20. rész - Szívatós nap

 Álmosan nyitogattam a szemeimet. Annyira fáradt voltam, hogy tartott vagy 10 percig, míg rájöttem, hogy valami barna, kemény dolgon fekszem. Újabb percek kellettek, míg rájöttem, ez az íróasztal. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, megpróbáltam nagyjából kidörzsölni az álmot a szememből, és nagyot ásítva körülnéztem. Attól, amit először megláttam, csaknem kitört belőlem a röhögőgörcs. Hablaty aludt egy széken, félredőlt fejjel, ölében a Sárkánykönyv, nem messze tőle pedig a szénceruzája, amit tegnap azért vett elő, hátha talál a könyvben bármi hibát, amit elfelejtettek kijavítani. Nem talált, azonban előszeretettel javított bele az írásaimba, ami kezdetben zavart, de aztán hagytam neki. Ő a sárkánylovas, ő tudja jobban. Még pár percig elnézegettem. Nem azért, mert tetszett, vagy ilyesmi, egyszerűen vicces volt. Én sosem zúgnék bele senkibe! A szerelem nem az én világom. És amúgy is, a fiú tiltott gyümölcs. Láttam, mi folyik a háttérben, és eszem ágában sem volt a két gerle közé állni. Még ha ők nem is tudják, hogy azok. Ekkor bekövetkezett az, amit hosszú percek óta próbáltam megakadályozni. Kitört belőlem a nevetés. Hablaty szemei olyan hirtelen pattantak fel, mintha csak valaki azt kiáltotta volna "Új sárkányfaj!", de azzal a lendülettel le is esett a székről, fejjel előre, ami csak fokozta a görcsöt, így már szinte fuldokoltam a nevetéstől.
- Kledirn?! Mi az, baj van? - kérdezte idegesen, miután feltápászkodott a padlóról.
 Mondtam volna, hogy nem, semmi, de annyira nevettem, hogy nem jött ki értelmes szó a torkomon.  Egész testemben rázott a nevetés, így inkább leültem az ágyra, és ott folytattam.
- Kledirn...biztos, hogy jól vagy? - nézett rám furán.
 Én azóta is nevettem, közben már felhúztam a lábaimat, rájuk hajtottam a fejem, és úgy röhögtem tovább még percekig.
- Persze - mondtam, de szinte már inkább visítottam a nevetéstől. - Csak... vicces... vagy... mikor... alszol...- nyögtem ki nagy nehezen.
 Ettől egy pillanatra elsápadt, majd fokozatosan váltott az arca színt, végül olyan vörös lett, mint Pléhpofa szakálla.
- Fogd már be! - dobta végül nekem a füzetemet.
- Értettem főnök - szalutáltam, de ez a mozdulat ismét nevetésbe fulladt.
- Nem vagyok főnök - közölte.
- Oké, nem főnök!
- Te...hagyjuk - legyintett végül. - Gyere, amint befejezted a viháncolást! - indult kifele.
- Hé, várj meg! Jövök már! - pattantam fel.
 Hablaty lebaktatott a földszintre, én pedig (még egy kis nevetés után) követtem.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? - nézett rám a fiú.
- Azt csak szeretnéd, én nem szoktam úgy bealudni, hogy felrobbanó sárkánytojások sem keltenek fel.
- Mondja, aki bealudt tegnap az íróasztalon.
- Igen, mondja annak, aki egy széken - vágtam vissza.
 Erre csak a szemeit forgatta. Gyorsan a konyhába mentem, és elővettem a tegnapi levest, amit Beles segítségével hoztunk össze nagy nehezen, és olyan sok lett, hogy még Pléh sem tudta tudta mindet elpusztítani. Szedtem egy-egy tányérba mindkettőnknek, és letettem őket az asztalra.
- Mindjárt jövök - mondtam, és visszasiettem az emeletre.
 Magamhoz vettem a füzetemet, majd miután bedobtam ezt, és még pár apróságot a szütyőmbe, visszamentem Hablatyhoz, aki már hozzálátott a reggelihez.
- Kösz, hogy megvártál - mondtam szarkasztikusan.
- Szívesen, máskor is.
 Most én forgattam a szemeimet.
- Egyébként, mennyi is az idő körülbelül? - ültem le én is.
 Nem számítottam válaszra, csak úgy mellékesen megkérdeztem. Ekkor Hablaty az oldalán lógó szütyőbe nyúlt, (amit fogalmam sincs, mikor szedett fel) és elővett valamit.
- Az meg mi? - néztem az apró, kerek tárgyra.
- Egy óra - vont vállat.
- Egy..mi? - kérdeztem értetlenül.
 Láttam már napórát, de ez nagyon nem hasonlított rá.
- Kalmár Johanntól kaptam még régebben. Megmutatja az időt, nincs szüksége ehhez a Napra - magyarázta.
- É-értem... - húztam el a számat. - Akkor...mennyi az idő?
 Hablaty az apró eszközre pillantott.
- Nem sokkal múlt 11 - mondta.
