedvemről árulkodott. Azt álmodtam, hogy egy sárkány vagyok, és Asmund kerget, majd mikor elrepülök újra apámat hallom, ahogy száműz. És ez csak az egyik volt, a sok hasonló közül ezen az éjjelen, szóval nem az életkedvtől kicsattanva ébredtem aznap. Mire felkeltem Hablaty és Fogatlan már nem voltak a szobában, így gondoltam lemegyek a földszintre. Hablaty az asztalnál ült és egy bögrével szemezett, amiből valami erősen gőzölgött, Fogatlan pedig tőle nem messze egy kosárba dugta a fejét, aminek sejthető volt a tartalma. Álmosan pillantott fel rám, és bátyadtan mosolygott.

- Jó...reggelt! - mondta két ásítás között.

- Neked is! - válaszoltam hasonlóan.

- Kicsit későn feküdtünk le, nemde? - kérdezte.

- De - hagytam rá. - Mit iszol? - váltottam témát.

- Ja, ez...öhmmm... - látszódik, hogy fáradt - meleg jaktej - mondta végül.

- Tudod, a meleg tej nem igazán segít a fáradtságon - mondtam kissé oktató hangsúllyal.

- Tudom, de csak ez van itthon - mondta, miközben a fejét a karjára hajtotta és lehunyta a szemeit.

- Hűhh, te aztán nagyon fáradt lehetsz - mondtam elképedve, mivel én koránsem voltam ennyire fáradt.

- Nem is... - motyogta.

- Nem alszunk még egy kicsit? - kérdeztem. Oké, hogy nem vagyok olyan fáradt, mint ő, de tudnék  még aludni.

- De... - mondta, de láttam, hogy nem szándékozik felkelni az asztaltól, így inkább magára hagytam és visszamentem a szobába és én is lefeküdtem. Szerencsére most nyugodtan aludtam. Pár óra múlva arra riadtam fel, hogy valami(vagy valaki) az arcomat nyalogatja. Sejtettem, hogy ki az, de eltelt némi idő míg rendesen kiláttam a nyál alól, és megpillanthattam az éjfúria vigyorgó arcát. Igen, határozottan vigyorgott, alighanem rajtam, így hozzávágtam az első kezembe akadó tárgyat, ami jelen esetben a párna volt. Kicsit morogva vette tudomásul, hogy én nem élvezem az ő aranyos, ugyanakkor elég undorító ébresztőjét. Kimásztam az ágyból, elmentem a sértődött Fogatlan mellett, és lementem a földszintre. Hablaty már nagyban sürgött-forgott, szerintem reggelit csinált. Éhes voltam ugyan, de volt valami, amit muszáj volt a fejéhez vágnom:

- Megtennéd, hogy közlöd a sárkányoddal, hogy nem kérek többet az ébresztőjéből? - kértem számon az előbbit.

