18. rész - Viszlát, (baj)társ!

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Tudom, késtem (nem is kicsit), és a rész is elég rövid lett, de ki akartam használni a maradék időt Trixivel, ugyanis most jó pár napig nem tudjuk tartani a kapcsolatot, valamint nagyjából kidolgoztunk egy történetet, ami az új, közös blogunkon lesz elérhető Sárkányvér címszó alatt. 
 Remélem ide is benéztek, és jó olvasást kívánok az új részhez :D

Lassan felemeltem a fejemet, és a közeledő párosra néztem. Nem lepődtem meg, mikor megláttam Pléhpofa dühös, és Hablaty ugyancsak mérges, azonban egyben kíváncsi, mégis számon kérő tekintetét. Megvártam, míg idejönnek hozzám, és közben megpróbáltam valamennyire rendezni a gondolataimat.

- Pléhpofa - néztem fel remegő hangon a törzsfőre, és lelkiekben felkészültem a legrosszabbakra. Az ölvész még mindig a közelemben helyezkedett el, szóval nem volt sok ember a környéken, aki végighallgathatta volna a várt kioktatásomat, de azért páran kíváncsian kapták felénk a tekintetüket, ahogy meghallották a főnök dühös hangját az imént. A sárkánylovasok közül is elkezdtek ideszállingózni, azonban a törzsfő még mindig nem szólalt meg.

- P-pléhpofa, én... - törtem meg végül a kínossá váló csendet, de hamar félbe szakított:

- Ezt ne itt beszéljük meg! - ennyit mondott, majd további szó nélkül elindult a főnöki ház felé, Hablaty pedig rögvest követte, majd várakozva nézett vissza rám, miután én még mindig megmerevedve ültem a helyemen. Pár tétova másodperc után felálltam, és lesütött fejjel követtem őket. Rögtön egy ismerős morgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan odafordultam az ideges sárkányhoz, és a lehető leglágyabb hangon súgtam neki, mielőtt még a törzsfői ház felé indultam volna:

- Majd jövök. Talán.
 A főnök és fia csakhamar átlépte a ház küszöbét, én pedig pár másodperc elteltével szintén így tettem, hevesen dobogó szívvel, miközben azóta is a lehetséges menekülőutat kerestem a helyzetből, kevés sikerrel. Pléhpofa az étkezőasztalhoz lépett. Nem foglalt helyet, azonban az egyik szék felé intett, jelezve, hogy én viszont tegyek így. Sietve engedelmeskedtem, szememet az asztalra függesztve, közben próbáltam lefoglalni a kezeimet zavaromban.
- Kledirn... - szólalt meg végül a törzsfő. Most bezzeg tudja a nevemet... - Ugye tudod, hogy amit tettél, annak következményei lesznek? - bólintottam. Hogy ne tudtam volna? Újabb csend. - Miért csináltad? - kérdezte aztán komolyan. Erre nem tudtam mit felelni. Végül úgy döntöttem, akármilyen ostobán is hangzik, az igazat mondom.
- Én csak...csak segíteni akartam...
- És ehhez az kellett, hogy ellopj egy vad, veszélyes sárkányt, és elszökj a tomboló viharban és valakik után menjél, akikről azt sem tudtad, hol vannak?!- emelte feljebb a hangját. Így belegondolva tényleg ostobaságnak tűnt. Szégyenkezve lehorgasztottam a fejem. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul ez a beszélgetés nyomasztóan emlékeztetett egy másik, nem éppen boldog végkimetelűre.
- Hogy csináltad? - hallottam hirtelen Hablaty hangját, mire felkaptam a fejemet, ugyanis a hangjában nyoma sem volt haragnak, sokkal inkább kíváncsiság tükröződött belőle.
- M-mármint mit? - értetlenkedtem. Úgy nézett rám, mintha egy Thorston lennék. Bár most annak is éreztem magamat.
- Hogyan csináltad...az ölvésszel? - magyarázta végül. Na, erre végképp nem tudtam, mit mondjak.
- Hát...nem tudom. Izé, vagyis...nem tudom - sóhajtottam fel. - Én csak...én csak felültem rá, és... rábíztam magam - nyögtem ki. Szánalmasnak éreztem magamat.
- És...és simán felengedett magára?
- Igen...de ebben nincs semmi, tegnap és tegnapelőtt is hagyott a közelében lenni - rántottam vállat, majd a szám elé kaptam a kezem, mikor rájöttem, hogy elszóltam magam. Na, már csak ez kellett...
- Ezt...ezt mégis hogy...? - tátogott Hablaty értetlenül.
- Nem ez a lényeg, fiam! - rivallt rá a törzsfő, mire egy kicsit meghúzta magát. - Kledirn, amit tettél, az kétségtelenül nagyon bátor volt, azonban még nagyobb ostobaság. A terved veszélyes volt, felelőtlen, és teljes mértékben ellent mondott a parancsomnak. Meghallhattál volna, ugye tudod? - nézett komolyan a szemeimbe, ami arra késztetett, hogy ismét lesüssem őket. A sárkány is meghallhatott volna, ő érte nem aggódik? - szólalt meg egy kis hang a fejemben. Ettől még rosszabbul éreztem magam.
- Tudom... - bólintottam végül szégyenkezve.
- Azonban tudom, hogy segíteni akartál. Így ez egyszer elnézem ezt neked - adta a végszót. Olyan sebességgel kaptam fel a fejemet, hogy abba szerintem a nyakam is beleroppant. Nem akartam hinni a fülemnek.
- K-komolyan? - hitetlenkedtem.
- Igen, komolyan - mondta. - De ez az utolsó alkalom, hogy egy ilyet elnézek! - figyelmeztetett.
- Értem - pár pillanatig fürkészve nézett, majd így szólt:
- Rendben. Most pedig, menj fel a szobába! - utasított. Sietve engedelmeskedtem, és az emelet felé vettem az irányt. Mikor Hablaty mellett haladtam el, még csendben megkérdeztem:
- Mi lesz a...
- Visszavisszük az Arénába - jött a szűkszavú válasz, mielőtt még befejezhettem volna. Ismét csak bólintottam, bementem az emeleti szobába, és becsuktam az ajtót. Nem hallgatóztam, nem dühöngtem, nem sírtam, egyszerűen csak beledőltem az ágyba és a párnába temettem az arcomat.
 Valószínűleg egész nap így maradtam volna, de nemsokára hangos sárkányüvöltés, és kiabálás ütötte meg a fülem. Felpattantam, és az ablakhoz siettem. Nem lepődtem meg, mikor láttam, ahogy a csapat a nyugtalan ölvészt próbálja lecsillapítani, vajmi kevés sikerrel. Hablaty felé nyújtotta a bal kezét, azonban ha Fogatlan nem ugrik védelmezően elé, a sárkány valószínűleg leharapta volna a fiú kezét. A sárkányok segítségével nagy nehezen sikerült az Aréna irányába terelniük az ölvészt, azonban az még makacsul ellenkezett. Ekkor azonban felém nézett, és egy pillanatra megmerevedett.
- Sajnálom! - suttogtam, abban a reményben, hogy meghallja. - Kérlek, tedd, amit akarnak!
 Nem voltam biztos benne, hogy értett, vagy egyáltalán, hogy hallott-e, mindenesetre, ezután egy kicsit engedelmesebben viselkedett, azonban még mindig nem engedett senkit sem 3 méternél közelebb magához. Egészen addig figyeltem távolodó alakjukat, míg szem elől nem veszítettem őket. Egy darabig még szomorúan meredtem utánuk, de aztán visszatértem az eddigi elfoglaltságomhoz: a nagy semmihez. A szobából nem akartam lemenni (nem is igazán mertem), és nem volt kedvem rajzolni sem, így a nap hátralévő részében vagy a plafont bámultam, vagy a szobában járkáltam fel-alá, teljesen céltalanul. Még az étkezést is kihagytam, egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Így telt ez a nap, mígnem valamikor az éjszaka közepén álomtalan álomba nem merültem, ezzel kis ideig feledve mindent.