- TESSÉK?! - ugrottam fel ültemből, olyan lendülettel, hogy térdeimet sikeresen bevertem asztalba.
 Nem fájt, de a tányér lebucskázott az asztalról, és későn nyúltam utána, így az óriási reccsenés kíséretében ezer darabra tört a padlón. Néhány pillanatig meredten néztem a törött darabokat, majd lassan Hablatyra emeltem a tekintetem.
- Meg. Ne. Szólalj! - néztem rá gyilkos tekintettel.
 Az éjfúrialovas egy darabig kifürkészhetetlen arccal bámult, végül mosolyra húzta a száját, egy pillanattal később pedig hangos hahotában tört ki. Csípőre tett kézzel néztem rá.
- Mi van? - kérdezte könnyes szemekkel. - Nem szóltam - emelte fel a kezeit védekezően.
- Ha abbahagytad a viháncolást gyere, én nem szeretnék elkésni - indultam az ajtó felé.
- Hé, és a tányér? - kérdezte még mindig nevetve.
- Te házad - vontam vállat.
- Te halálos levesed.
 Megtorpantam.
- Hogy... milyen levesem?
- Öhm...izé...hát...néhány ételed olyan, mintha Astrid jaklíkörjét keresztezték volna Penész káposztájával...
- Három kérdés. 1. Mi van Astrid jaklikőrjével? 2. Ki az a Penész? 3. Mégis milyen egy keresztezett jaklíkőr és káposzta?!
- Először is - ne akard megtudni! Másodszor - nem ismerheted. Harmadszor - mint a levesed.
 Karba tettem a kezeimet. Na, ezért most...várjunk, megvan!
- Ó, igen? Akkor többet nem is főzök rátok.
- Rendben.
 Hát, ez a visszájára sült el...
- Rendben, akkor kíváncsian várom, ma mit dobsz össze, kajafelelős - adtam a végszót, kimentem az ajtón, és meg sem várva Hablatyot elindultam.
 Jaklikőrrel keresztezett káposzta?! Ez mégis, hogy jutott eszébe? Mindegy. Nem haragszom, de takarítson csak fel egyedül, magamtól is eltalálok a... szirtekhez...ajjaj... - gondoltam, majd azzal a lendülettel hátra arc, vissza a házhoz. Némi tétovázás után benyitottam. Hablaty éppen a törött tányér darabjait szedegette össze. Ahogy meghallotta az ajtó nyikorgását, rögtön felkapta a fejét.
- Elvinnél? - kérdeztem legyőzötten.

 Fogatlannal (aki elment reggel halászni, mint kiderült, ezért nem láttam) hamar a találkozó helyhez érkeztünk. Rajtunk kívül már mindenki ott volt, mit ne mondjak, nem voltak épp a legjobb kedvükben.
- Na végre!
- Hol voltatok eddig?
- Mi tartott ilyen sokáig?
- Bocs, skacok! - szállt le Hablaty Fogatlan nyergéből. - Kicsit elaludtunk.
- Kicsit? - jött a szarkasztikus kérdés több oldalról, de én nem vettem róluk tudomást, ugyanis megakadt a szemem valamin. Pontosabban valakin.
- Sirina! - rohantam oda boldogan sárkányomhoz. - Hát te meg hogy kerülsz ide?
- Mi hoztuk el - szólalt meg Astrid. - Nem volt könnyű, azt hittük, hogy ezzel el is késünk, de szerencsére mások gondoskodtak róla, hogy ne így legyen - utalt "finoman" a késésünkre.
- Jól van, na! - forgattam a szemeimet. - Mikor kezdjük?
- Most rögtön - pattant mindenki a nyergébe, Hablatyot leszámítva.
- Jól van - jött oda hozzám. - Gondoltuk, lassan haladunk az alapoktól kezdve, de mint az már kiderült, erre nincsen szükség. Látod azt a sziklát? - mutatott egy távolabbi pontra, ami kicsit magasabban volt, mint mi.
- I-igen - bólintottam lassan.
- A mai napi teendőtök : jussatok el oda!
 Pár másodpercig kikerekedett szemekkel néztem Hablatyra.
- Mi az? - kérdezte rám pillantva. - Ez semmiség, ahhoz képest, amit legutóbb csináltatok.
- Tudom, de...
- De, mi?
- Legutóbb...ő irányított, ő csinált mindent, én csak rábíztam magam...
 Hablaty elmosolyodott.
- Ezt jó hallani. De egy sárkány és a lovasa kapcsolata nem abból áll, hogy csak az egyik irányít. Se nem az ember, se nem a sárkány. Együtt kell működnötök, szinte olvasnotok kell egymás gondolataiban.
- Értem. És tudom, hogy ez semmiség, de azért mégis...
- Tudom. De ne aggódj, nem fog történni semmi baj, és ha esetleg mégis, itt vagyunk.
 Vettem egy mély levegőt, majd bólintottam.
- Rendben - mondtam, és óvatosan felszálltam ölvészem hátára. - Nyerget nem kapok?