- Bocsi, hogy rád küldtem, de már dél van - mondta.
- Már dél van?! - hüledeztem. - Várjunk... te küldted rám?
- Igen, vicces látvány lehettél - mondta, miközben hülyén mosolygott, valószínűleg épp elképzelte a helyzetet.
- Nem mehetnénk  inkább arra a körbevezető túrára? - kérdeztem zavartan.
- De - mondta, de kicsit még kuncogott. - De előbb inkább reggelizzünk.
- Rendben.
A reggeliben nem volt semmi érdekes. Látom itt is szinte folyton halat esznek. Csatlakozott Fogatlan is, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a szoba egyik végében kutakodik.
- Fogatlan! Te már reggeliztél. Az az esti adagod! - szólt rá Hablaty, mire a sárkány kicsit kelletlenül, de tovább állt a halakat rejtő kosártól.
- Hű, ez aztán tud enni - mondtam elképedve.
- Nekem mondod? - forgatta meg a szemeit. - Na? Mehetünk?
- Persze! - vágtam rá, mert már nagyon kíváncsi voltam.
 Elindultunk. Először a Nagytermet néztük meg, mivel úgyis az volt a legközelebb. Ide nyílt az a nagy ajtó, amit még tegnap láttam idefelé jövet. Az ajtót csodálatos minták borították. Legalábbis a kidolgozásuk. Volt néhány közöttük, ami még a sárkányokkal való háborúra emlékeztetett.
- Miért nem szeditek le ezeket a mintákat? - kérdeztem Hablatytól.
- Leszedni? - kérdezte értetlenül.
-Akkor lekaparni, átfesteni, vagy tudom is én - javítottam magamat.
- Oh, hát apám szerint nem vethetjük el ami a történelmünk része volt. De szerintem is jó lenne helyette valami más.
Maga a Nagyterem nem volt olyan érdekes, volt egy hosszú tűzrakó hely, ami jóformán az egész teret melegíteni tudta, voltak asztalok, hozzájuk székek, és a helyiség oldalán festmények sorakoztak, amik, mint később Hablaty elmondta, az eddigi törzsfőket és fiaikat ábrázolják. Hangulatos kis hely. Mikor éppen láttam, hogy egyre több ember érkezik, mi akkor készültünk elhagyni a helyet.
- Hablaty, miért jön hirtelen ennyi ember ide? - kérdeztem.
- Ebédidő van. Nálunk ez afféle szokás, hogy a Nagyteremben étkezünk.
- De akkor nem baj, hogy mi most...?
- Nem, dehogy - legyintett. - Egy alkalomért nem dől ránk az ég. Ezzel el is hagytuk a helyet. Ezután már nem sok érdekes dolog történt. Megmutatta még a fegyverraktárat, az élelmiszerraktárat, az Arénát, amiről elmondta, hogy régel itt tartották a Kiképzést, de most a hely az övék, de jelenleg nem tudnak mit kezdeni vele, de mikor rákérdeztem, hogy miért, zavarba jött és témát váltott. Rendben, kicsit furcsa volt, de inkább hagyjuk! Körbevezetett a faluban, még a farmokat is megmutatta. Azok közül Néma Svené volt csak figyelemfelkeltő, ugyanis ordítozva rohangált a bárányok után, akik kiszöktek a farmjáról.
- Néma Sven, mi? - kérdeztem, miközben a fülemet fogtam be. Hablaty csak megrántotta a vállát.
- Nem kéne segíteni? Vagy lelépni? - kérdeztem. Nem volt kedvem tovább hallgatni ezt.
- De, igen. Sajnos...- mondta lelombozva. - Valahányszor csak itthon vagyok, nincs alkalom, hogy ne kelljen az ő birkáit hajkurásszam! - mondta.
- Valahányszor itthon vagy? - kérdeztem. Kezdett gyanús lenni ez az egész.
- Azt mondtam itthon? - kérdezte zavartan. - Azt akartam mondani... itt. Igen, valahányszor itt vagyok, kell a birkáit hajkurásszam - mosolygott, még a hangjánál is zavartabban.
- Okééééé - nyújtottam el a szót.
- Ezt megoldom egyedül. Visszatalálsz a házba? - kérdezte, újra megtalálva a hangját.
- Azt hiszem. 
- Rendben. Szia! - köszönt el.
- Szia!
Elindultam vissza a törzsfői házba, de közben végig azon gondolkodtam, hogy mégis mit titkol el Hablaty? Abból, amit hallottam, azt következtetem ki, hogy időnként lelépnek a szigetről. Egyébként is. Várjunk... Egyáltalán mit kerestek Irgalmatlan-sziget környékén?! Nekem ez magas. A legjobb lesz, ha megkérdezem Hablatyot.
Észre sem vettem, hogy visszaértem a házba. Úgy látszik nagyon el tudok mélyedni a gondolataimban. Letelepedtem az asztalhoz és a gondolataimba mélyedtem. Ismét. Unatkoztam. Nem volt mit csinálnom, de ha kimegyek a házból, Hablaty a végén frászt kap, hogy hova lettem. Végül győzött az unalom, én meg kerestem egy pergament, és egy rövid üzenetet írtam a fiúnak.