 Nem tudom, másnap mikor ébredtem. Az egyetlen amit tudtam, hogy nagyon fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt felkelni, azonban visszaaludni sem sikerült, akárhogy próbálkoztam. Úgy tűnt megismétlődik a tegnapi program, mikor kitárult a bejárati ajtó. Kíváncsian az érkező felé fordítottam a fejemet. Hablaty volt az, kicsit feszülten álldogált az ajtóban.
- Kledirn...ideje lenne lejönnöd.
- Nincs kedvem - mondtam egyszerűen.
- Legalább ebédelni gyere le! Tegnap óta nem ettél semmit.
 Helyesbítek, ha nem veszünk egy szelet kenyeret és sajtot, tegnapelőtt óta - gondoltam.
- Nem vagyok éhes.
- Ne jó, ez az, amit nem hiszek el, szóval most azonnal lejössz, vagy a hátamon viszlek le! - makacsolta meg magát. Mérlegeltem a kijelentést, miközben végignéztem Hablatyon, és azon gondolkodtam, tényleg képes lenne-e megtenni. Végül úgy döntöttem, nem most akarom kipróbálni, és kelletlenül felálltam.
- Ha muszáj... - sóhajtottam fel, és lementem a földszintre. Az étel már ki volt készítve, két személyre, a törzsfőnek nyoma sem volt. A tányérokon egy-egy hal, mellette egy korsóban jaktej. Sietve helyet foglaltam és enni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nincs étvágyam, de nagyon éhes vagyok. Megettem az egész halat, a korsót pedig fenékig ürítettem.
- Úgy tűnik mégis éhes voltál - jegyezte meg mosolyogva.
- Úgy tűnik - adtam neki igazat. Halványan én is elmosolyodtam, de elég volt egyetlen másodperc, hogy a komorság vissza vegye a helyét. - Hablaty...mondd, mi lesz a sárkánnyal? - kérdeztem. Egy ideig hallgatott.
- Gothi reggel megvizsgálta. Még mindig életben, mielőtt kérdeznéd, de egy karral majdnem szegényebb lett. Azt mondta, hogy már jól van, és nyugodtan elengedhetjük. És valamit, amit inkább nem mondok ki hangosan - bólintottam, és meg sem várva, hogy a fiú is végezzen az adagjával visszamentem az emeletre.

