20. rész - Szívatós nap

 Álmosan nyitogattam a szemeimet. Annyira fáradt voltam, hogy tartott vagy 10 percig, míg rájöttem, hogy valami barna, kemény dolgon fekszem. Újabb percek kellettek, míg rájöttem, ez az íróasztal. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, megpróbáltam nagyjából kidörzsölni az álmot a szememből, és nagyot ásítva körülnéztem. Attól, amit először megláttam, csaknem kitört belőlem a röhögőgörcs. Hablaty aludt egy széken, félredőlt fejjel, ölében a Sárkánykönyv, nem messze tőle pedig a szénceruzája, amit tegnap azért vett elő, hátha talál a könyvben bármi hibát, amit elfelejtettek kijavítani. Nem talált, azonban előszeretettel javított bele az írásaimba, ami kezdetben zavart, de aztán hagytam neki. Ő a sárkánylovas, ő tudja jobban. Még pár percig elnézegettem. Nem azért, mert tetszett, vagy ilyesmi, egyszerűen vicces volt. Én sosem zúgnék bele senkibe! A szerelem nem az én világom. És amúgy is, a fiú tiltott gyümölcs. Láttam, mi folyik a háttérben, és eszem ágában sem volt a két gerle közé állni. Még ha ők nem is tudják, hogy azok. Ekkor bekövetkezett az, amit hosszú percek óta próbáltam megakadályozni. Kitört belőlem a nevetés. Hablaty szemei olyan hirtelen pattantak fel, mintha csak valaki azt kiáltotta volna "Új sárkányfaj!", de azzal a lendülettel le is esett a székről, fejjel előre, ami csak fokozta a görcsöt, így már szinte fuldokoltam a nevetéstől.
- Kledirn?! Mi az, baj van? - kérdezte idegesen, miután feltápászkodott a padlóról.
 Mondtam volna, hogy nem, semmi, de annyira nevettem, hogy nem jött ki értelmes szó a torkomon.  Egész testemben rázott a nevetés, így inkább leültem az ágyra, és ott folytattam.
- Kledirn...biztos, hogy jól vagy? - nézett rám furán.
 Én azóta is nevettem, közben már felhúztam a lábaimat, rájuk hajtottam a fejem, és úgy röhögtem tovább még percekig.
- Persze - mondtam, de szinte már inkább visítottam a nevetéstől. - Csak... vicces... vagy... mikor... alszol...- nyögtem ki nagy nehezen.
 Ettől egy pillanatra elsápadt, majd fokozatosan váltott az arca színt, végül olyan vörös lett, mint Pléhpofa szakálla.
- Fogd már be! - dobta végül nekem a füzetemet.
- Értettem főnök - szalutáltam, de ez a mozdulat ismét nevetésbe fulladt.
- Nem vagyok főnök - közölte.
- Oké, nem főnök!
- Te...hagyjuk - legyintett végül. - Gyere, amint befejezted a viháncolást! - indult kifele.
- Hé, várj meg! Jövök már! - pattantam fel.
 Hablaty lebaktatott a földszintre, én pedig (még egy kis nevetés után) követtem.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? - nézett rám a fiú.
- Azt csak szeretnéd, én nem szoktam úgy bealudni, hogy felrobbanó sárkánytojások sem keltenek fel.
- Mondja, aki bealudt tegnap az íróasztalon.
- Igen, mondja annak, aki egy széken - vágtam vissza.
 Erre csak a szemeit forgatta. Gyorsan a konyhába mentem, és elővettem a tegnapi levest, amit Beles segítségével hoztunk össze nagy nehezen, és olyan sok lett, hogy még Pléh sem tudta tudta mindet elpusztítani. Szedtem egy-egy tányérba mindkettőnknek, és letettem őket az asztalra.
- Mindjárt jövök - mondtam, és visszasiettem az emeletre.
 Magamhoz vettem a füzetemet, majd miután bedobtam ezt, és még pár apróságot a szütyőmbe, visszamentem Hablatyhoz, aki már hozzálátott a reggelihez.
- Kösz, hogy megvártál - mondtam szarkasztikusan.
- Szívesen, máskor is.
 Most én forgattam a szemeimet.
- Egyébként, mennyi is az idő körülbelül? - ültem le én is.
 Nem számítottam válaszra, csak úgy mellékesen megkérdeztem. Ekkor Hablaty az oldalán lógó szütyőbe nyúlt, (amit fogalmam sincs, mikor szedett fel) és elővett valamit.
- Az meg mi? - néztem az apró, kerek tárgyra.
- Egy óra - vont vállat.
- Egy..mi? - kérdeztem értetlenül.
 Láttam már napórát, de ez nagyon nem hasonlított rá.
- Kalmár Johanntól kaptam még régebben. Megmutatja az időt, nincs szüksége ehhez a Napra - magyarázta.
- É-értem... - húztam el a számat. - Akkor...mennyi az idő?
 Hablaty az apró eszközre pillantott.
- Nem sokkal múlt 11 - mondta.
- TESSÉK?! - ugrottam fel ültemből, olyan lendülettel, hogy térdeimet sikeresen bevertem asztalba.
 Nem fájt, de a tányér lebucskázott az asztalról, és későn nyúltam utána, így az óriási reccsenés kíséretében ezer darabra tört a padlón. Néhány pillanatig meredten néztem a törött darabokat, majd lassan Hablatyra emeltem a tekintetem.
- Meg. Ne. Szólalj! - néztem rá gyilkos tekintettel.
 Az éjfúrialovas egy darabig kifürkészhetetlen arccal bámult, végül mosolyra húzta a száját, egy pillanattal később pedig hangos hahotában tört ki. Csípőre tett kézzel néztem rá.
- Mi van? - kérdezte könnyes szemekkel. - Nem szóltam - emelte fel a kezeit védekezően.
- Ha abbahagytad a viháncolást gyere, én nem szeretnék elkésni - indultam az ajtó felé.
- Hé, és a tányér? - kérdezte még mindig nevetve.
- Te házad - vontam vállat.
- Te halálos levesed.
 Megtorpantam.
- Hogy... milyen levesem?
- Öhm...izé...hát...néhány ételed olyan, mintha Astrid jaklíkörjét keresztezték volna Penész káposztájával...
- Három kérdés. 1. Mi van Astrid jaklikőrjével? 2. Ki az a Penész? 3. Mégis milyen egy keresztezett jaklíkőr és káposzta?!
- Először is - ne akard megtudni! Másodszor - nem ismerheted. Harmadszor - mint a levesed.
 Karba tettem a kezeimet. Na, ezért most...várjunk, megvan!
- Ó, igen? Akkor többet nem is főzök rátok.
- Rendben.
 Hát, ez a visszájára sült el...
- Rendben, akkor kíváncsian várom, ma mit dobsz össze, kajafelelős - adtam a végszót, kimentem az ajtón, és meg sem várva Hablatyot elindultam.
 Jaklikőrrel keresztezett káposzta?! Ez mégis, hogy jutott eszébe? Mindegy. Nem haragszom, de takarítson csak fel egyedül, magamtól is eltalálok a... szirtekhez...ajjaj... - gondoltam, majd azzal a lendülettel hátra arc, vissza a házhoz. Némi tétovázás után benyitottam. Hablaty éppen a törött tányér darabjait szedegette össze. Ahogy meghallotta az ajtó nyikorgását, rögtön felkapta a fejét.
- Elvinnél? - kérdeztem legyőzötten.