- De, csak még ahhoz le is kell venni a méreteket, meg kell varrni... szóval kell egy kis idő, míg kész lesz. Kezdhetjük? - szállt fel Fogatlan nyergébe.
- Persze - mondtam, de pár másodpercig még nem mozdultam. - Jól van, Sirina! Hallottad Hablatyot. Elvinnél oda? - mutattam én is az említett sziklára, a következő pillanatban pedig csak egy zökkenést éreztem, és már repültünk is.
- Rendben Sirina... - szóltam, ahogy a sárkány egyre feljebb szállt. - Akkor hajrá!
 Nem kellett neki biztatás, magától csinálta, amit kellett. Nagyjából. Néha kicsit letért az irányról, és elkezdett a másik irányba repülni, de elég volt rászólnom, és visszafordult. Talán négy perc elteltével oda is értünk.
- Ügyes!
- Nem rossz elsőre! - mondta Takony. - Vagyis...érted!
- Értem - mosolyogtam, ahogy lecsúsztam Sirina hátáról.
- Tényleg egész ügyes - érkezett meg Hablaty, aki eddig minket figyelt.
- Hát...mi gyorsabban itt voltunk - jött az ikrektől.
- Ne figyelj a birkafejekre! - jött mellém Astrid. - Ügyesek voltatok!
- Nem annyira, mint te, angyalom - tette hirtelen Takony Astrid vállára a kezét.
- Ma jó kedvemben vagyok - kezdte a lány. - Szóval megkérdezem : szükséged van még erre karra?
- Miért? - kérdezte teljesen értetlenül.
- Ezért! - mondta, és azzal a lendülettel elkapta a csuklóját és a háta mögé feszítette.
- Áú! Jól van, jól van, csak hagyd abba!
- Ha még egyszer angyalomnak hívsz, nem leszek ilyen kedves - mondta, miközben elengedte a fiút.
- Mindig ilyen? - kérdeztem a lánytól.
- Ez még semmi.
 Ekkor hirtelen egy rettenetes rém köralakja kezdett körvonalazódni a horizonton, csakhamar pedig le is szállt Hablaty vállán. A lábára egy pergamen volt kötözve, amit a fiú hamar leoldott és olvasni kezdte.
- Apám írt - nézett fel a levélből. - Mennünk kéne.
- Máris? De... még csak most kezdtük!
- Sajnálom Kledirn, mennünk kell. Srácok nyeregbe! Astrid, te vidd vissza Kledirnt a faluba! - adta ki a parancsot, mire az egész csapat egy pillanat alatt elszelelt.
 Szomorúan néztem utánuk, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lányhoz fordultam.
- Akkor... most jön, hogy engem visszaviszel a faluba, Sirinát pedig visszazárjátok az Arénába?
 Astrid sokat sejtetően elmosolyodott.
- Nem feltétlenül.
- De... Hablaty azt mondta...
- Amit nem tud, az nem fáj neki - legyintett. - Gyere! - pattant fel Bogár nyergébe.
 Követtem a példáját, így pár pillanat múlva együtt szeltük az eget, ő siklója, én pedig ölvészem hátán.
- Jól van...Sirina, kövesd őket! - mutattam a szőke lány irányába.
 Sirina azonnal irányba fordult, és követte őket.

 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre mi azóta is repkedtünk, egyre merészebbekké válva (ami miatt néhányszor nyakamat szegtem, de a kedvemet nem).
- Nem fog Hablaty berágni rád ezért? - kérdeztem sokadjára.
- Dehogy! - kiáltotta Astrid a menetszélbe. - Előbb ül egy napot veszteg.
- Ha te mondod - rántottam vállat. - Izé, nem pihenhetnénk egy kicsit? Kezd mindenem elzsibbadni.
- Ha szeretnél. Kövessetek! - mondta, és már száguldottak is előre, mi pedig követtük őket.
 Az erdő felé tartottak, azon belül egy már ismert helyhez. Astrid "kiképző táborához".
- Miért ide jöttünk? - kérdeztem értetlenül, miután óvatosan leereszkedtünk.
- Pihenni akartál, nem?
- Igen, éppen ezért nem értem, hogy miért... hé! - kiáltottam ugyanis szinte lefejezett egy felém dobott karddal. - Ezt most miért?
- Védd magad! - állt harci állásba.
- Te viccelsz velem! Pihenni jöttünk!
- Pontosan ezért jöttünk ide. Nincs jobb egy kis pihentető vívásnál.
- Szívatsz, ugye? - néztem már rá esdeklően.
- Nem szokásom. És inkább örülj, ha elmegyünk, az A csapat fog képezni.
- Ja, már alig várom, hogy egy mitugrász 16 éves okítson ki - mondtam szarkasztikusan.
- Na ezért! Három!
- Te tényleg nem viccelsz?
- Kettő!
- Te tényleg nem viccelsz.
- Egy!
- Sirina, állj félre!
- Harc!
- Jajj nekem - suttogtam, mialatt hárítottam a lány első, villámgyors támadását, majd ismét vívni kezdtünk.