21. rész - Kínos beszélgetések

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Hát igen, elkezdődött az iskola, gondolom egyikünk sem várta... A részek nem tudom, milyen időközönként jönnek, de igyekezni fogok rendszeresen hozni őket! :D
 Sajnálom a késést, Trixi és Enikő (és ahogy Trixi felhívta rá a figyelmemet, Skira és Snowflake) hibája, még mindig túl jó társaság :P
 Jó olvasást! :)

 Eltelt némi idő. Hogy pontos legyek, ismét 2 hét. A csapat továbbra is tanítgatott, de mivel rengeteget voltak el, nem igazán haladt a kiképzés. "Szerencsémre" azonban Astrid komolyan gondolta, hogy amíg ők nem tudnak, majd az A csapat tanít. Hát... nem mondanám, hogy ínyemre volt. Jó csapat, de... az ember szívesebben van korabeliekkel, meg hát... nehéz megtalálni a közös hangot két idősödő halásszal, egy férfival, aki történetesen Takonypóc apja, egy másikkal, akinek a nevében "néma" van, mégis leviszi a hangja a fejed, és egy öregasszonnyal, aki meg valóban néma. És Gustavot még nem is említettem. Az kis... nem mondok semmit, olyan szinten rám szállt, hogy Astrid és Takony kapcsolata emellett sima bókolásnak tűnik. Néha már azt hiszem, Astrid szándékosan hozta ezt össze. Nem értem, de egyre ellenségesebben viselkedik velem. Legutóbb is én kellett kikönyörögjem, hogy tartsunk egy kis edzést, mire kénytelen-kelletlen gyakoroltunk egy kicsit. Hablattyal viszont szerencsére egyre jobb a kapcsolatom. Mivel még mindig náluk lakom (gőzöm sincs, miért, de már nem is érdekel) sok időnk van egymásra, és úgy eleve nagyon jól elvagyunk. Szinte, mintha az ikrem lenne. Vagy, mint egy bátyó... A jófajta, nem a Fej féle. Akiktől kaptunk is erre néhány gúnyolódó megjegyzést. Őszintén, abban a pillanatban azt hittem, Astrid ott helyben megfojtja őket. Ez végül nem történt meg, de sosem felejtem többet el a roppanó végtagok hangját. És szerintem az ikrek sem. Bár lefogadom, hogy élvezték volna, ha nem éppen egy majd' felrobbanó szőkeség tart szekercét a torkukhoz.
 Így ment ez az elmúlt időszakban. Most is éppen az Arénához tartottam, Sirinával a nyomomban. Már tudtunk egyedül repülni, és Hablatytól is kaptam egy jó kis nyerget, (megjegyzem, Sirina méreteinek levétele nem volt fáklyás menet) de az emberek még mindig nem bíztam a sárkányban. És ezen változtatni akartam. Megértettem őket, hiszen mégiscsak egy ölvész, de értetlen is voltam egyben. Sirina nem csinált soha semmit, jó, néha odakapott pár embernek. És sárkánynak. Meg úgy mindennek ami túl közel ment hozzá, de... sosem bántott volna volna senkit! Azt hiszem... És az elmúlt időszakban sokat javult a kapcsolata a többi sárkánnyal. Főleg Fogatlannal és Kampóval jött ki jól. Ami... különös volt, tekintve, hogy a két sárkány személyisége "kissé" elüt egymástól. De... mindenesetre örültem neki. Jobb, mintha meg akarná ölni őket.
 Szóval az Aréna felé baktattam, lassan, a lehető legtöbb embernek köszönve. Ölvészemnek ezelőtt meghagytam, hogy viselkedjen jó sárkány módjára, és ne egyen meg semmit (és lehetőleg senkit), ami elé kerül. Körülbelül az út felénél járhattam, mikor szárnycsapkodás ütötte meg a fülem, majd tűzropogás, végül egy ismerős, (de nem éppen hiányolt) hang, ezután pedig nem tellett bele 2 másodperc, hogy leszálljon a lángoló szörnyennagy rémség lovasával együtt, közvetlenül előttem.
- Gustav... - húztam el a számat.
- Kedvesem! - pattant le sárkányáról. Ha még egyszer így hív... Sirina unottan felmordult a fiú látványától.
- Gustav. Pamkó - biccentettem. - Mi járatban?
- Ó, éppen csak elrepültünk a falu felett. Az Arénába tartottunk, ugyanis összehívtam egy rendkívüli gyűlést az A csapatnak, mivel, tudod, én vagyok a vezetője... - "szerénykedett". - De nem voltunk elég magasan, hogy ne lássam ezt a tündöklő szépséget - nézett rám.
Ezt... most hagyja abba...!
- Öhm... oké... ha most megbocsátasz... - ültem fel Sirina nyergében,
- Tudud... - folytatta, ügyet sem vetve szándékomra. - Én gyorsabban elvinnélek.
