Powered By Blogger

2016. július 17., vasárnap

16. rész - Őrült ötletek

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn rakom ki a részt (két értelemben is), de egyszerűen az elmúlt napokban nem volt elég nyugalmam, hogy befejezzem.
Remélem elnyeri a tetszéseteket :)

 -  Mindjárt jövök – mondtam, és már a kapunál is voltam. – Ígérem!
 Bezártam  az Arénát, és már rohantam is a falu felé. Ahogy egyre közeledtem a faluhoz, folyamatosan nőtt az aggodalmam. A faluban rendezetlenül elhelyezkedő óriásfáklyák kivétel nélkül lángoltak, az utcát ellepték az emberek. Idegesek voltak. Mindenki határozottan ugyanabba az irányba igyekezett, fegyverrel a kezében.
 Megálltam egy pillanatra pihenni, de hirtelen megpillantottam a törzsfőt, ahogy sárkánya, Fejtörő, a morajszarv hátáról éppen hevesen magyaráz valamit az őket körülvevő embereknek. Gyorsan odamentem hozzá, abban a reményben, hogy magyarázatot kapok a történtekre. Mire odaértem, jóformán minden ember elment már, a törzsfő sárkánya is készült a levegőbe emelkedni.
- Pléhpofa! – kiáltottam.
- Kledirn, mit csinálsz itt? – kért számon. Mielőtt megszólalhattam volna, közbevágott: - Igazából azt kéne kérdeznem, hol voltál eddig?! – mennydörögte.
- É-én…csak - hebegtem.
- Mindegy! Majd később megbeszéljük. Menj biztonságos helyre! – parancsolta. – Fejtörő! – szólt, mire a sárkány azonnal felszállt, és követte a többi harcost.
- Pléhpofa, annyit mondj el, mi történt?! – kiáltottam, mivel a kikötő felől érkező zajok egyre hangosabbá tették a falut.
- Megtámadtak minket! – kiáltott vissza a válla felett, és már el is tűnt az éjszakai sötétségben Fejtörő hátán.
 Egy ideig még bámultam a törzsfő hűlt helyét, majd ahogy eszembe jutott Pléhpofa utasítása, visszasiettem a házba. Nem mentem fel az emeletre, egyszerűen csak leültem az étkezőasztalhoz, és vártam. Nem tudtam, mennyire van félnivalóm, hisz jóformán semmit sem tudtam meg arról, milyen komoly a helyzet. Azt láttam, hogy a falu harcosai mind részt vesznek a védelemben, de ha nagyon komoly lenne a helyzet, összegyűjtötték volna a gyerekeket és az időseket, hogy mindegyiküket biztonságba helyezzék. Mivel ezt nem tapasztaltam, igyekeztem bizakodó maradni a helyzetre nézve.
 Ez azonban, ahogy a percek pörögtek, egyre nehezebb lett. Idegesen doboltam az asztalon az ujjaimmal, és próbáltam másra gondolni, mint például, hogy mivel húzom ki magam a csávából, mikor majd Pléhpofa számon kéri, hova tűntem éjnek évadján. Az agyam hevesen zakatolt, de egyszerűen semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszembe. Hirtelen halk szárnysuhogást hallottam az emelet felől, pár pillanat múlva pedig egy meglehetősen nyúzott, sötétkék rettenetes rém szállt le elém az asztalra.
- Bajkeverő! – kiáltottam, ahogy felismertem kissárkányomat. Bajkeverő ásított egy nagyot, majd befészkelte magát az ölembe. – Örülök, hogy legalább egyvalaki nyugodt tud maradni – sóhajtottam fel.
 Tovább szálltak a percek, talán már órákká álltak össze, mindenesetre, nekem úgy tűnt, mintha pillanatok teltek volna csak el azóta, hogy beléptem a házba. Már nagyon ideges voltam és türelmetlen, tudni akartam, mi a helyzet. A rémem azóta is csendesen szuszogott az ölemben, én pedig inkább nem zavartam, így azóta is azon a széken gubbasztottam. Ez a semmittevés kezdett már fájdalmas lenni, mikor támadt egy ötletem. Lenéztem a szunyókáló rémre, mérlegeltem a pró és kontra érveket, majd óvatosan megböktem a sárkányt, abban a reményben, hogy felkel. Bajkeverő azonban csak morgott egyet és aludt tovább. Megismételtem még egyszer, ezúttal kicsit határozottabban. Felemelte apró fejét, felnézett rám álmos szemeivel, egy pillanattal később pedig visszazuhant, és egy elégedetlen morgással jelezte, hogy nem szándékozik felkelni.
- Rendben…ha nem megy így, legyen úgy. Bajkeverő, ha nem kelsz fel, egy hétig nem kapsz tőkehalat! – mondtam szigorúan, majd a nagyobb benyomás érdekében a halas hordó felé mutattam.
 Erre már rögtön felkapta fejét és meglepetten nézett. Követte a kinyújtott karom irányát a tekintetével, ránézett a hordóra, majd rám, vissza a hordóra, majd vissza rám, de ezúttal megállapodott a tekintete rajtam. Kidüllesztette kis szemeit, szomorúan nézett a szemembe, és miközben szívszaggatóan nyüszített. Ismertem már ezt, mindig akkor veti be, ha akar valamit. Általában nem tudok ellenállni ennek a nézésének, de most álltam a pillantását, és kitartóan szigorú arcot vágtam, hogy érezze, ez most komoly. Egy ideig még próbálkozott, de aztán megadóan lehajtotta a fejét, vetett még rám egy utolsó reménykedő pillantást, de mikor látta, hogy nem ér el semmit, feladta, fújtatott egyet, és engedelmesen, bár elég unottan, felszállt az asztalra.
- Köszönöm! – mondtam, és azzal a lendülettel rohantam fel az emeletre.
 Odamentem a szekrényhez, kihúztam egy pergament, gyorsan elvettem egy szénceruzát és egy rövid bőrszalagot Hablaty asztaláról, és visszasiettem a földszintre. Letettem a papírt az asztalra, és sietve írtam egy szűkszavú üzenetet.