 A nap további része egyhangúan telt. Annyira sikerült kirángatnom magam a letargiából, hogy már nem csak a szobában kuksoltam, sőt még a rajzolásra is rávettem magam, azonban mindannyiszor dühösen dobtam félre a papírt, mikor rájöttem, hogy újra és újra azt vetem papírra, ami hamarosan messze fog szállni, és örökre eltűnik az életemből.
 Majd, körülbelül délután 5 óra tájban beállított Bélhangos, hogy jöjjek a műhelybe, mert segítségre van szüksége. Kénytelen-kelletlen követtem, és nekiálltam a munkának. A támadás miatt gallyra ment néhány fegyver, és kovács létfontosságúnak találta, hogy mindet vagy megjavítsuk, vagy pedig pótoljuk.
 Fogalmam sincs, mennyi ideje güriztem a műhelyben, mindenesetre Belesnek volt ideje elmesélnie minden egyes elé kerülő fegyver történetét. Mikor egy elhajlott Százszorszép* nevű kardhoz ért, valósággal elérzékenyült, ahogy azt ecsetelte, milyen vérontó életet élt ez a fegyver. Csendben végighallgattam, nem szóltam közbe, nem csak azért, mert nem volt kérdésem, hanem mert igazából nem is igazán figyeltem oda. A gondolataim végig az ölvész körül forogtak, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudtam miért, egyszerűen csak...jó volt vele lenni.
- ...és így történt, hogy a számkivetettek között örökre híre ment Bertának.
- Aha - mondtam talán már ezredszerre.
- Én mondom, azontúl valahányszor meglátták, sikítva menekültek a közeléből.
- Aha. Biztos félelmetes kinézete van - toldottam meg, próbálva azt a látszatot kelteni, hogy figyelek.
- Az bizony! De ha látnád! Háromszor erősebb egy átlagos katapultnál.
- Aha...mi, várjunk! Katapult?! - kaptam fel a fejem.
- Igen, Berta egy katapult, ahogy az elején is mondtam. Talán nem figyeltél? - húzta össze a szemöldökét.
- De! Csak...csak, izé...akkor éppen elbambultam.
- Aha...
- Öhm, mit is kell még csinálni? - próbáltam gyorsan témát váltani.
- Mint ahogy azt egy valószínűleg másik bambulásod esetén mondtam, ez volt az utolsó, szóval mehetsz - emelt fel egy szekercét, amivel eddig foglalatoskodott. Bólintottam, és gyorsan elhagytam a kovácsműhelyt. Mennyi lehet az idő? - néztem fel az égre. A Nap egyre jobban közelített horizonthoz, ezzel narancsos fénybe vonva az eget, de még viszonylag világos volt ettől függetlenül. Ha minden igaz, ma már nem csinálok semmit - gondoltam, miközben a ház felé vettem az irányt. Már átléptem a küszöböt, és éppen hátrafordultam, hogy becsukjam az ajtót, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Nem sietett, ráérősen baktatott egy bizonyos irányba, amelyet az elmúlt időszakban sokszor használtam. Pár másodpercig értetlenül nézte utána, majd hamarosan beugrott : Hát persze. Most engedik el...  Szomorúan néztem utána egy jó darabig, majd úgy döntöttem, lesz ami lesz, legfeljebb még jobban kihúzom a gyufát, utána eredtem. Hagytam, hogy annyira előre menjen, hogy ha esetleg hátra fordulna, engem csak egy embernek lásson a sok közül, de én még őt tisztán lássam. Nem telt bele sok idő, hamarosan meg is érkezett az Arénához, bement, én pedig felülről próbáltam látni valamit, ami nehéz volt, tekintve, hogy nem akartam, hogy észrevegyenek. Az rögtön feltűnt, hogy az ölvész nem messze a csapattól fekszik. Nyugodt volt, de azért rajtuk tartotta a szemüket.
- Bocs a késésért! - lépett be Fafej. - De valaki elvitte a sárkányomat! - nézett dühösen testvérére.
- Vajon ki lehetett? - rántott vállat.
- Srácok, most ez nem lényeg - nyugtatta őket Hablaty, mielőtt még egymás torkának ugrottak volna. - Tudjátok miért vagyunk itt - intett a sárkány felé. Mindenki bólintott, az ikrek kissé zsörtölődve, de csendben maradtak. - Jól van. Halvér, te nyisd ki a kaput! Takony, Kő, Fa, ti tereljétek ki, ha esetleg mi ketten Astriddal nem tudnánk megcsinálni!
 Mindenki elfoglalta a helyét, és várakozva néztek a vezetőre. Hablaty lassan odament a sárkányhoz (akinek Fogatlan minden mozdulatát ugrásra készen figyelte), és lassan felé nyújtotta a kezét. Az ölvész felmordult, de nem kapott Hablaty kezéhez, mint eddig mindenkinek, de nem is tette meg, amit várt, csupán hosszú másodpercek után, és nem is túl hosszan.
- Rendben...azt hiszem ezzel megvagyunk... - mondta, miután a sárkány elemelte a fejét tőle. - Halvér, nyisd ki a kaput! - utasította a nagydarab fiút. - Jól van - szólt, miután ez megvolt. - Most pedig...gyere! - próbálta a kijárat felé invitálni, azonban erre nem volt szükség. A sárkány olyan sebesen robogott ki az Arénából, hogy a legtöbbjük fel sem fogta, ő már a levegőbe is emelkedett. Tett pár kört az Aréna körül, a csapat pedig időközben kijött a gyakorlótérről, és ámulva figyelték a sárkány röptét. Én is felemelkedtem, hogy jobban lássam. Nem érdekelt, hogy észrevehetnek a többiek, most nem. Egyszerre éreztem végtelen boldogságot és bánatot, haragot és megnyugvást.
- Kledirn? - hallottam hirtelen Takony hangját, ugyanis a Jorgenson fiú pont felém pillantott, ezzel leleplezve engem. Nem válaszoltam, csak elindultam feléjük. Az egész csapat furán nézett rám, de én csak elmentem mellettük. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Tekintetemet a földre szegeztem, mert nem akartam, hogy lássák, hogy a könnyek kezdik ellepni a szememet. Hirtelen azonban meglepődött kiáltást hallottam, majd egy nehéz test landolását, és egy ismerős mordulást. Akaratlanul is hátrafordultam, és szembe találtam magam azokkal szemekkel. Barátságosan fürkésztek, miközben a többiek némán figyeltek minket. Nem bírtam tovább, odarohantam a sárkányhoz.
- Viszlát... - szipogtam. - V-vigyázz ma-magadra - egyre nehezebb volt megformázni a szavakat, mivel a zokogás már a vállaimat rázta. - N-nagyon fogsz hiányozni...
A sárkány a hátamra hajtotta a fejét, én pedig szorosan átöleltem a nyakát, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek, amik lassan már patakban folytak végig.
- Sirina...sz-szeretlek! És nem akarlak elveszíteni...- temettem az arcomat a nyakába, miközben végleg átadtam magam a zokogásnak.

*A sorozat harmadik évadában valóban említik, hogy van egy ilyen nevezetű fegyverük.