19. rész - Egy esély

külső szemszög

  Az egész csapat megütközve bámulta a jelenetet. Egyikőjük sem mozdult, mindnyájan vártak valamire, talán ők maguk sem tudták, mire. A barna hajú lány hosszú percek óta zokogott, de a sárkány ahelyett, hogy eltávolodott volna, vagy egyenesen bedühödött volna attól, hogy a lány hosszú ideje görcsösen szorongatta a nyakát, nyugodtan, sőt szinte már gyengéden dörgölte hozzá a fejét. Ezen a ponton az egyik lány eleget látott, és vezetőjükhöz lépett.

- Hablaty... - szólt. - Nem gondolod, hogy...

- Nem is tudom - mondta, mintha pontosan tudná, mire gondol a lány. - Tapasztalatlan, szeszélyes, és képtelen megmaradni a helyén...

- Szóval, mint bármelyikünk a kezdetekben? - kérdezte. Hablaty hallgatott. - Nézd, tudom, hogy ez nehéz döntés. Hogy aggódsz miattuk, és nem akarsz bajt.

- Astrid, ez egy ölvész!

- Tudom - vágott közbe. - De nézd meg őket! - biccentett a páros irányába. - Mást nem is engedett közel magához rajta kívül. Megvan közöttük az összhang.

A srác csendben maradt. Erősen gondolkodott, vacillált a döntéssel, a fejében harcot vívtak az észérvek és, hogy mit érzett helyesnek.

- Legalább adj nekik egy esélyt! - tette a vállára a kezét a szőke lány. Ez megadta a végső löketet. Hablaty döntött.

- Kledirn! - kiáltotta.

Kledirn szemszöge

 Rögtön meghallottam a fiú hangját, de kellett némi idő, míg eljutott a tudatomig, hogy a szólított. Csak lassan engedtem el a sárkányt, és közben próbáltam szabadulni a folytogató könnyektől, amik szüntelenül folytak végig az arcomon. Hirtelen halk morgás fültanúja voltam, majd egy kezet éreztem a vállamon. Óvatosan felnéztem, és Hablatyot zöld szemei néztek vissza rám. Nem szólt semmit, csak lassan elhúzott egy közeli rönk irányába, amire végül leültetett, pár perc múlva pedig ő is letelepedett mellém. Nem szólaltam meg. Nem is tehettem volna, a sírástól azóta is alig kaptam levegőt.
- Kledirn...beszélnünk kell - mondta ki ezeket a bizonyos szavakat, amik sosem jelentenek jót. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy most a szememre hány mindent, amit az elmúlt időszakban elkövettem. Jobban mondva az ölvész feltűnésének kezdete óta. Nem valami kíváncsian vártam, mit fog mondani.
- Az ölvészről van szó... - kezdte. Igen, jól sejtettem... - Meg kell hagyni, elég különös dolgok történtek az elmúlt napokban. Az, hogy elszöktél ezen a sárkányon, felettébb... furcsa volt. Nem vártam ezt tőled. - Csak mondd már, mi a büntetésem! - gondoltam keserűen. - Tudod... nem hittem volna, hogy ez a sárkány felenged a hátára, vagy egyáltalán a közelébe enged bárkit is - elhalgatott. - Viszont... veled megtette. Megbízott benned, és te is őbenne - felkaptam a fejemet. Mire akar kilyukadni? - Azt akarom mondani... hogy talán... adhatnánk egy esélyt... kettőtöknek. - Ezen a ponton... lefagytam. Erre nincs jobb szó. Teljesen értetlenül néztem hol Hablatyra, hol a csapatra, még a sárkányokra is percekig meredtem, mintha csak választ kaphatnék tőlük. Az ölvészen állapodott meg a tekintetem. Félve néztem újra Hablatyra.
- Szóval...azt mondod, hogy... - kezdtem, de nem mertem befejezni.
- Azt mondom, hogy talán...ti ketten jó csapatot alkotnátok - mosolygott rám.
Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz... Újra a többiekre néztem, mintha csak azt várnám, hogy bejelentik, csak vicceltek, és az iménti beszélgetés puszta színjáték volt. Azonban ők csak bátorítóan mosolyogtak.
- Szeretnéd, hogy tanítsunk? - kérdezte Hablaty végül.
 Idilli vigyor terült szét az eddig könnyáztatta arcomon.
- Erre csak azt tudom mondani...hogy idióták vagytok, ha egy pillanatra is azt gondoltátok, hogy nemet mondok! - vetettem magam Hablatyra, és olyan erősen öleltem meg, hogy szerintem szinte a szuszt is kiszorítottam belőle.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ismételgettem újra és újra.
- Jól van, jól van, nyugi! - kapkodott levegő után, mire nagy nehezen elengedtem, de annyira boldog voltam, hogy a nyakába ugrottam a legközelebb lovasnak, aki a közelben volt, (aki történetesen Takony volt), majd sorban végigölelgettem a csapatot, folyamatosan ismételgetve a "köszönöm" szót. Mikor már hosszú percek óta ez ment, az ölvész hirtelen odajött hozzám, és a kezemhez dörgölte a fejét.
- Hallod Sirina? - kérdeztem boldogan. - Maradhatsz! - kiáltottam fel, de hirtelen elkomorodtam. - Ugye szeretnél maradni? - kérdeztem félve a választól. Sirina furán nézett rám, majd arcon nyalt. - Ezt igennek veszem - kezdtem el simogatni tüskés fejét.
- Sirilla? - jött Fafejtől.
- Sirina - javítottam.
- Hát...ennél furább nevet még nem hallottam - mondta Böff lovasa.
Nem zavart. Egyszerűen úgy éreztem, semmi sem tudja elrontani a kedvemet.
- Akkor...minden rendben? - kérdezte Takony.
- A legnagyobb rendben - mondtam boldogan.
- Ami azt illeti... - kezdte az éjfúrialovas. - Van még valami, ami gond lehet... - kíváncsian néztem rá.
- Erről...apámnak még nem szóltam...
- TESSÉK?! - jött ötfelől, egyedül Astrid maradt csendben. Jajj, Hablaty... Hát ez nem lesz fáklyás menet...