Hablaty!

Megtámadták a falut, nem tudom kik, vagy mekkora a baj, de szerintem jobb lenne, ha visszajönnétek.
 Kledirn

 Összetekertem a levelet, és a bőrszalaggal rákötöttem Bajkeverő lábára. Kíváncsian nézett rám, várva az utasításomat.
- Nagyon figyelj rám, Bajkeverő! Ezt az üzenetet vidd el Hablatynak, nem adhatod át senkinek, legfeljebb a csapat többi tagjának! Értetted? – aprót bólintott. – Rendben. Gyere! – szóltam, és elindultam a bejárati ajtó felé. – Ha most ügyes leszel, 2 hétig nem kell halásznod, minden halat tőlem kapsz – mondtam, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
 Bajkeverő boldogan rikoltott a potyahalak hírének hallatán, és amint kitárult a bejárat, szélsebesen röppent ki a házból. Pár percig néztem sárkányom távolodó alakját, aztán visszamentem a házba.

 Az éjszaka csigalassúsággal telt. Alig aludtam valamennyit, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy mi történhet most a faluban. Újra és újra eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem tudják tartani a védelmet, hogy a támadók többen vannak, de legfőképpen az aggasztott, hogy bármikor arra riadhatok, hogy a ház lángol/omlik/összedől, vagy bármikor betörhetnek, és én itt vagyok védtelenül. Nem tudom, mikor ébredtem, de a Nap még nem kelt fel, sőt kifejezetten sötét volt még odakint. Inkább visszafeküdtem az ágyba, és próbáltam még pár percet aludni. Fél óráig forgolódtam, de aztán beláttam, hogy a visszaalvási kísérlet teljesen sikertelen, így inkább kimásztam az ágyból. Álmosan nyújtózkodtam egyet, és sietve lementem a földszintre. A reggelivel nem vacakoltam, egyszerűen megettem egy sajtot és mellé még egy szelet kenyeret, majd ittam egy korsó vizet. Úgy gondoltam, utána kéne néznem, mi a helyzet.
 Mikor végre rászántam magam, és kiléptem az utcára, a Nap már narancssárgára színezte az eget. Tanácstalan voltam, hiszen ötletem sem volt, merre lehetnek, vagy hova nem jó ötlet mennem, meg úgy egyáltalán, hogy most mit csináljak. Eszembe jutott, hogy tegnap mintha a kikötőhöz tartottak volna, így én is arra vettem az irányt. Óvatos voltam, szinte házról házra lopakodtam, és közben nagyon figyeltem. A falu teljesen kihaltnak tűnt, egy lelket sem láttam sehol. Lassan, de biztosan közeledtem a kikötőhöz. Mikor már látni véltem a permet, ami alatt a hibbanti kikötő terül el, megtorpantam. Alaposan körbe kémleltem, próbáltam bármi árulkodó jelet találni, ami emberekre utalhat, de itt sem láttam sehol senkit. Tovább indultam a kikötő felé, fokozatosan lassítottam, ahogy egyre közelebb értem. Mikor már csak méterek választottak el a sziklaorom peremétől, már gyakorlatilag csoszogtam. Nagyon lassan hajoltam előre, hogy lenézzek a kikötőre. Hirtelen azonban egy suhogó hangot hallottam, majd egy rántást éreztem a derekamnál, és mielőtt akár csak reagálhattam volna, messze kerültem előbbi tartózkodási helyemtől. Az első, ami feltűnt, hogy egy hosszú szőke bajusz lóg az arcomba. A második, pedig hogy ott, ahol egy pillanattal korábban még én álltam, egy hosszú, zöldes végű nyílvessző fúródott a földbe.