Unatkoztam, így kerestem valami elfoglaltságot. Majd jövök!

Gondoltam, megkeresem Astridot, vagy valakit a csapatból, azonban ötletem sem volt, hol keressem őket. Végül úgy döntöttem, elmegyek a kovácshoz, még emlékeztem, hol van. Odaérve ugyanazt a férfit láttam, de ezúttal egy sárkány feküdt előtte, nagyra nyitva a száját.
- Jól van, meg is vagyunk - mondta, a sárkány pedig felkelt, morgott valamit, majd el is repült.
- Jó napot! - szólítottam meg a férfit.
- Oh, hello! - köszöntött felém fordulva. - Mit szeretnél? - kérdezte.
- Hát igazából Astridot és a többieket keresem.
- Astrid az Arénában van, a többieket nem tudom.
- Köszönöm szépen! - mondtam, de még visszafordultam.
- Elnézést, de azt hittem ön a kovács... De mit csinált itt az előbb ha megkérdezhetem?
- Nem, én a sárkányfogorvos vagyok - mondta. - Csak néha kovácsolok még, mikor szükség van rá.
- Á, értem - mondtam. - Viszlát! - köszöntem el.
- Várj! - szólt utánam, és én kíváncsian hátrafordultam.
- Aranyos lánynak tűnsz, de... kérlek mellőzd ezt a túlzott udvariasságot! Vikingek vagyunk! Rendben? - kérdezte kedvesen.
- Rendben - válaszoltam, és már indultam is.
- És szólíts Bélhangosnak! - kiáltott még utánam.
- Rendben, Bélhangos! - kiáltottam vissza a vállam fölött, és már rohantam is az Aréna felé. Astrid valóban ott volt, éppen nyergeket fényesített.
- Szia Astrid! - köszöntöttem.
- Szia Kledirn! - köszönt vissza. - Mi járatban?
- Gondoltam, talán segíthetnék, ha tudok.
- Persze, tudsz segíteni - mondta boldogan. - Örülök, hogy nem nekem kell ezt mind megcsinálnom - mondta a tömérdek koszos nyergen végigmutatva. Így én is beszálltam a nyergek tisztításába. Nehezebb, mint amilyennek tűnik! Órák múlva is még mindig ezzel foglalkoztunk, és még valószínűleg folytattuk is volna, ha hirtelen nem szeli egy villám keresztül az eget.
- Úgy tűnik vihar lesz - mondta, miközben felnézett a szürke égre. - Vigyük be a nyergeket! - adta ki a parancsot, és be is hurcoltuk őket a régen ketrecekként szolgáló helyiségek közül az egyikbe, és visszaindultunk a faluba. Észrevettem, hogy mindenki a Nagyterem felé megy, és Astrid is arra vette az irányt, így követtem. Megint olyan hangot hallatott, mint azon a bizonyos napon, mire Viharbogár pillanatokon belül feltűnt az égen és leszállt mellette.
- 2 kérdés - kezdtem bele. -1. Ezt hogy csináltad? 2. Miért megyünk a Nagyterembe?
- Ezt úgy csináltam, hogy ez a sárkányhívás. Minden sárkánynak más a hangja, és így minden hívójel más fajtáé, de tanítottam Viharbogárnak egy sajátot - mondta büszkén. - És azért megyünk a Nagyterembe, mert vihar idején ez így szokás. Ott nagyobb biztonságban vagyunk.
- Értem - mondtam, és inkább bámultam a földet, míg oda nem értünk. Nem igazán izgatott a vihar, sosem féltem tőle, még kiskoromban sem. Őszintén, szerettem a vihar hangjára elaludni. A helyiségben már elég sokan voltak, talán már a falu fele össze is gyűlt. Hamarosan a többi ember is beszállingózott, a csapat is előkerült valahonnan, és leültek egy asztalhoz, Astrid pedig csatlakozott hozzájuk. Némi tétovázás után én is erőt vettem magamon és leültem melléjük. Egy darabig unalmas témákról folyt a szó, legalábbis számomra unalmasak voltak, hiszen fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miről beszélt Hablaty, és mi az, amit nem mondanak el nekem? Egy idő után összeszedtem a bátorságom és kiböktem:
- Hablaty, mondd, van valami... amiről én nem tudok? - kérdeztem. Zavartan nézett rám. - Úgy értem... valami amit nem mondotok el? - kérdeztem most már magabiztosabban. A többiek kicsit összerezzentek, és idegesen összenéztek, majd Halvér törte meg a csendet.
- Mire gondolsz? - kérdezte. Hirtelen nem tudtam mit mondjak.
- Mintha... mintha eltitkolnátok valamit. Nem tudom, de azt szűrtem le, hogy nem mindig vagytok a szigeten, hanem időnként elmentek valahova - mondtam végig egy szuszra.
- Persze, hogy elmegyünk időnként - mondta Hablaty.
- Mégis hova? - kérdeztem.
- Edzeni! - Astrid.
- Csapatépítő gyakorlatra! - Halvér.
- Feltérképezni! - Hablaty.
- Kalandozni! - Takonypóc.
- Szórakozni! - ikrek - kiáltotta mindenki kórusban. Iszonyatosan fájt, hogy így hazudnának nekem, már ha menne nekik. Felálltam az asztaltól, és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam, és kinéztem a tájra, ami már felismerhetetlen volt. Az utcák gyakorlatilag már elfolytak a sártól, az eget még sose láttam ilyen szürkének. Másodpercenként cikázott át egy villám az égen, és folyamatosan dörömbölt az ég. Még hallottam a többiek hangos kiáltásait, ahogy a nevemet kiabálják, de én már nem figyeltem rájuk, csak kiléptem a Nagyteremből, és hagytam, hogy az eső elmossa a lelkemet marcangoló bánatot.