 Fogatlannal (aki elment reggel halászni, mint kiderült, ezért nem láttam) hamar a találkozó helyhez érkeztünk. Rajtunk kívül már mindenki ott volt, mit ne mondjak, nem voltak épp a legjobb kedvükben.
- Na végre!
- Hol voltatok eddig?
- Mi tartott ilyen sokáig?
- Bocs, skacok! - szállt le Hablaty Fogatlan nyergéből. - Kicsit elaludtunk.
- Kicsit? - jött a szarkasztikus kérdés több oldalról, de én nem vettem róluk tudomást, ugyanis megakadt a szemem valamin. Pontosabban valakin.
- Sirina! - rohantam oda boldogan sárkányomhoz. - Hát te meg hogy kerülsz ide?
- Mi hoztuk el - szólalt meg Astrid. - Nem volt könnyű, azt hittük, hogy ezzel el is késünk, de szerencsére mások gondoskodtak róla, hogy ne így legyen - utalt "finoman" a késésünkre.
- Jól van, na! - forgattam a szemeimet. - Mikor kezdjük?
- Most rögtön - pattant mindenki a nyergébe, Hablatyot leszámítva.
- Jól van - jött oda hozzám. - Gondoltuk, lassan haladunk az alapoktól kezdve, de mint az már kiderült, erre nincsen szükség. Látod azt a sziklát? - mutatott egy távolabbi pontra, ami kicsit magasabban volt, mint mi.
- I-igen - bólintottam lassan.
- A mai napi teendőtök : jussatok el oda!
 Pár másodpercig kikerekedett szemekkel néztem Hablatyra.
- Mi az? - kérdezte rám pillantva. - Ez semmiség, ahhoz képest, amit legutóbb csináltatok.
- Tudom, de...
- De, mi?
- Legutóbb...ő irányított, ő csinált mindent, én csak rábíztam magam...
 Hablaty elmosolyodott.
- Ezt jó hallani. De egy sárkány és a lovasa kapcsolata nem abból áll, hogy csak az egyik irányít. Se nem az ember, se nem a sárkány. Együtt kell működnötök, szinte olvasnotok kell egymás gondolataiban.
- Értem. És tudom, hogy ez semmiség, de azért mégis...
- Tudom. De ne aggódj, nem fog történni semmi baj, és ha esetleg mégis, itt vagyunk.
 Vettem egy mély levegőt, majd bólintottam.
- Rendben - mondtam, és óvatosan felszálltam ölvészem hátára. - Nyerget nem kapok?
- De, csak még ahhoz le is kell venni a méreteket, meg kell varrni... szóval kell egy kis idő, míg kész lesz. Kezdhetjük? - szállt fel Fogatlan nyergébe.
- Persze - mondtam, de pár másodpercig még nem mozdultam. - Jól van, Sirina! Hallottad Hablatyot. Elvinnél oda? - mutattam én is az említett sziklára, a következő pillanatban pedig csak egy zökkenést éreztem, és már repültünk is.
- Rendben Sirina... - szóltam, ahogy a sárkány egyre feljebb szállt. - Akkor hajrá!
 Nem kellett neki biztatás, magától csinálta, amit kellett. Nagyjából. Néha kicsit letért az irányról, és elkezdett a másik irányba repülni, de elég volt rászólnom, és visszafordult. Talán négy perc elteltével oda is értünk.
- Ügyes!
- Nem rossz elsőre! - mondta Takony. - Vagyis...érted!
- Értem - mosolyogtam, ahogy lecsúsztam Sirina hátáról.
- Tényleg egész ügyes - érkezett meg Hablaty, aki eddig minket figyelt.
- Hát...mi gyorsabban itt voltunk - jött az ikrektől.
- Ne figyelj a birkafejekre! - jött mellém Astrid. - Ügyesek voltatok!
- Nem annyira, mint te, angyalom - tette hirtelen Takony Astrid vállára a kezét.
- Ma jó kedvemben vagyok - kezdte a lány. - Szóval megkérdezem : szükséged van még erre karra?
- Miért? - kérdezte teljesen értetlenül.
- Ezért! - mondta, és azzal a lendülettel elkapta a csuklóját és a háta mögé feszítette.
- Áú! Jól van, jól van, csak hagyd abba!
- Ha még egyszer angyalomnak hívsz, nem leszek ilyen kedves - mondta, miközben elengedte a fiút.
- Mindig ilyen? - kérdeztem a lánytól.
- Ez még semmi.
 Ekkor hirtelen egy rettenetes rém köralakja kezdett körvonalazódni a horizonton, csakhamar pedig le is szállt Hablaty vállán. A lábára egy pergamen volt kötözve, amit a fiú hamar leoldott és olvasni kezdte.
- Apám írt - nézett fel a levélből. - Mennünk kéne.
- Máris? De... még csak most kezdtük!
- Sajnálom Kledirn, mennünk kell. Srácok nyeregbe! Astrid, te vidd vissza Kledirnt a faluba! - adta ki a parancsot, mire az egész csapat egy pillanat alatt elszelelt.
 Szomorúan néztem utánuk, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lányhoz fordultam.
- Akkor... most jön, hogy engem visszaviszel a faluba, Sirinát pedig visszazárjátok az Arénába?
 Astrid sokat sejtetően elmosolyodott.
- Nem feltétlenül.
- De... Hablaty azt mondta...
- Amit nem tud, az nem fáj neki - legyintett. - Gyere! - pattant fel Bogár nyergébe.
 Követtem a példáját, így pár pillanat múlva együtt szeltük az eget, ő siklója, én pedig ölvészem hátán.
- Jól van...Sirina, kövesd őket! - mutattam a szőke lány irányába.
 Sirina azonnal irányba fordult, és követte őket.