- Ez aztán közel volt, mi? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.
- Aha… - nyögtem ki, mikor végre elengedett, és én szembefordultam vele.
 Bélhangos állt előttem, bal keze helyén szekercével. Szúrósan nézett rám.
- És mondd, te mit keresel itt? – kérdezte.
- Titeket – válaszoltam, majd ahogy visszanéztem a nyílvesszőre, inkább hátráltam pár lépést, és úgy folytattam: - Tudni szeretném, mi a helyzet.
 A kovács sóhajtott egyet, összeszorította a kezét, miközben elnézett a kikötő felé, majd, kissé morgósan, de belekezdett:
- Tegnap éjjel óta támadnak. 3 hajó ütött rajtunk, és ha Kübli és Pozdorja nem késnek aznap, és nem veszik észre, sokkal rosszabb is lehetne most a helyzet. A védelmünk erős, talán úgy a kikötő feléig juthattak, de sokáig nem bírjuk.
- Mi van az A csapattal? – értetlenkedtem.
- Egyikőjük sincs itt Küblin és Pozdorján kívül. Mind a Sárkány-szigetre mentek gyakorlatozni. Kübliék is csak azért maradtak, mert vészesen megcsappant a halraktár, és szerintem örültek, hogy kihagyhatják az edzést. 2 sárkány pedig nem igen tud mit tenni, ráadásul csak Fejtörő az, aki távolról is tud támadni – ecsetelte a helyzetet, és közben a falu irányába intett, jelezve, hogy inkább ott folytassuk a beszélgetést.
 Engedelmesen követtem Bélhangost, mivel nem volt kedvem tovább ott maradni, azután, hogy majdnem lelőttek. A kovács egy olyan helyre vezetett, ahol még nem ért véget a falu, de még elég közel volt a kikötő. Körülbelül 20 falusi volt itt, némelyikük evett vagy pihent, de legtöbbjük fegyvert élezett, vagy gyakoroltak a társaikkal.
- Kledirn! – hallottam mögülem.
 Nyeltem egy nagyot, mikor felismertem a hang tulajdonosát. Hallottam, hogy elég távolról szóltak hozzám, de mire megfordultam, a törzsfő teljes életnagyságban tornyosodott elém.
- Pléhpofa – mondtam, és azon igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. (Nem sok félelmetesebb dolog van, mint egy haragos viking férfi. Pláne, ha az illető a törzsfőnök).
- Kledirn, mit csinálsz itt? – kérdezte.
- Csak tudni akartam, hogy áll a helyzet.
 Pléhpofa összehúzott szemöldökkel méregetett egy darabig, majd mélyet sóhajtott, és így szólt:
- Gyere!
- Rendben...
 A törzsfőnök odavezetett egy hordóhoz, és meghagyta, hogy maradjak ott. Nem ellenkeztem, nem szerettem volna még több gondot okozni, szóval inkább csendben leültem, és próbáltam elcsípni egy-egy beszélgetést, hátha megtudok még többet. Nemigen sikerült, csupán annyit tudtam meg, hogy szerencsére eddig csak sérülések történtek, és hogy pár óra múlva megpróbálkoznak egy támadással.
 A délelőtt lassan délutánba fordult, a ”tábor” pedig azóta is mozdulatlan maradt. Nem igazán történt semmi. Unottan lóbáltam a lábaimat, azóta is a hordón gubbasztva.