5. rész - Új otthon, új barát

 Másnap korán ébredtem. Nem tudtam mennyi az idő, de az első, amit láttam, az volt, hogy sötét van és, hogy még mindenki alszik. Lassan feltápászkodtam, ügyelve, hogy ne csapjak zajt. Nem szerettem volna felkelteni őket, így gondoltam addig lefoglalom magam valamivel. Óvatosan átmásztam a táboron (szó szerint, este hagytunk némi rendetlenséget), de hirtelen hátraestem. Alaposan bevertem a fejem, olyannyira, hogy azt hittem a koppanást a sziget másik felén is hallották, de a csapat csak durmolt tovább. Feltápászkodva Viharbogár kissé fölényes arcát pillantottam meg.

-          Ó, szóval te voltál? – kérdeztem.

-          Raaawk!

-          Ha már te is fenn vagy jöhetnél velem. Jössz?

-          Roar! – morogta.

-          Ezt igennek veszem. Gyere Bogár! – a sárkány éppen feltápászkodott, de megállt a mozdultban és szúrósan nézett rám.

-          Tudom, hogy hívnak, de ha megengeded így becéznélek – mondtam magyarázatképp. Ő erre bólintott és elindult a part felé, én pedig követtem.

 Megegyeztünk abban, hogy reggelizünk, és más élelem nem lévén halat fogtunk, kicsit távolabb az alvó sárkánylovasoktól, hogy még véletlenül se keltsük fel őket. Háló vagy horgászbot híján Bogár fogta a halakat, én meg csak belegázoltam a vízbe és próbáltam elkapni egy-egy közel merészkedő példányt. Kétszer majdnem sikerült, de mindkét alkalommal kicsúsztak a kezemből, én meg a vízben kötöttem ki, és aztán hallgathattam a sikló fölényes ”nevetését”. Már egy óra is eltelt, és én azóta se fogtam egy halat sem, úgyhogy inkább hagytam és visszabattyogtam a partra, ahol Viharbogár éppen sütette magát a napon (időközben már az is felkelt). A víztől mintha sokkal nehezebb lett volna a ruhám, így szinte leestem Viharbogár mellé a homokba.