 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre mi azóta is repkedtünk, egyre merészebbekké válva (ami miatt néhányszor nyakamat szegtem, de a kedvemet nem).
- Nem fog Hablaty berágni rád ezért? - kérdeztem sokadjára.
- Dehogy! - kiáltotta Astrid a menetszélbe. - Előbb ül egy napot veszteg.
- Ha te mondod - rántottam vállat. - Izé, nem pihenhetnénk egy kicsit? Kezd mindenem elzsibbadni.
- Ha szeretnél. Kövessetek! - mondta, és már száguldottak is előre, mi pedig követtük őket.
 Az erdő felé tartottak, azon belül egy már ismert helyhez. Astrid "kiképző táborához".
- Miért ide jöttünk? - kérdeztem értetlenül, miután óvatosan leereszkedtünk.
- Pihenni akartál, nem?
- Igen, éppen ezért nem értem, hogy miért... hé! - kiáltottam ugyanis szinte lefejezett egy felém dobott karddal. - Ezt most miért?
- Védd magad! - állt harci állásba.
- Te viccelsz velem! Pihenni jöttünk!
- Pontosan ezért jöttünk ide. Nincs jobb egy kis pihentető vívásnál.
- Szívatsz, ugye? - néztem már rá esdeklően.
- Nem szokásom. És inkább örülj, ha elmegyünk, az A csapat fog képezni.
- Ja, már alig várom, hogy egy mitugrász 16 éves okítson ki - mondtam szarkasztikusan.
- Na ezért! Három!
- Te tényleg nem viccelsz?
- Kettő!
- Te tényleg nem viccelsz.
- Egy!
- Sirina, állj félre!
- Harc!
- Jajj nekem - suttogtam, mialatt hárítottam a lány első, villámgyors támadását, majd ismét vívni kezdtünk.

19. rész - Egy esély

külső szemszög

  Az egész csapat megütközve bámulta a jelenetet. Egyikőjük sem mozdult, mindnyájan vártak valamire, talán ők maguk sem tudták, mire. A barna hajú lány hosszú percek óta zokogott, de a sárkány ahelyett, hogy eltávolodott volna, vagy egyenesen bedühödött volna attól, hogy a lány hosszú ideje görcsösen szorongatta a nyakát, nyugodtan, sőt szinte már gyengéden dörgölte hozzá a fejét. Ezen a ponton az egyik lány eleget látott, és vezetőjükhöz lépett.

- Hablaty... - szólt. - Nem gondolod, hogy...

- Nem is tudom - mondta, mintha pontosan tudná, mire gondol a lány. - Tapasztalatlan, szeszélyes, és képtelen megmaradni a helyén...

- Szóval, mint bármelyikünk a kezdetekben? - kérdezte. Hablaty hallgatott. - Nézd, tudom, hogy ez nehéz döntés. Hogy aggódsz miattuk, és nem akarsz bajt.

- Astrid, ez egy ölvész!

- Tudom - vágott közbe. - De nézd meg őket! - biccentett a páros irányába. - Mást nem is engedett közel magához rajta kívül. Megvan közöttük az összhang.

A srác csendben maradt. Erősen gondolkodott, vacillált a döntéssel, a fejében harcot vívtak az észérvek és, hogy mit érzett helyesnek.

- Legalább adj nekik egy esélyt! - tette a vállára a kezét a szőke lány. Ez megadta a végső löketet. Hablaty döntött.

- Kledirn! - kiáltotta.

Kledirn szemszöge

 Rögtön meghallottam a fiú hangját, de kellett némi idő, míg eljutott a tudatomig, hogy a szólított. Csak lassan engedtem el a sárkányt, és közben próbáltam szabadulni a folytogató könnyektől, amik szüntelenül folytak végig az arcomon. Hirtelen halk morgás fültanúja voltam, majd egy kezet éreztem a vállamon. Óvatosan felnéztem, és Hablatyot zöld szemei néztek vissza rám. Nem szólt semmit, csak lassan elhúzott egy közeli rönk irányába, amire végül leültetett, pár perc múlva pedig ő is letelepedett mellém. Nem szólaltam meg. Nem is tehettem volna, a sírástól azóta is alig kaptam levegőt.
- Kledirn...beszélnünk kell - mondta ki ezeket a bizonyos szavakat, amik sosem jelentenek jót. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy most a szememre hány mindent, amit az elmúlt időszakban elkövettem. Jobban mondva az ölvész feltűnésének kezdete óta. Nem valami kíváncsian vártam, mit fog mondani.
- Az ölvészről van szó... - kezdte. Igen, jól sejtettem... - Meg kell hagyni, elég különös dolgok történtek az elmúlt napokban. Az, hogy elszöktél ezen a sárkányon, felettébb... furcsa volt. Nem vártam ezt tőled. - Csak mondd már, mi a büntetésem! - gondoltam keserűen. - Tudod... nem hittem volna, hogy ez a sárkány felenged a hátára, vagy egyáltalán a közelébe enged bárkit is - elhalgatott. - Viszont... veled megtette. Megbízott benned, és te is őbenne - felkaptam a fejemet. Mire akar kilyukadni? - Azt akarom mondani... hogy talán... adhatnánk egy esélyt... kettőtöknek. - Ezen a ponton... lefagytam. Erre nincs jobb szó. Teljesen értetlenül néztem hol Hablatyra, hol a csapatra, még a sárkányokra is percekig meredtem, mintha csak választ kaphatnék tőlük. Az ölvészen állapodott meg a tekintetem. Félve néztem újra Hablatyra.
- Szóval...azt mondod, hogy... - kezdtem, de nem mertem befejezni.
- Azt mondom, hogy talán...ti ketten jó csapatot alkotnátok - mosolygott rám.
Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz... Újra a többiekre néztem, mintha csak azt várnám, hogy bejelentik, csak vicceltek, és az iménti beszélgetés puszta színjáték volt. Azonban ők csak bátorítóan mosolyogtak.
- Szeretnéd, hogy tanítsunk? - kérdezte Hablaty végül.
 Idilli vigyor terült szét az eddig könnyáztatta arcomon.
- Erre csak azt tudom mondani...hogy idióták vagytok, ha egy pillanatra is azt gondoltátok, hogy nemet mondok! - vetettem magam Hablatyra, és olyan erősen öleltem meg, hogy szerintem szinte a szuszt is kiszorítottam belőle.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ismételgettem újra és újra.
- Jól van, jól van, nyugi! - kapkodott levegő után, mire nagy nehezen elengedtem, de annyira boldog voltam, hogy a nyakába ugrottam a legközelebb lovasnak, aki a közelben volt, (aki történetesen Takony volt), majd sorban végigölelgettem a csapatot, folyamatosan ismételgetve a "köszönöm" szót. Mikor már hosszú percek óta ez ment, az ölvész hirtelen odajött hozzám, és a kezemhez dörgölte a fejét.
- Hallod Sirina? - kérdeztem boldogan. - Maradhatsz! - kiáltottam fel, de hirtelen elkomorodtam. - Ugye szeretnél maradni? - kérdeztem félve a választól. Sirina furán nézett rám, majd arcon nyalt. - Ezt igennek veszem - kezdtem el simogatni tüskés fejét.
- Sirilla? - jött Fafejtől.
- Sirina - javítottam.
- Hát...ennél furább nevet még nem hallottam - mondta Böff lovasa.
Nem zavart. Egyszerűen úgy éreztem, semmi sem tudja elrontani a kedvemet.
- Akkor...minden rendben? - kérdezte Takony.
- A legnagyobb rendben - mondtam boldogan.
- Ami azt illeti... - kezdte az éjfúrialovas. - Van még valami, ami gond lehet... - kíváncsian néztem rá.
- Erről...apámnak még nem szóltam...
- TESSÉK?! - jött ötfelől, egyedül Astrid maradt csendben. Jajj, Hablaty... Hát ez nem lesz fáklyás menet...