Sirinát az Arénában hagytuk, de a kérésemre, ezúttal nem zárták be a kapukat, de a vasrács leengedve maradt, és a csapatot is ott hagytuk, míg mi Hablattyal hazarepültünk Fogatlan hátán.
- Hablaty... - kezdtem, mikor már a ház előterében voltunk.
- Igen?
- Szerinted...mennyi esély van, hogy megengedi? - kérdeztem aggódva.
- Hát...nem tudom - sütötte le a szemeit. - De megteszek mindent! - tette hozzá gyorsan.
 Mit ne mondjak, nem igazán nyugtatott meg a válasz. Hablaty ezután gyorsan kisietett. Még hallottam a sárkányszárnyak csapkodását, majd nyomasztó csend borult a házra. Elég különösen éreztem magam. Egyszerre tűnt az idő rohanni, mint egy fürge fullánk, és vánszorogni, mint forrkatlan a szárazföldön. Egyszerre könyörögtem az isteneknek, hogy a törzsfő mihamarabb visszatérjen, és, hogy sose jöjjön el ez a pillanat. Féltem és boldog voltam, örültem és aggódtam. Azonban nem volt sok időm a gondolataimba mélyedni, ugyanis csakhamar kivágódott az ajtó, és feltűnt Pléhpofa, nyomában Hablattyal.
- Elmondanátok, mi volt olyan fontos, hogy elrángattatok egy fontos megbeszélés kellős közepéről? - kért rögtön számon minket. - Hablaty egész úton nem volt hajlandó mondani semmit.
 Nem szóltam, Hablatyra néztem segélykérőn.
- Apa...van valami, amit meg kéne beszélnünk.
- Igen, ezt eddig is tudtam. De mi lenne az?
 Hablaty hallgatott. Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a gondolatatit.
- Apa...gondolom emlékszel az ölvész ügyre...
 A főnök bólintott.
- Amit bizonyára már elengedtetek, igaz?
Hablaty zavartan felnevetett, én pedig érdekesnek találtam a padló bámulását.
- Igen... ami azt illeti... hát...nem tettük.
Pléhpofa összevont szemöldökkel meredt a fiúra, majd rám, de én továbbra is a padlót fixíroztam.
- És mégis miért nem tettétek? - kérdezte szigorúan.
- Erre akarok kilyukadni. Arra is emlékszel, hogy a csata alatt... mi történt vele és Kledirnnel...
- Igen, de azt már megbeszéltük - vont vállat.
- Ami azt illeti... szerintem nem.
- Sajnálom fiam, nem értem mire gondolsz.
- Apa... ara gondoltam, hogy... Kledirn és az ölvész... lehetnének sárkány és lovasa.
A törzsfőnek kikerekedtek a szemei.
- Tessék? Hova gondolsz, fiam? Egy ölvész? Ennél még az is jobb ötlet lenne, ha Néma Sven kezében kürtöt adnál!
Hablaty nem szólt egy darabig, végül rám nézett. Fél szemmel figyeltem a vitát, így láttam, ahogy a fejével az ajtó irányába int, jelezve, hogy ezt egyedül oldaná meg. Nem kellett nyaggatni, rögtön kisiettem az ajtón. Nem sokat gondolkodtam azon hova megyek. Amint becsuktam magam után az ajtót, rögvest az Aréna felé vettem az irányt.