Sirina erre egy pillanatig olyan arccal nézett, ami nekem azt üzente, hogy "Ha még egyszer ezt mondja én kinyírom", de aztán csak előre fordult és várt az utasításomra.
- Hát... kösz, de nem sietek - hárítottam. - Gyerünk Sirina!
- Várj!
 Már épp elrugaszkodtunk volna, de végül mégsem tettük. Nem akartam faragatlanul viselkedni, így végül megforgattam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, és visszafordultam felé.
- Igen, Gustav? - erőltettem magamra nyugodtságot.
- Tudod, nem kell így lennie. Mármint, hogy mi gyorsabbak vagyunk nálatok.
 Érdeklődve felvontam a szemöldököm, mire pimaszul elvigyorodott. Már megbántam.
- Mint az A csapat vezetője... szívesen adnék neked külön órákat. A legjobbtól tanulnál, mert az ugye én vagyok, és... több időnk lenne közel kerülni egymáshoz... - jött közelebb.
- Ahg... - fojtottam vissza kissé kevésbé fiatalnak való véleményemet. - Tudod mit Gustav, nekem most tényleg mennem kell - szálltunk fel Sirinával.
- Találkozunk a megbeszélésen! - kiáltotta utánam.
- Még csak az kéne... - motyogtam magam elé, majd gyorsabb repülésre biztattam Sirinát, hogy még véletlenül se eredjenek a nyomunkba.
- Ez hihetetlen! - füstölögtem, mikor már kicsit távolabb voltunk, valahol az erdő felett. - Ez a srác... miért nem tud leszállni rólam? Miért pont rám szállt?! Miért nem Astridot zargassa? Mondjuk... az ő bosszantására ott van Takonypóc...
" Az se sokkal jobb... Gustav tiszta mini Takonypóc" olvastam le sárkányom arcáról.
Azért nem olyan rossz Takonypóc...

Repültünk egy darabig az erdő felett, mire úgy döntöttünk, ideje visszaindulni. Ezt sem siettük el, bár pontosan tudtuk mindketten, hogy így is késésben vagyunk a megbeszélésről. Már rájöttem, hogy Sirina nem afféle szabályszegő típus, de ha úgy tartja kedve, nemigen érdekli mások véleménye. Ebben hasonlítunk.
- Mit szólsz? Mennyünk még egy kört? - veregettem meg sárkányom vállát.
- Roar!
- Ezt igennek veszem. Na gyerünk! - vetettük be magunkat az erdő sűrűjébe.
 Először csak szlalomoztunk a fák között, míg a szemem megszokta a félhomályt, majd fokozatosan egyre begyorsítottunk. A hely egyre szűkebb lett, szinte már felakadtunk az ágakban, de Sirina mindig sikeresen mozdult, igaz, sokszor eléggé az utolsó pillanatban. Szerintem szívatott. Nem érdekelt. Élveztem. Ahogy a fák között suhantunk, és felkavartuk a levegőt, amivel erősebb szelet keltettünk az erdőben, mint a a tomboló viharok szoktak... valami felbecsülhetetlen volt. Bár részben Sirina is egy tomboló vihar.
 És ez így ment még hosszú ideig. A megbeszélésről teljesen elfeledkeztem, de ha eszembe jutott volna, akkor sem mentem volna. Az idő teljesen összefolyt, de biztos voltam benne, hogy órák óta repülünk sárkányommal.
- Pihenjünk egy kicsit! - szóltam, mikor megláttam egy eldugott tisztás körvonalait.
Sirina hamarosan landolt, én pedig lecsusszantam a nyeregből.
- Pár perc pihenő, aztán mehetünk is... - a szó torkomra forrt.
 Ez a tisztás... az ismerős patak... ez AZ a tisztás. Ledermedve néztem körül. Itt történt az eset... Sirinán is éreztem a feszültséget.
- Semmi baj kislány! - simítottam végig nyugtatóan a szárnyát.
 Tekintetem előre siklott. Ekkor tényleg teljesen ledermedtem. Kicsit távolabb a fű el volt színeződve. Halványan, de kivehető volt egy vörös folt. Egy vérvörös folt. Hátrahőköltem.
- Sirina... mennyünk innen! - ültem vissza olyan gyorsan a nyeregbe, ahogy csak lehetséges.
 Nem kellett sokat nyaggatni, amint felpattantam a nyeregbe Sirina azonnal elrugaszkodott, és az indokoltnál gyorsabban hagyta el a helyet. Sebesen szeltük a levegőt, azonban ezúttal nem az élvezet, és adrenalin, csakis az érthetetlen félelem és kétségbeesés hajtott minket előre. Az út alatt egyikünk sem kommunikált a másikkal végig néma csendben voltunk. Hirtelen azonban körvonalazódni kezdett a hibbanti falu. Felsóhajtottam, majd gyengéden megveregettem sárkányom hátát.