Sirinát az Arénában hagytuk, de a kérésemre, ezúttal nem zárták be a kapukat, de a vasrács leengedve maradt, és a csapatot is ott hagytuk, míg mi Hablattyal hazarepültünk Fogatlan hátán.
- Hablaty... - kezdtem, mikor már a ház előterében voltunk.
- Igen?
- Szerinted...mennyi esély van, hogy megengedi? - kérdeztem aggódva.
- Hát...nem tudom - sütötte le a szemeit. - De megteszek mindent! - tette hozzá gyorsan.
 Mit ne mondjak, nem igazán nyugtatott meg a válasz. Hablaty ezután gyorsan kisietett. Még hallottam a sárkányszárnyak csapkodását, majd nyomasztó csend borult a házra. Elég különösen éreztem magam. Egyszerre tűnt az idő rohanni, mint egy fürge fullánk, és vánszorogni, mint forrkatlan a szárazföldön. Egyszerre könyörögtem az isteneknek, hogy a törzsfő mihamarabb visszatérjen, és, hogy sose jöjjön el ez a pillanat. Féltem és boldog voltam, örültem és aggódtam. Azonban nem volt sok időm a gondolataimba mélyedni, ugyanis csakhamar kivágódott az ajtó, és feltűnt Pléhpofa, nyomában Hablattyal.
- Elmondanátok, mi volt olyan fontos, hogy elrángattatok egy fontos megbeszélés kellős közepéről? - kért rögtön számon minket. - Hablaty egész úton nem volt hajlandó mondani semmit.
 Nem szóltam, Hablatyra néztem segélykérőn.
- Apa...van valami, amit meg kéne beszélnünk.
- Igen, ezt eddig is tudtam. De mi lenne az?
 Hablaty hallgatott. Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a gondolatatit.
- Apa...gondolom emlékszel az ölvész ügyre...
 A főnök bólintott.
- Amit bizonyára már elengedtetek, igaz?
Hablaty zavartan felnevetett, én pedig érdekesnek találtam a padló bámulását.
- Igen... ami azt illeti... hát...nem tettük.
Pléhpofa összevont szemöldökkel meredt a fiúra, majd rám, de én továbbra is a padlót fixíroztam.
- És mégis miért nem tettétek? - kérdezte szigorúan.
- Erre akarok kilyukadni. Arra is emlékszel, hogy a csata alatt... mi történt vele és Kledirnnel...
- Igen, de azt már megbeszéltük - vont vállat.
- Ami azt illeti... szerintem nem.
- Sajnálom fiam, nem értem mire gondolsz.
- Apa... ara gondoltam, hogy... Kledirn és az ölvész... lehetnének sárkány és lovasa.
A törzsfőnek kikerekedtek a szemei.
- Tessék? Hova gondolsz, fiam? Egy ölvész? Ennél még az is jobb ötlet lenne, ha Néma Sven kezében kürtöt adnál!
Hablaty nem szólt egy darabig, végül rám nézett. Fél szemmel figyeltem a vitát, így láttam, ahogy a fejével az ajtó irányába int, jelezve, hogy ezt egyedül oldaná meg. Nem kellett nyaggatni, rögtön kisiettem az ajtón. Nem sokat gondolkodtam azon hova megyek. Amint becsuktam magam után az ajtót, rögvest az Aréna felé vettem az irányt.

Hablaty szemszöge

 Eltelt némi idő, mire újra megszólaltunk.

- Fiam! Tudom, hogy jót akarsz, de ez nem jó ötlet - mondta apám komolyan.

- Mégis miért? - kérdeztem vissza, bár pontosan tudtam, mit akar mondani.

- Figyelj, te is tudod, hogy kedvelem ezt a lányt, de nem hiszem, hogy rá kéne bízni ezt a sárkányt. Még te sem tudtad megszelídíteni.

- Viszont ő igen - vágtam vissza.

- Ezt nem tudhatod.

- Apa... - sóhajtottam fel. Hogy lehet ilyen értetlen? - Nála töltött egy éjszakát. Elszökött a hátán. Most pedig rossz volt nézni, ahogy búcsúznak.