Hablaty szemszöge

 Eltelt némi idő, mire újra megszólaltunk.

- Fiam! Tudom, hogy jót akarsz, de ez nem jó ötlet - mondta apám komolyan.

- Mégis miért? - kérdeztem vissza, bár pontosan tudtam, mit akar mondani.

- Figyelj, te is tudod, hogy kedvelem ezt a lányt, de nem hiszem, hogy rá kéne bízni ezt a sárkányt. Még te sem tudtad megszelídíteni.

- Viszont ő igen - vágtam vissza.

- Ezt nem tudhatod.

- Apa... - sóhajtottam fel. Hogy lehet ilyen értetlen? - Nála töltött egy éjszakát. Elszökött a hátán. Most pedig rossz volt nézni, ahogy búcsúznak.

- Ez a sárkány veszélyes - mondta rendíthetetlenül.

- Megvan köztük az összhang - győzködtem. - Te, hogy éreztél volna, ha Fejtörő elmegy, mikor már összebarátkoztatok? - vetettem be a nehéz fegyverzetet.

- Hablaty, az más volt.

- Mégis miért lett volna más? - tettem karba a kezeimet, de meg sem vártam a választ. - Egy cseppet sem más a helyzet. Ők ketten össze illenek, nem választhatjuk szét őket.

- Fiam, a falu érdekeit kell néznem!

- Apa, kérlek! Adj nekik egy esélyt!

Apám nagy levegőt vett, és hosszú ideig csendben maradt. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Reméltem, hogy meggyőztem. Bár ha nem, akkor sem adnám fel. Már én is tudom, hogy nekik egy csapatnak kell lenniük. És sárkányt és lovasát soha nem választunk szét!

- Ha csak egy rossz szót hallok róluk...! - kezdte hirtelen. Itt már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Értettem - mondtam gyorsan, majd azzal a lendülettel kirohantam az ajtón, felpattantam Fogatlan hátára, akivel szélsebesen az Aréna felé vettük az irányt.

Kledirn szemszöge

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, abban a pillanatban az Aréná felé indultam (vagyis rohantam), ahová pár perc elteltével, kifáradva és lihegve, de megérkeztem.

- Mi történt? - jött oda mindenki rögtön.

- Nem... tudom... el... küldtek... - kapkodtam levegő után.

- Biztos nem lesz semmi baj! - tette a kezét a vállamra Astrid. - Hablaty ért a meggyőzéshez.

- Remélem... - sóhajtottam fel, de nem volt több időm aggódni, mert Sirina majdnem fellökött, olyan erővel kaptam üdvözlést tőle.

- Jól van, jól van, én is örülök, hogy látlak - simogattam, majd letelepedtünk a fal tövébe.

 Pár percig semmi sem történt, de egyszer csak szőke barátnőm jelent meg a látóteremben. Lassan idejött hozzánk, majd körülbelül két méterre tőlünk leült. Egymásra néztünk, de egyikünk sem szólt. Astrid sem csinált semmit, csak bátorítóan mosolygott, amit pár másodperc múlva én is viszonoztam. Újabb néma percek teltek el, mikor jellegzetes sárkányüvöltés hangzott fel, és egy fekete árny suhant be szinte hangtalanul a falak közé. Rögtön felpattantam és "letámadtam" az éjfúria hátról leszálló Hablatyot.

- Mit mondott? - kérdeztem.