- EMBEREK! – hallatszott hirtelen.
 A hang irányába néztem, és azt láttam, hogy az egyik harcos maga előtt vezet valakit. A keze össze volt kötözve, és valami furcsa, zöld, foltos ruhát viselt, a fején pedig sisak volt, nem olyan, mint az ittenieknek, ennek az oldala helyett a tetejéről meredeztek tüskék, még csak nem is szarvak voltak. Elég vékony testalkatú volt, az itt lévő összes ember testesebb volt nála. A harcos, akiben Gustav apját ismertem fel, odavezette Pléhpofához, aki éppen a támadás menetét ecsetelte az embereknek, de közeledtükre kíváncsian kapta fel a fejét.
- Ezt a csirkefogót nem messze találtam – lökte a földre a foglyot. – Valószínűleg kémkedni küldték, ugyanis egyedül volt.
 A főnök bólintott, és lehajolt az említetthez.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- I-ifjabb B-belezár– dadogta.
- Rendben. Tudod, nem túl kecsegtető a helyzeted Belezár. Most választhatsz! Vagy befogod a szád, és a hibbanti börtönben ér a végzet, vagy...
- V-vagy mi?
- Vagy szépen beszélsz nekünk.
 A katona kikerekedett szemekkel nézett a törzsfőre, pár másodpercig gondolkodott, majd körbe nézett az őt körülvevő harcosokon, végül egy sóhaj kíséretében megkérdezte:
- Mit akar tudni?
- Mindent.
- Tegnap naplementekor érkeztünk a közelbe. Megvártuk, míg a sárkánylovasok elmennek, és rajtaütést terveztünk. Kérem, ne bántson, én csak a főnök parancsait teljesítettem!
- És mégis ki a főnököd? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Ryker – mondta, mire a törzsfő arca meglepett, majd dühös lett, én pedig megrémültem, ahogy belém hasított a felismerés.
- Ryker? – kérdezett vissza.
- I-igen. Személyes bosszúnak tekinti ezt. Azt akarja, hogy a sárkánylovasok ne álljanak többet az útjába.
- Rendben – mondta Pléhpofa, és felállt. – Ennyi elég.
 Két férfi kivált a tömegből, megragadták a vadászt, és elvezették valahova.
- Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – ment oda Bélhangos a törzsfőhöz.
- Mármint mi? – értetlenkedett.
- Az, hogy kémet küldtek. Ez a fickó nem volt valami ügyes, de gondolj bele, ha mi küldenénk egyet…
- Jó-jó, de mégis hogyan? Túl könnyen kiszúrnák.
- Hát, jelenleg van egy elérhető sárkányvadász öltözet… - mondta sunyin vigyorogva, miközben abba az irányba pillantott, amerre egy perccel ezelőtt a sárkányvadászt vitték el.
- Bélhangos, senki sem férne bele a ruhába az itteniek közül – mutatott körbe. – A többiek pedig a kikötő peremének másik oldalán vannak, és ha sértetlenül el is jutna oda valaki, elég gyanús lenne, ha össze-vissza rohangálnánk fölöttük.
- Ebben igazad van. De tudod, itt is van valaki, aki beleférne abba a ruhába – mondta, miközben a fejével az irányomba bökött.
 Kíváncsian fordultam hátra, majd mikor leesett, hogy nincs mögöttem senki, csak egy dolog jutott az eszembe: Jobb lett volna ma nem felkelni…