- Ez a sárkány veszélyes - mondta rendíthetetlenül.

- Megvan köztük az összhang - győzködtem. - Te, hogy éreztél volna, ha Fejtörő elmegy, mikor már összebarátkoztatok? - vetettem be a nehéz fegyverzetet.

- Hablaty, az más volt.

- Mégis miért lett volna más? - tettem karba a kezeimet, de meg sem vártam a választ. - Egy cseppet sem más a helyzet. Ők ketten össze illenek, nem választhatjuk szét őket.

- Fiam, a falu érdekeit kell néznem!

- Apa, kérlek! Adj nekik egy esélyt!

Apám nagy levegőt vett, és hosszú ideig csendben maradt. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Reméltem, hogy meggyőztem. Bár ha nem, akkor sem adnám fel. Már én is tudom, hogy nekik egy csapatnak kell lenniük. És sárkányt és lovasát soha nem választunk szét!

- Ha csak egy rossz szót hallok róluk...! - kezdte hirtelen. Itt már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Értettem - mondtam gyorsan, majd azzal a lendülettel kirohantam az ajtón, felpattantam Fogatlan hátára, akivel szélsebesen az Aréna felé vettük az irányt.

Kledirn szemszöge

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, abban a pillanatban az Aréná felé indultam (vagyis rohantam), ahová pár perc elteltével, kifáradva és lihegve, de megérkeztem.

- Mi történt? - jött oda mindenki rögtön.

- Nem... tudom... el... küldtek... - kapkodtam levegő után.

- Biztos nem lesz semmi baj! - tette a kezét a vállamra Astrid. - Hablaty ért a meggyőzéshez.

- Remélem... - sóhajtottam fel, de nem volt több időm aggódni, mert Sirina majdnem fellökött, olyan erővel kaptam üdvözlést tőle.

- Jól van, jól van, én is örülök, hogy látlak - simogattam, majd letelepedtünk a fal tövébe.

 Pár percig semmi sem történt, de egyszer csak szőke barátnőm jelent meg a látóteremben. Lassan idejött hozzánk, majd körülbelül két méterre tőlünk leült. Egymásra néztünk, de egyikünk sem szólt. Astrid sem csinált semmit, csak bátorítóan mosolygott, amit pár másodperc múlva én is viszonoztam. Újabb néma percek teltek el, mikor jellegzetes sárkányüvöltés hangzott fel, és egy fekete árny suhant be szinte hangtalanul a falak közé. Rögtön felpattantam és "letámadtam" az éjfúria hátról leszálló Hablatyot.

- Mit mondott? - kérdeztem.

 Nem tellett bele sok idő, az egész csapat körül állta a fiút. Hablaty körbe nézett a csapaton, majd kifürkészhetetlen arccal a szemembe nézett.

- Megengedte - ennyit mondott, de ez az egy szó nekem akkor többet jelentett mindennél. Sikítani akartam. Azt hittem, mentem ugrándozni kezdek a boldogságtól, ehelyett csak Hablaty nyakába borultam, újra előtörő könnyekkel, amik ezúttal semmi mástól, csupán a boldogságtól patakzottak.

2 óra telt el. Mindenki hazament, én is az emeleti szobában gubbasztottam. A Nap már lement, a vacsora is megvolt, a törzsfő pedig lassan már lefekvéshez készülődött. Sirinát sajnos az Arénában kellett hagynom, de nagyon reméltem, ez nem lesz mindig így. Apropó Pléhpofa, nála is megvolt az alapos köszönet kinyílvánítás, de a főnök a lelkemre kötötte, hogy egy baklövés, és Sirina mehet. Unottan bámultam a plafont, és a vártam valakire, aki érthetetlen okokból eltűnt alig egy órája. Ekkor kopogtatás ütötte meg a fülem. Na végre! - ugrottam fel rögtön. Az ésszerű kérdés, miszerint "Miért kopogtatna a saját házán?", csak akkor jutott eszembe, mikor már ajtót nyitottam. Nem Hablaty állt előttem, akit vártam, hanem valaki egész más. Takonypóc nézett vissza rám.

- Takony? Mit csinálsz te itt?

- Én csak... visszahoztam a szütyődet - mutatta fel az említett tárgyat, amit eddig észre sem vettem.

- A szütyőm! - kaptam ki a kezéből. - Hol találtad?

- Az Arénában - vont vállat. - Igazán figyelhetnél a dolgaidra.

- Hé, én figyelek a dolgaimra! - mondtam.

- Az, hogy a szütyődet az Arénában hagytad, később pedig észre se vetted, nem erről árulkodik - tette karba a kezeit sunyin vigyorogva, tudva, hogy ezt a csatát ő nyerte.

- Hagyjuk! - forgattam meg a szemem. - Szeretnél még valamit? - kérdeztem egy cseppet talán túl nyersen, de Takony csak vállat rántott és sarkon fordult.

 Hablaty körülbelül fél óra múlva érkezett vissza. Nem kérdeztem hol volt, nem akartam fecsérelni az időt. Ahogy belépett házba, abban a pillanatban karon ragadtam és szó szerint felráncigáltam a szobába.

- Nos? - kérdeztem türelmetlenül.

- Áú! - fogta a csuklóját. - Mondták már, hogy olyan a szorításod, mint Astridnak?

- Ezt bóknak veszem - mosolyogtam. - De mire várunk még?

Hablaty csak megforgatta a szemeit, majd a szekrényéhez lépett, amiből egy vaskos kötet került elő. Letette a könyvet az íróasztalára, majd kerített egy üres füzetet, meg egy szénceruzát, amiket végül a kezembe nyomott, és meghagyta, hogy üljek le, amíg keres még gyertyát. Pár perc múlva hallottam is az ajtó csukódását, majd Hablaty az asztalhoz lépett két égő gyertyával, a karján további kettőt egyensúlyozva.

- Na, hol kezdjük? - tette le a gyertyákat.

- A legelején! - nyomtam a kezében a Sárkányok könyvét. - Tudod, megegyeztünk, addig csináljuk, míg csak van fény - emlékeztettem.

- Nem aggódj, nem felejtettem el. Ha jól gondolom, addig a pillanatig nem fogod letenni a ceruzát, amíg ez megtörténik.

- Jól gondolod - válaszoltam. - De legszívesebben egész éjszaka ezt olvasnám - néztem szinte már sóvárogva a könyvre.