 -  Remélem jól laktál, mert én semmire sem jutottam – mondtam és felsóhajtottam, mivel már igencsak éhes voltam.

 A sárkány felkelt és odasétált a vízhez, én pedig követtem a tekintetemmel. Megállt a vízpart szélén, és szinte kővé dermedve figyelte a vizet. Aztán hirtelen kilőtte a tüskéit, amik hangosan csapódtak a tengerbe. Pár pillanttal később 3, fajtájához képest jól megtermett heringgel tért vissza, és büszkén lerakta őket elém.

-           Köszi kislány, úgy tűnik nem halok éhen – vigyorogtam rá és felálltam, hogy valami tüzelőt keressek, mire éreztem, hogy a sárkány kicsit visszahúz a grabancomnál fogva, és értetlenül tekint rám, aztán a halra.

-          Meg kell sütnöm – mondtam neki egyszerűen, és a tekintetéből valami olyasmit olvastam ki, hogy megint elfelejtette milyen finnyásak az emberek.

Épp indultam volna újra tüzelőért, de Bogár hirtelen lángot fújt a halakra. Nem erősen, épphogy egy kicsit megégtek, de az alatta lévő homok valahogy megváltozott. Mintha átlátszó lett volna és sima. Nem értettem, de inkább nem is foglalkoztam vele többet.

-          Köszi Bogár! – mondtam és amint kihűltek a halak, neki is láttam az elfogyasztásukhoz, de végül csak egyet sikerült megennem, a többi Bogár gyomrában kötött ki. Mindeközben alaposan átgondoltam történteket. Száműztek. Sosem mehetek többé haza. Sosem láthatom többé az apámat, vagy a bátyámat. Apámat annyira nem is bánom, valamiért úgy érzem, jobb ha többé nem keresztezik az útjaink egymást. Asmund hiányozni fog, annak ellenére, hogy sosem volt kedves. Igen, sosem tett értem semmit, folyton kigúnyolt, de szeretett, és ez másról a szigeten nem volt elmondható. Akkor összegezzünk: számkivetett vagyok, itt vagyok egy csapat sárkánylovassal, és egy szigetre tartunk, ahol béke van  a sárkányokkal. Nem tudom, hogy most örüljek-e vagy sem. Száműztek... de egy jó helyre tartok...egyedül maradtam...de lett egy barátom. Talán több is. Mindegy, majd kiredül mit hoz a jövő.

 Az rángatott ki elmélkedésemből, hogy valakik a nevemet kiabálják. Sietve felugrottam, és körbetekintettem, a hang forrását keresve, és hamarosan meg is pillantottam Halvért és Astridot nem olyan messze integetni.

-          Gyere Bogár! – mondtam a sárkánynak, aki engedelmesen felállt és követett a többiekhez.

 Észrevettem, hogy túl könnyedén lépkedek, és ahogy végigpillantottam magamon tűnt fel, hogy megszáradtam. Jó sokáig kattoghatott az agyam. Amint visszaértünk kaptam egy kisebb fejmosást Astridtól, hogy szó nélkül leléptem, de látszott, hogy nem haragszik igazán, inkább csak aggódott. Bogárral megvártuk, hogy a többiek is megreggelizzek, és még összepakoltuk a szétszórt holmikat. Indulásnál én rögtön Astridékhoz mentem, de Hablaty megfogta a csuklóm és megrázta a fejét.

-          Bocsi, nekünk korábban kéne odaérnünk – mondta, de én értetlenül néztem rá. – Majd elmondom.

-          Rendben – bólintottam és felszálltam az éjfúriára.

 Mielőtt elindultunk, Hablaty még hátraszólt a többieknek.

-          Akkor Hibbanton! – mondta.

-          Honnan veszed, hogy előbb érsz Hibbantra? – kérdezte flegmán Takonypóc.