- Semmi baj, Sirina... - mondtam. Részben magamat is nyugtattam. - Az már elmúlt, már nem bánthatnak minket. És mostantól mindig egymás mellett leszünk. Nem hagyom, hogy bántsanak téged! És tudom, hogy te sem hagyod, hogy engem bántsanak - mondtam, majd lassan végigsimítottam a karomon éktelenkedő sebhelyen, amit az a vaddisznó okozott még anno.
- Menjünk haza - suttogtam, mire sárkányom csendesen landolt a törzsfői ház előtt.

 Néhány pillanat múlva beléptem a ház ajtaján. Nem terveztem sokat maradni, gondoltam teszek még egy kört Sirinával, esetleg utánajárok, mi is hangzott el a megbeszélésen, elmegyek gyakorolni Astrid küzdőterére, vagy talán...
- Kledirn! - jött többfelől, egy pillanatig a frászt hozva rám a nagy gondolkodásban. Az egész csapat ott volt, mind engem bámultak.
- Öhm... sziasztok! - mondtam zavartan. - Izé... mit csináltok itt?
- Téged kerestünk - mondta Halvér.
- Öhm... engem?
- Téged hát! - pattant fel Astrid. - Tudsz róla, hogy ma volt egy megbeszélése az A csapatnak?! - kérdezte enyhén szólva dühösen.
- Hát... igen... - jöttem egyre jobban zavarba.
- Szóval igen - tette keresztbe a kezeit. - És ha megkérdezhetem, miért is nem mentél el?
- Elment az idő... - szemeztem a padlóval.
- Szóval elment az idő - nézett rám szigorúan. - Remek...
- Sajnálom...
- Sajnálhatod is! - kiáltott rám.
 Hátrahőköltem. Még sosem beszélt ilyen durván.
- Astrid, azért nem olyan vészes a dolog, egyszerűen elfeledkezett róla! - állt a pártomra Hablaty.
- Te csak ne védd! - rivallt rá a lány.
 Mindenki ledermedt.
- A-astrid? - szólt óvatosan a fiú.
- Ne Astridozz! Amitóta itt ez a lány, csakis vele foglalkozol!
- Astrid, mégis miről...
- Nem érdekel a magyarázkodásod!
 Astrid megfordult, majd Fafejet félrelökve kitrappolt a szobából. Az ajtó hangosan csattant mögötte. Lefagyva bámultam utána. Nem értettem semmit. Mégis mi a jó jaklikőr volt ez?! Megszeppenve fodultam Hablatyhoz, bár egy hang sem jött volna a torkomra. A fiú egy ideig értetlenül bámult, majd szó nélkül a lány után eredt. Az ajtó ismételt csukódása után csend telepedett ránk. A bandára néztem.
- Skacok... én tényleg nem akartam...!
- Semmi baj! - intett le Halvér. - Nem a te hibád. Egyszerűen... Astrid talán félre érthetett pár dolgot...
- Mire célzol? - kérdeztem.
 Halvér felsóhajtott.
- Talán jobb lenne, ha utána mennénk, nem? - szólt közbe az időközben feltápászkodott Fafej.
- Szerintem nem - szólaltam meg halkan. - Főleg nem nekem...
- Sajnálom Kledirn... de attól tartok ez így van...
- Tudom... - suttogtam. - De nem értem... mi volt olyan fontos abban a gyűlésben?
A többiek összenéztek.
- Hát... az az igazság...
- Az A csapat a tagjának akar - nyögte be Takony.
Ledermedtem. Ismét. De most nagyon.
- H-hogy mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Apám mondta, hogy Gustav szeretne felvenni a csapatba, és, hogy a többieknek nem volt ellenvetése.
- Hű... hát ez... meglepő... izé... azt hiszem, én most... megyek... - kezdtem el hátrálni. - Szükségem van... egy kis egyedüllétre...
Mielőtt reagálhattak volna, kirohantam az ajtó, olyan erővel, mint a szőke lány korábban. Engem azonban nem düh hajtott. Nem is félelem. Egyszerűen... egyszerűen nem tudom. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Sosem hittem volna, hogy a csapat elég jónak tart, de mégis... én ezt nem akartam. Szerettem őket, de... nem éreztem úgy, hogy részese tudnék lenni a csapatnak. Hablaty volt az, akit testvéremnek éreztem. Halvér volt az, akivel elcseveghettem bármiről, ami sárkányokkal kapcsolatos. Az ikrek és Takonypóc voltak azok, akikkel elhülyülhettem. Astrid pedig a legjobb barátnőm. Volt eddig... Amemilyen gyorsan csak tudtam, felszálltam Sirinára. Már mikor kiléptem az ajtón, észrevettem rajta a zavart. Nyilván látta a Hofferson lányt...