 Ebben a pillanatban egy kék rettenetes rém repült be a tetőablakon, majd helyet foglalt az íróasztal egy üres szegletében.

- Hát... probléma megoldva - néztem pimaszul vigyorogva Hablatyra.

- Jajj nekem... - suttogta, mire én halkan felnevettem, vigyázva, hogy a valószínűleg már alvó törzsfő meg ne hallja, majd kinyitottuk a könyvet az első oldalon.

Helyzetjentés + blogajánló

Sziasztok sárkánylovasok! Igen, megint késés...ezúttal azért mert elutaztam, és elfeledkeztem róla, hogy 1) az ott lévő számítógép enyhén szólva múlt századi 2) nem magyar billentyűzet 3) az egér hol működik, hol nem, és 4) még ékezetek sincsenek! (Ha láttatok kommentelni az elmúlt időszakban, telefonról néha feljártam.) Szóval igen, sajnálom, de már itthon vagyok, a folytatás már készül (ahogy a Sárkányvérben is), remélhetőleg hamarosan kikerül :D

És most valami vidámabb dolog! :)

Egy barátnőm blogot indított. Ez nem ÍNAS, de meleg szívvel ajánlom nektek. Ez egy általa írt történet, és tényleg nagyon jó. (Én már csak tudom Skira, protekcióm van nálad ;)) Itt a link -

Árnyjáték

18. rész - Viszlát, (baj)társ!

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Tudom, késtem (nem is kicsit), és a rész is elég rövid lett, de ki akartam használni a maradék időt Trixivel, ugyanis most jó pár napig nem tudjuk tartani a kapcsolatot, valamint nagyjából kidolgoztunk egy történetet, ami az új, közös blogunkon lesz elérhető Sárkányvér címszó alatt. 
 Remélem ide is benéztek, és jó olvasást kívánok az új részhez :D

Lassan felemeltem a fejemet, és a közeledő párosra néztem. Nem lepődtem meg, mikor megláttam Pléhpofa dühös, és Hablaty ugyancsak mérges, azonban egyben kíváncsi, mégis számon kérő tekintetét. Megvártam, míg idejönnek hozzám, és közben megpróbáltam valamennyire rendezni a gondolataimat.

- Pléhpofa - néztem fel remegő hangon a törzsfőre, és lelkiekben felkészültem a legrosszabbakra. Az ölvész még mindig a közelemben helyezkedett el, szóval nem volt sok ember a környéken, aki végighallgathatta volna a várt kioktatásomat, de azért páran kíváncsian kapták felénk a tekintetüket, ahogy meghallották a főnök dühös hangját az imént. A sárkánylovasok közül is elkezdtek ideszállingózni, azonban a törzsfő még mindig nem szólalt meg.

- P-pléhpofa, én... - törtem meg végül a kínossá váló csendet, de hamar félbe szakított:

- Ezt ne itt beszéljük meg! - ennyit mondott, majd további szó nélkül elindult a főnöki ház felé, Hablaty pedig rögvest követte, majd várakozva nézett vissza rám, miután én még mindig megmerevedve ültem a helyemen. Pár tétova másodperc után felálltam, és lesütött fejjel követtem őket. Rögtön egy ismerős morgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan odafordultam az ideges sárkányhoz, és a lehető leglágyabb hangon súgtam neki, mielőtt még a törzsfői ház felé indultam volna:

- Majd jövök. Talán.
 A főnök és fia csakhamar átlépte a ház küszöbét, én pedig pár másodperc elteltével szintén így tettem, hevesen dobogó szívvel, miközben azóta is a lehetséges menekülőutat kerestem a helyzetből, kevés sikerrel. Pléhpofa az étkezőasztalhoz lépett. Nem foglalt helyet, azonban az egyik szék felé intett, jelezve, hogy én viszont tegyek így. Sietve engedelmeskedtem, szememet az asztalra függesztve, közben próbáltam lefoglalni a kezeimet zavaromban.
- Kledirn... - szólalt meg végül a törzsfő. Most bezzeg tudja a nevemet... - Ugye tudod, hogy amit tettél, annak következményei lesznek? - bólintottam. Hogy ne tudtam volna? Újabb csend. - Miért csináltad? - kérdezte aztán komolyan. Erre nem tudtam mit felelni. Végül úgy döntöttem, akármilyen ostobán is hangzik, az igazat mondom.
- Én csak...csak segíteni akartam...
- És ehhez az kellett, hogy ellopj egy vad, veszélyes sárkányt, és elszökj a tomboló viharban és valakik után menjél, akikről azt sem tudtad, hol vannak?!- emelte feljebb a hangját. Így belegondolva tényleg ostobaságnak tűnt. Szégyenkezve lehorgasztottam a fejem. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul ez a beszélgetés nyomasztóan emlékeztetett egy másik, nem éppen boldog végkimetelűre.
- Hogy csináltad? - hallottam hirtelen Hablaty hangját, mire felkaptam a fejemet, ugyanis a hangjában nyoma sem volt haragnak, sokkal inkább kíváncsiság tükröződött belőle.
- M-mármint mit? - értetlenkedtem. Úgy nézett rám, mintha egy Thorston lennék. Bár most annak is éreztem magamat.
- Hogyan csináltad...az ölvésszel? - magyarázta végül. Na, erre végképp nem tudtam, mit mondjak.
- Hát...nem tudom. Izé, vagyis...nem tudom - sóhajtottam fel. - Én csak...én csak felültem rá, és... rábíztam magam - nyögtem ki. Szánalmasnak éreztem magamat.
- És...és simán felengedett magára?
- Igen...de ebben nincs semmi, tegnap és tegnapelőtt is hagyott a közelében lenni - rántottam vállat, majd a szám elé kaptam a kezem, mikor rájöttem, hogy elszóltam magam. Na, már csak ez kellett...
- Ezt...ezt mégis hogy...? - tátogott Hablaty értetlenül.
- Nem ez a lényeg, fiam! - rivallt rá a törzsfő, mire egy kicsit meghúzta magát. - Kledirn, amit tettél, az kétségtelenül nagyon bátor volt, azonban még nagyobb ostobaság. A terved veszélyes volt, felelőtlen, és teljes mértékben ellent mondott a parancsomnak. Meghallhattál volna, ugye tudod? - nézett komolyan a szemeimbe, ami arra késztetett, hogy ismét lesüssem őket. A sárkány is meghallhatott volna, ő érte nem aggódik? - szólalt meg egy kis hang a fejemben. Ettől még rosszabbul éreztem magam.
- Tudom... - bólintottam végül szégyenkezve.
- Azonban tudom, hogy segíteni akartál. Így ez egyszer elnézem ezt neked - adta a végszót. Olyan sebességgel kaptam fel a fejemet, hogy abba szerintem a nyakam is beleroppant. Nem akartam hinni a fülemnek.
- K-komolyan? - hitetlenkedtem.
- Igen, komolyan - mondta. - De ez az utolsó alkalom, hogy egy ilyet elnézek! - figyelmeztetett.
- Értem - pár pillanatig fürkészve nézett, majd így szólt:
- Rendben. Most pedig, menj fel a szobába! - utasított. Sietve engedelmeskedtem, és az emelet felé vettem az irányt. Mikor Hablaty mellett haladtam el, még csendben megkérdeztem:
- Mi lesz a...
- Visszavisszük az Arénába - jött a szűkszavú válasz, mielőtt még befejezhettem volna. Ismét csak bólintottam, bementem az emeleti szobába, és becsuktam az ajtót. Nem hallgatóztam, nem dühöngtem, nem sírtam, egyszerűen csak beledőltem az ágyba és a párnába temettem az arcomat.
 Valószínűleg egész nap így maradtam volna, de nemsokára hangos sárkányüvöltés, és kiabálás ütötte meg a fülem. Felpattantam, és az ablakhoz siettem. Nem lepődtem meg, mikor láttam, ahogy a csapat a nyugtalan ölvészt próbálja lecsillapítani, vajmi kevés sikerrel. Hablaty felé nyújtotta a bal kezét, azonban ha Fogatlan nem ugrik védelmezően elé, a sárkány valószínűleg leharapta volna a fiú kezét. A sárkányok segítségével nagy nehezen sikerült az Aréna irányába terelniük az ölvészt, azonban az még makacsul ellenkezett. Ekkor azonban felém nézett, és egy pillanatra megmerevedett.
- Sajnálom! - suttogtam, abban a reményben, hogy meghallja. - Kérlek, tedd, amit akarnak!
 Nem voltam biztos benne, hogy értett, vagy egyáltalán, hogy hallott-e, mindenesetre, ezután egy kicsit engedelmesebben viselkedett, azonban még mindig nem engedett senkit sem 3 méternél közelebb magához. Egészen addig figyeltem távolodó alakjukat, míg szem elől nem veszítettem őket. Egy darabig még szomorúan meredtem utánuk, de aztán visszatértem az eddigi elfoglaltságomhoz: a nagy semmihez. A szobából nem akartam lemenni (nem is igazán mertem), és nem volt kedvem rajzolni sem, így a nap hátralévő részében vagy a plafont bámultam, vagy a szobában járkáltam fel-alá, teljesen céltalanul. Még az étkezést is kihagytam, egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Így telt ez a nap, mígnem valamikor az éjszaka közepén álomtalan álomba nem merültem, ezzel kis ideig feledve mindent.

 Nem tudom, másnap mikor ébredtem. Az egyetlen amit tudtam, hogy nagyon fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt felkelni, azonban visszaaludni sem sikerült, akárhogy próbálkoztam. Úgy tűnt megismétlődik a tegnapi program, mikor kitárult a bejárati ajtó. Kíváncsian az érkező felé fordítottam a fejemet. Hablaty volt az, kicsit feszülten álldogált az ajtóban.
- Kledirn...ideje lenne lejönnöd.
- Nincs kedvem - mondtam egyszerűen.
- Legalább ebédelni gyere le! Tegnap óta nem ettél semmit.
 Helyesbítek, ha nem veszünk egy szelet kenyeret és sajtot, tegnapelőtt óta - gondoltam.
- Nem vagyok éhes.
- Ne jó, ez az, amit nem hiszek el, szóval most azonnal lejössz, vagy a hátamon viszlek le! - makacsolta meg magát. Mérlegeltem a kijelentést, miközben végignéztem Hablatyon, és azon gondolkodtam, tényleg képes lenne-e megtenni. Végül úgy döntöttem, nem most akarom kipróbálni, és kelletlenül felálltam.
- Ha muszáj... - sóhajtottam fel, és lementem a földszintre. Az étel már ki volt készítve, két személyre, a törzsfőnek nyoma sem volt. A tányérokon egy-egy hal, mellette egy korsóban jaktej. Sietve helyet foglaltam és enni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nincs étvágyam, de nagyon éhes vagyok. Megettem az egész halat, a korsót pedig fenékig ürítettem.
- Úgy tűnik mégis éhes voltál - jegyezte meg mosolyogva.
- Úgy tűnik - adtam neki igazat. Halványan én is elmosolyodtam, de elég volt egyetlen másodperc, hogy a komorság vissza vegye a helyét. - Hablaty...mondd, mi lesz a sárkánnyal? - kérdeztem. Egy ideig hallgatott.
- Gothi reggel megvizsgálta. Még mindig életben, mielőtt kérdeznéd, de egy karral majdnem szegényebb lett. Azt mondta, hogy már jól van, és nyugodtan elengedhetjük. És valamit, amit inkább nem mondok ki hangosan - bólintottam, és meg sem várva, hogy a fiú is végezzen az adagjával visszamentem az emeletre.