Hablaty csak megrázta a fejét és jelet adott az indulásra. Pillanatok alatt lehagytuk a többieket, de így is hallottuk Takonypóc méltatlankodását, amin mindketten csak kuncogtunk. Az éjfúria hihetlen sebességgel kezdte hasítani a levegőt, így én minden erőmmel Hablatyba kapaszkodtam, de egy idő után csak hagytam, hogy a szél simogassa az arcomat, és hogy a hosszú hajamat lobogtassa. Hihetetlen érzés volt. A legutóbbi alkalommal nem figyeltem erre, de most még akkor is mindent próbáltam látni, mikor csak a tenger vett körül minket. Az út nagy része csendben telt, de egyszer csak éreztem, hogy lassulunk, és a fiú hirtelen megszólalt.

-          Szóval... – kezdte zavartan. – Beszélhetnénk?

-          Persze. – válaszoltam. – Miről?

-          Semmi különös, de jó lenne kicsit többet tudnunk rólad – mondta. Hallottam a hangjában, hogy sajnálja, és hogy nem szívesen zaklatna fel.

-          Mit akarsz tudni? – kérdeztem.

-          Mindegy, csak mesélj magadról, a szigetedről. Hogy is hívják? – kérdezte kíváncsian.

-          Irgalmatlan-sziget. És nem tudom mit mondhatnék róla. Mindig harcoltunk a sárkányokkal, nem volt semmi különös. Ráadásul elég komolyan, ha ügyesebb harcos lettem volna, már rég elküldtek volna a kiképzésre – mondtam, és felsóhajtottam.

-          És a családod? – kérdezte.

-          Semmi különös. Van egy bátyám, nagyon jó harcos és ő lesz a törzsfő apám után. Anyám meghalt a születésem után nem sokkal.

-          Hogy történt? – érdeklődte óvatosan.

-          Elkapott egy betegséget, és még gyenge volt a szülés után.

-          Sajnálom – mondta együttérzőn.

-          Semmi baj, nem hiányzik olyasvalaki, akit soha nem ismertél – mondtam. A srác egy pillanatra elkomorult és láttam, hogy szomorúság költözik a szemébe, de aztán folytatta is a beszélgetést.

-          És te? – kérdezte újra kedélyesen.

-          Nincs semmi mondanivaló. Látod, hogy nézek ki, egész életemben kívülálló voltam, szabadidőmben vagy sárkányokat rajzoltam vagy a bátyámmal vitatkoztam. És valószínüleg már ezelőtt is én voltam a család szégyene.

-          Miért is? – érdeklődte.

-          Szerinted? – kérdeztem vissza.

-          Jó, de attól még nem lesz valaki a család szégyene, hogy még nem ölt sárkányt – mondta értetlenül.

-          Nálunk igen.

-          Miért is?

-          Ismered Argus és a családjának történetét? – kérdeztem.

-          Igen, persze, a leghíresebb sárkányölő, a leghíresebb sárkányvadász családból – mondta, és éreztem, hogy a sárkány kicsit összerándul ezekre a szavakra. – Miért?

-          Hát, mert éppen egy leszármazottja ül mögötted – mondtam, és hátulról is láttam, hogy a fiúnak szó szerint leesik az álla.

-          Na ne, ez most komoly? – kérdezte, miközben hátrafordulva a szemembe nézett.

-          Igen... – mondtam keserűen. – Az Argusson család legfiatalabb leszármazottja vagyok – mondtam egy sóhaj kíséretében.

-          Hű... – ennyit nyögött ki. – Sajnálom – mondta végül.

-          Semmi baj, hozzászoktam a gondolathoz – mondtam egy fanyar mosoly kíséretében. – Szeretnél még tudni valamit?

-          Csak egy dolgot. Mégis miért Argusson?

-          Hát, beszélt erről apám, de nem igazán figyeltem... – mondtam az emlékeim közt kutatva. – De azt hiszem azelőtt más volt, és Argus tiszteletére lett ez – mondtam és megvoltam a vállám.