- Gyerünk kislány! - szóltam. A hangom remegett.
Sirina felszállt. Mint aki már tudja mire gondolok, az erdő felé vette az irányt. Gyorsítottunk. Követtük a több órával ezelőtti utunkat. Most azonban kicsit sem figyeltem. Teljesen mértékben a sárkányomra bíztam az irányítást. Gondolkodni akartam.
 Gőzöm sincs, mennyi idő telt el, mire feleszméltem. Viszont, ahogy ez történt... nem volt valami kellemes. Ugyanis szinte nekimentünk egy fának. A szó legszorosabb értelmében. A lendület, amivel Sirina fékezett, lesodort a nyeregből. Sikeresen felhorzsoltam több helyen magamat, ahogy végig gurultam egy kitaposott, de helyes kövekkel teli ösvényen. Szitkozódva tápászkodtam fel, miközben sárkányom már mellettem volt, idegesen vizsgálgatva.
- Áú... semmi baj, Sirina, csak pár karcolás! Úgyis kellett pár menő sebhely...
 Sárkányom amolyan "Ez most komoly?" tekintettel nézett.
- Jól van, jól van. De azért tényleg nem árt pár...
 Ekkor éles hang csapta meg a fülem. Olyasmi, mint mikor valami egy fába csapódik. Újra és újra. Ölvészemre néztem.
- Nézzünk utána - suttogtam.
 Ahogy lassan beljebb merészkedtünk az erdőben, úgy erősödött a hang is, amik lassan beszédfoszlányokká álltak össze.
- Thor villáma csapna belé.... miért kell... ha még egyszer...
Sirivel összenéztünk. Astrid... Megpróbáltam minél hamarabb eliszkolni, azonban egy lépés máris rálétem egy ágra, ami reccsenve tört ketté. Ez is csak én lehetek...
- Ki van ott?
- Shh! - szóltam sárkányomra. Talán nem vesz észre minket...
- Azt kérdeztem... KI VAN OTT?! - És itt kaptam majdnem szívrohamot. Ugyanis egy szekerce egy tőlem alig centiméterekre lévő fába csapódott olyan erővel, hogy szerintem azt még maga Magni* sem tudta volna kihúzni egykönnyen. Nyeltem egy nagyot, úgy fordultam az egyre közeledő szőkeség felé, akin már távolról látszott, hogy észrevett.
- Argusson - mondta ridegen.
- A-astrid... mi-mi járatban itt?
- Ahhoz semmi közöd. És egyébként is... nem te leszel, akinek bármit elmondok - mondta.
 Vetett még rám egy utálkozó pillantást, majd elindult az ellenkező irányba. Ezt már nem tűrhettem. Elkaptam a csuklóját.
- Mit csinálsz?!
- Nem hagyom, hogy elmenj, magyarázat nélkül!
- Nem fogok neked magyarázkodni!
- De igenis fogsz! Szeretném tudni, mégis mi bajod van!
-  Tudod te azt jól!
- Nem, nem tudom!
 Astrid szólásra nyitotta a száját. Láttam rajta, hogy valószínűleg valami nagyon csúnyát, akar mondani, de inkább fékezte magát.
- Tényleg.... tényleg nem tudod? - sütötte le a szemeit.
- Nem - mondta őszintén.
 Elengedtem a lány csuklóját, aki lassan lenyugodni látszott, de még percekig nem szólalt meg.
- Mostanában... elég sokat vagy Hablattyal... - kezdte zavartan.
- Igen, jól elvagyunk - mondtam.
 Láttam a lányon megjelenni a düh jeleit, így gyorsan folytattam.
- Miért?
 Sóhajtott egy nagyot.
- Nem vagyok biztos benne... de szerintem,... féltékeny vagyok...
- F-féltékeny? - kerekedtek ki a szemeim. - Astrid, miért pont te féltékeny rám, hiszen...óóó - esett le, mi is folyik itt. Hamarabb is megtörténhetett volna. Tétovázva néztem fel Astridra.
- Astrid... - kezdtem, belekalkulálva, hogy az életemmel játszok. - Neked tetszik Hablaty?
 A szőke lány, ha lehet, még jobban lesütötte a szemét. Nem tudtam kivenni, most mit érezhet, arca nem árult el semmit. Sok idő telt el, mire újra felnézett, és rám emelte tengerkék szemeit.
- És neked?
- Nem - mondtam határozottan. - Hablaty csak egy nagyon jó barát.
 A lány ismét csendbe burkolózott. Azt hittem, már némasági fogadalmat tesz, mikor:
- Ha bárkinek elmondod... nem érdekel, hogy a legjobb barátnőm vagy, közelebbről megismertetlek a szekercémmel - mondta, majd szó nélkül megfordult, majd pár lépés után elrohant az ellenkező irányba...