 A nap további része egyhangúan telt. Annyira sikerült kirángatnom magam a letargiából, hogy már nem csak a szobában kuksoltam, sőt még a rajzolásra is rávettem magam, azonban mindannyiszor dühösen dobtam félre a papírt, mikor rájöttem, hogy újra és újra azt vetem papírra, ami hamarosan messze fog szállni, és örökre eltűnik az életemből.
 Majd, körülbelül délután 5 óra tájban beállított Bélhangos, hogy jöjjek a műhelybe, mert segítségre van szüksége. Kénytelen-kelletlen követtem, és nekiálltam a munkának. A támadás miatt gallyra ment néhány fegyver, és kovács létfontosságúnak találta, hogy mindet vagy megjavítsuk, vagy pedig pótoljuk.
 Fogalmam sincs, mennyi ideje güriztem a műhelyben, mindenesetre Belesnek volt ideje elmesélnie minden egyes elé kerülő fegyver történetét. Mikor egy elhajlott Százszorszép* nevű kardhoz ért, valósággal elérzékenyült, ahogy azt ecsetelte, milyen vérontó életet élt ez a fegyver. Csendben végighallgattam, nem szóltam közbe, nem csak azért, mert nem volt kérdésem, hanem mert igazából nem is igazán figyeltem oda. A gondolataim végig az ölvész körül forogtak, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudtam miért, egyszerűen csak...jó volt vele lenni.
- ...és így történt, hogy a számkivetettek között örökre híre ment Bertának.
- Aha - mondtam talán már ezredszerre.
- Én mondom, azontúl valahányszor meglátták, sikítva menekültek a közeléből.
- Aha. Biztos félelmetes kinézete van - toldottam meg, próbálva azt a látszatot kelteni, hogy figyelek.
- Az bizony! De ha látnád! Háromszor erősebb egy átlagos katapultnál.
- Aha...mi, várjunk! Katapult?! - kaptam fel a fejem.
- Igen, Berta egy katapult, ahogy az elején is mondtam. Talán nem figyeltél? - húzta össze a szemöldökét.
- De! Csak...csak, izé...akkor éppen elbambultam.
- Aha...
- Öhm, mit is kell még csinálni? - próbáltam gyorsan témát váltani.
- Mint ahogy azt egy valószínűleg másik bambulásod esetén mondtam, ez volt az utolsó, szóval mehetsz - emelt fel egy szekercét, amivel eddig foglalatoskodott. Bólintottam, és gyorsan elhagytam a kovácsműhelyt. Mennyi lehet az idő? - néztem fel az égre. A Nap egyre jobban közelített horizonthoz, ezzel narancsos fénybe vonva az eget, de még viszonylag világos volt ettől függetlenül. Ha minden igaz, ma már nem csinálok semmit - gondoltam, miközben a ház felé vettem az irányt. Már átléptem a küszöböt, és éppen hátrafordultam, hogy becsukjam az ajtót, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Nem sietett, ráérősen baktatott egy bizonyos irányba, amelyet az elmúlt időszakban sokszor használtam. Pár másodpercig értetlenül nézte utána, majd hamarosan beugrott : Hát persze. Most engedik el...  Szomorúan néztem utána egy jó darabig, majd úgy döntöttem, lesz ami lesz, legfeljebb még jobban kihúzom a gyufát, utána eredtem. Hagytam, hogy annyira előre menjen, hogy ha esetleg hátra fordulna, engem csak egy embernek lásson a sok közül, de én még őt tisztán lássam. Nem telt bele sok idő, hamarosan meg is érkezett az Arénához, bement, én pedig felülről próbáltam látni valamit, ami nehéz volt, tekintve, hogy nem akartam, hogy észrevegyenek. Az rögtön feltűnt, hogy az ölvész nem messze a csapattól fekszik. Nyugodt volt, de azért rajtuk tartotta a szemüket.
- Bocs a késésért! - lépett be Fafej. - De valaki elvitte a sárkányomat! - nézett dühösen testvérére.
- Vajon ki lehetett? - rántott vállat.
- Srácok, most ez nem lényeg - nyugtatta őket Hablaty, mielőtt még egymás torkának ugrottak volna. - Tudjátok miért vagyunk itt - intett a sárkány felé. Mindenki bólintott, az ikrek kissé zsörtölődve, de csendben maradtak. - Jól van. Halvér, te nyisd ki a kaput! Takony, Kő, Fa, ti tereljétek ki, ha esetleg mi ketten Astriddal nem tudnánk megcsinálni!
 Mindenki elfoglalta a helyét, és várakozva néztek a vezetőre. Hablaty lassan odament a sárkányhoz (akinek Fogatlan minden mozdulatát ugrásra készen figyelte), és lassan felé nyújtotta a kezét. Az ölvész felmordult, de nem kapott Hablaty kezéhez, mint eddig mindenkinek, de nem is tette meg, amit várt, csupán hosszú másodpercek után, és nem is túl hosszan.
- Rendben...azt hiszem ezzel megvagyunk... - mondta, miután a sárkány elemelte a fejét tőle. - Halvér, nyisd ki a kaput! - utasította a nagydarab fiút. - Jól van - szólt, miután ez megvolt. - Most pedig...gyere! - próbálta a kijárat felé invitálni, azonban erre nem volt szükség. A sárkány olyan sebesen robogott ki az Arénából, hogy a legtöbbjük fel sem fogta, ő már a levegőbe is emelkedett. Tett pár kört az Aréna körül, a csapat pedig időközben kijött a gyakorlótérről, és ámulva figyelték a sárkány röptét. Én is felemelkedtem, hogy jobban lássam. Nem érdekelt, hogy észrevehetnek a többiek, most nem. Egyszerre éreztem végtelen boldogságot és bánatot, haragot és megnyugvást.
- Kledirn? - hallottam hirtelen Takony hangját, ugyanis a Jorgenson fiú pont felém pillantott, ezzel leleplezve engem. Nem válaszoltam, csak elindultam feléjük. Az egész csapat furán nézett rám, de én csak elmentem mellettük. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Tekintetemet a földre szegeztem, mert nem akartam, hogy lássák, hogy a könnyek kezdik ellepni a szememet. Hirtelen azonban meglepődött kiáltást hallottam, majd egy nehéz test landolását, és egy ismerős mordulást. Akaratlanul is hátrafordultam, és szembe találtam magam azokkal szemekkel. Barátságosan fürkésztek, miközben a többiek némán figyeltek minket. Nem bírtam tovább, odarohantam a sárkányhoz.
- Viszlát... - szipogtam. - V-vigyázz ma-magadra - egyre nehezebb volt megformázni a szavakat, mivel a zokogás már a vállaimat rázta. - N-nagyon fogsz hiányozni...
A sárkány a hátamra hajtotta a fejét, én pedig szorosan átöleltem a nyakát, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek, amik lassan már patakban folytak végig.
- Sirina...sz-szeretlek! És nem akarlak elveszíteni...- temettem az arcomat a nyakába, miközben végleg átadtam magam a zokogásnak.

*A sorozat harmadik évadában valóban említik, hogy van egy ilyen nevezetű fegyverük.