 Az út hátralévő része nem volt valami izgalmas. Én néztem a tájat, váltottunk Hablattyal pár szót még útközben. Egyszer megálltunk egy szigeten, ami alig volt nagyobb ahhoz, hogy mindhárman elférjünk rajta, de úgyis csak pihentünk pár percet. És aztán megláttam. A végtelen tengerből hirtelen egy óriási sziget emelkedett ki, hatalmas erdővel, égbe nyúló hegycsúcsokkal, és egy kis viking faluval. Egyenesen arra vettük az irányt, de Hablaty megállította a sárkányt két óriási szobor között, amik a sziget előtt emelkedtek még a tengerben.

-          Figyelj, elmondom, hogy lesz! – mondta. – Elviszlek apámhoz, és amíg elmondom neki a történetet te addig nálunk leszel. Rendben?

 Bólintottam. Tovább indultunk a sziget felé, majd leszálltunk a főtéren. Leszállva a sárkányról rögtön elbűvölt a falu. Szinte ugyanolyan volt, mint az Irgalmatlan-sziget, de valahogy mégis teljesen más. Az emberek felszabadultabbak voltak az utcán, vidáman végezték a dolgukat. És a sárkányok. Igen, igazat mondtak, tényleg itt vannak, és nem úgy tűnnek, mintha támadni akarnának. Megkönnyebülten felsóhajtottam, miközben végigtekintettem a siklókon, akik az egyik épület tövében üldögéltek, a pár gronkelen és szörnyennagy rémségen a házetőkön, és egy cipzárháton, aminek a fejei éppen egy halon marakodtak.

-          Tetszik? – lépett mellém Hablaty.

-          Imádom... – hát nem a legértelmesebb válasz, de több nem jött ki a torkomon.

-          Gyere! – mondta, és elkezdett az egyik épület felé vezetni, Fogatlan pedig követett minket.

 Közelebbről láttam, hogy ez egy kovácsműhely. Volt ott egy férfi, aki éppen vert valamit a kalapáccsal amit a kezében tartott. Vikingsisakot viselt, hosszú szőke bajsza és kék szeme volt, a ruhája pedig egy egészen kicsit matrózos jellegű volt. Ahogy megpillantott minket abba hagyta amit csinált és közelebb jött hozzánk. Most vettem észre, hogy a kalapácsot nem a kezében, hanem a keze helyén tartotta. A jobb lába is hiányzott, de arca kedves, sőt szórakozottnak tűnt.

-          Hablaty! – üdvözölte a fiút. – Hol hagytad a többieket? És ki ez a leányzó? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Helló Bélhangos! Ő kicsit lemaradtak, hamarosan ők is jönnek. Ő pedig itt Kledirn. Nem láttad apámat? – kérdezte.

-          Valószínüleg a Nagyteremben van– mondta, miután rájött, hogy nem kap további magyarázatot.

-          Köszönöm – mondta, és már ott sem volt, én pedig elköszöntem a kovácstól és utánafutottam.

-          Miért is az apáddal beszéljük meg ezt? Nem a törzsfővel kéne? – kérdeztem, ahogy beértem.

-          Apám a törzsfő – mondta egyszerűen. – Azt hittem tegnap mondtam.

-          Nem, valahogy kimaradt – válaszoltam.

 Ezután elindultunk egy nagyon széles lépcső felé, ami egy óriási ajtóhoz vezetett, ami mintha csak a hegybe nyílt volna, de végül nem oda mentünk, hanem egy házhoz, ami a legközelebb volt ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Hablaty felkísért az emeletre, egy szobába, aminek a berendezése alapján azt állapítottam meg, hogy az övé.

-          Várj meg itt! Mindjárt jövök – mondta.

-          Rendben.