 Nem tellett bele sok idő, az egész csapat körül állta a fiút. Hablaty körbe nézett a csapaton, majd kifürkészhetetlen arccal a szemembe nézett.

- Megengedte - ennyit mondott, de ez az egy szó nekem akkor többet jelentett mindennél. Sikítani akartam. Azt hittem, mentem ugrándozni kezdek a boldogságtól, ehelyett csak Hablaty nyakába borultam, újra előtörő könnyekkel, amik ezúttal semmi mástól, csupán a boldogságtól patakzottak.

2 óra telt el. Mindenki hazament, én is az emeleti szobában gubbasztottam. A Nap már lement, a vacsora is megvolt, a törzsfő pedig lassan már lefekvéshez készülődött. Sirinát sajnos az Arénában kellett hagynom, de nagyon reméltem, ez nem lesz mindig így. Apropó Pléhpofa, nála is megvolt az alapos köszönet kinyílvánítás, de a főnök a lelkemre kötötte, hogy egy baklövés, és Sirina mehet. Unottan bámultam a plafont, és a vártam valakire, aki érthetetlen okokból eltűnt alig egy órája. Ekkor kopogtatás ütötte meg a fülem. Na végre! - ugrottam fel rögtön. Az ésszerű kérdés, miszerint "Miért kopogtatna a saját házán?", csak akkor jutott eszembe, mikor már ajtót nyitottam. Nem Hablaty állt előttem, akit vártam, hanem valaki egész más. Takonypóc nézett vissza rám.

- Takony? Mit csinálsz te itt?

- Én csak... visszahoztam a szütyődet - mutatta fel az említett tárgyat, amit eddig észre sem vettem.

- A szütyőm! - kaptam ki a kezéből. - Hol találtad?

- Az Arénában - vont vállat. - Igazán figyelhetnél a dolgaidra.

- Hé, én figyelek a dolgaimra! - mondtam.

- Az, hogy a szütyődet az Arénában hagytad, később pedig észre se vetted, nem erről árulkodik - tette karba a kezeit sunyin vigyorogva, tudva, hogy ezt a csatát ő nyerte.

- Hagyjuk! - forgattam meg a szemem. - Szeretnél még valamit? - kérdeztem egy cseppet talán túl nyersen, de Takony csak vállat rántott és sarkon fordult.

 Hablaty körülbelül fél óra múlva érkezett vissza. Nem kérdeztem hol volt, nem akartam fecsérelni az időt. Ahogy belépett házba, abban a pillanatban karon ragadtam és szó szerint felráncigáltam a szobába.

- Nos? - kérdeztem türelmetlenül.

- Áú! - fogta a csuklóját. - Mondták már, hogy olyan a szorításod, mint Astridnak?

- Ezt bóknak veszem - mosolyogtam. - De mire várunk még?

Hablaty csak megforgatta a szemeit, majd a szekrényéhez lépett, amiből egy vaskos kötet került elő. Letette a könyvet az íróasztalára, majd kerített egy üres füzetet, meg egy szénceruzát, amiket végül a kezembe nyomott, és meghagyta, hogy üljek le, amíg keres még gyertyát. Pár perc múlva hallottam is az ajtó csukódását, majd Hablaty az asztalhoz lépett két égő gyertyával, a karján további kettőt egyensúlyozva.

- Na, hol kezdjük? - tette le a gyertyákat.

- A legelején! - nyomtam a kezében a Sárkányok könyvét. - Tudod, megegyeztünk, addig csináljuk, míg csak van fény - emlékeztettem.

- Nem aggódj, nem felejtettem el. Ha jól gondolom, addig a pillanatig nem fogod letenni a ceruzát, amíg ez megtörténik.

- Jól gondolod - válaszoltam. - De legszívesebben egész éjszaka ezt olvasnám - néztem szinte már sóvárogva a könyvre.

 Ebben a pillanatban egy kék rettenetes rém repült be a tetőablakon, majd helyet foglalt az íróasztal egy üres szegletében.

- Hát... probléma megoldva - néztem pimaszul vigyorogva Hablatyra.

- Jajj nekem... - suttogta, mire én halkan felnevettem, vigyázva, hogy a valószínűleg már alvó törzsfő meg ne hallja, majd kinyitottuk a könyvet az első oldalon.