Hablaty kiment, és én magamra maradtam a szobában. Hosszú ideje üldögéltem az ágyán, mikor gondoltam körülnézek. Az emeletről nem mentem le, csak Hablaty szobájában néztem körül. Tele volt sárkányrajzokkal, amik közül a legtöbb Fogatlant ábrázolta. Volt ott egy dolgozóasztal, ami fölé további rajzok voltak aggatva, azok között voltak térképek és vázlatok is, amiknek a nagyja magas volt nekem, de elég profinak tűntek. Aztán már csak a szokásos hálószobai cuccok. Leszámítva azt az óriási követ, sziklát, tudom is én, ami a szobában feküdt. Valószínüleg Fogatlan fekhelye. Eszembe jutott, hogy ez mennyire hasonlít a saját szobámra, és hirtelen megint előtörtek a közelmúlt emlékei, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de több nem. Továbbléptem. Hirtelen az ajtó nyikorgására figyeltem fel, és a lépcső felé fordultam. Aztán belépett a szobába a törzsfőnök. Magas volt, hosszú vörös szakálla volt, és ugyanolyan smaragdzöld szeme, mint Hablatynak. Nem tudom meghatározni mit viselt, de a zöld anyag az egész testét beborította. Azt mondanám, hogy valami egyberuha. Viselt még egy vastag övet, amiről hosszan valami láncing szerű fém lógott. Az öve sárkányt ábrázolt. Hosszú bundás köpenyt viselt, ami szinte a földig ért. A karjain csuklóvédők, a fején sisak. Hirtelen megjelent Hablaty is az oldalán és odalépett hozzám.

-          Apa, ő itt Kledirn – mondta.

-          Üdvözöllek! – mondta, miközben kezet nyújtott nekem. Kissé feszülten, de kezet ráztam vele. – Hablaty mindent elmondott – kezdte. – Természetesen szívesen látunk a faluban. De azért ne gondold, hogy nem kell csinálnod semmit! – mondta szigorúan, de kedvesen.

-          Tudom – mondtam és bólintottam.

-          Rendben van. Kapsz egy saját házat. Ha megfelel, csak egy kisebbet építünk neked, úgyis csak a tiéd lesz. Addig is nálunk maradsz. Megfelel?

-          Persze... – mondtam félénken.

-          Nos, hát, viszlát Kledrin! – köszönt el és indult lefelé.

 Gondoltam utána szólok, hogy nem Kledrin, hanem Kledirn, de inkább meggondoltam magam, és várakozva Hablatyhoz fordultam.

-          Nos? – kérdeztem.

-          Nos, mi? – kérdezett vissza értetlenül.

-          Most mi legyen?

-          Ó, hát szerintem már semmi. Gondoltam megmutatom a falut, de már besötétedne, mire végzünk, szóval inkább majd holnap.

-          És addig? Én még nem vagyok fáradt.

-          Hát, nem tudom – mondta, ahogy megvonta vállát.

 Végül az lett, hogy lefekvésig elmulattuk az időt. Mindenfélét csináltunk. Elmeséltük életünk történetét, kibeszéltük melyik sárkányt hogyan, miért jó lerajzolni, barátkoztam Fogatlannal, Hablaty mesélt a sárkányfajtákról. Kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Ő is a törzsfő gyereke, neki sincs édesanyja, ő is kívülálló volt a törzsében, néha jobban szereti a sárkányok társaságát, és ért is hozzájuk. Még hasonlítunk is kissé egymásra. Ugyanolyan árnyalatú a szemünk, a hajunk, bár magasságban kicsit elmaradok tőle. Nagyon különös érzés kerített hatalmába. Nem szerelem volt, valami jobb. Úgy éreztem, lett egy igaz barátom, aki megért, akire számíthatok. Este Hablaty felajánlotta, hogy aludjak az ágyában, amit készségesen el is fogadtam. Úgysem fogad el nemleges választ. Ő pedig a szoba másik végében aludt Fogatlannak dőlve. Hamarosan én is elaludtam, bizakodó gondolatokkal, boldogan.

U.i. Nem tudom zavaró-e, hogy a párbeszédeknél ekkora a "kihagyás", de mindjárt elfogynak az előre megírt részek, és akkor már nem lesz ilyen. Valamint nagyon köszönöm Bársony Enikőnek és Dancing Snowflake-nek a támogatást, remélem továbbra sem okozok csalódást nektek, és mindenki másnak, akit érdekel, mi vár még Kledirnre :)