 Óvatosan szedtem a lábaimat a kikötő deszkáin. Gyorsan átvágtam a torlaszon, amit a hibbantiak állítottak fel. Szerencsére, a sziklafal menti oldalon volt egy apró lyuk, amin sikeres át tudtam mászni. A csizmám halkan koppant a túloldalon, nekem pedig már rálátásom nyílt a lenti dokkokra. Valóban 3 hajó kötött ki, de az egyiket valószínűleg sikerült leégetni, ugyanis csak félig látszott ki a vízből, és innen feketének láttam, egy másikon pedig már távolról látszottak az oldalán rikító lyukak, de még használható volt. Sok ember sürgött-forgott, így gyorsan bevágódtam egy oszlop mögé, és lopakodva tettem meg az út hátralévő részét.
 Mikor már a tengerszinten voltam, szembe jött velem két férfi, így hamar irányt változtattam, szememet kitartóan a deszkákra függesztve. Volt a közelben egy csomó egymásra pakolt hordó, így el tudtam bújni.
- Ez Belezár volt? – hallottam hirtelen.
- Ki tudja? – vont vállat a másik.
- Nem kéne utána mennünk? Jajj, ne, ne, ne, kérlek ne!
- Hagyjad csak, fura fickó. Most mit csinálunk? Huhh.... Legalább megtudok valamit.
- Hé, ti ketten! Gyertek ide! – kiáltotta valaki.
 Thor szakállára! Pár percig várakoztam, majd inkább óvatosan odébb lopództam, hátha ott el tudok csípni egy beszélgetést, ami némi információt is tartalmaz.
 Ezt csináltam további hosszú időn keresztül, de mindenki vagy csendben volt, vagy teljesen hülyeségekről beszélt. Unottan kukkantottam ki, abban hitben, hogy semmi érdekeset nem fogok látni. Abban a pillanatban kihagyott a szívem egy ütemet, a kezemet pedig a szám elé kellett kapnom, hogy fel ne sikítsak. A sárkányvadász, aki előttem ment el, egy ketrecet tartott a kezében. Nem ez rémisztett meg, hanem, hogy felismertem ami, jobban mondva, aki benne volt. Elég volt egyetlen mozdulat a vadásztól, mialatt a Nap megcsillant a sötétkék pikkelyeken, hogy tudjam. Bajkeverő! Ne, ne, ne, csak ezt ne! – gondoltam kétségbeesetten. Óvatosan elhagytam a búvóhelyemet, és megpróbáltam követni a tekintetemmel, merre tartanak. Rövidesen eltűntek a kikötő egy távoli zugában, ahova, miután meggyőződtem róla, hogy nem látnak, követtem őket. Ahogy befordultam annál a saroknál, ahol eltűntek, dühösen belerúgtam a deszkákba, ugyanis úgy eltűntek, mint füstlehelő a ködben. Találomra kiválasztottam egy irányt, és arra indultam. Volt körülöttem pár ember, de igyekeztem kerülni a szemkontaktust, és olyan távol maradni tőlük, hogy ne tűnjön fel nekik semmi. Idegesen néztem ide-oda, de sehol sem találtam Bajkeverőt. Pléhpofa azt mondta, kerüljem a feltűnést és minél hamarabb menjek vissza a faluba, de egyszerűen képtelen voltam itt hagyni a sárkányt. Tudtam, hogy ostobaság, de nem adtam fel a keresést. Rengeteg ember mellett haladtam el, nem tudtam eldönteni, hogy nagyon sokan vannak, vagy egyszerűen körbe-körbe járkálok a kikötőben.
 Éppen felfelé baktattam, egész közel ahhoz a ponthoz, ahonnan már csak lopakodva juthatnék tovább, mikor hirtelen megszólított valaki:
- Belezár! – megtorpantam, de még mindig háttál álltam neki. – Jutottál valamire? – megráztam a fejem.
 Imádkoztam Odinhoz, hogy elégedjen meg ennyivel, és ebben a reményben el is hagytam volna a helyet.
- Belezár! – kiáltott utánam. – Mit gondolsz, kivel beszélsz? – kérte számon.
 A hangjából éreztem, hogy elég ideges lehet. Nyilván a sikertelen támadás miatt. Hallottam, hogy megindult felém, de nem mozdultam. A szívem hevesen dobogott, de a légzésemet fékeztem, nehogy még gyanúsabb legyek. A férfi (a hangjából rájöttem) mellém lépett, mire én elnéztem a másik irányba, de igyekeztem csak annyira, hogy az arcomat ne lássa.
- Na ide figyelj! – szólt. – Nincs jó napom, szóval vagy adj normális választ, vagy az első adandó alkalommal sárkányeledel lesz belőled – mondta.
 Most sem csináltam semmit, csöndben fürkésztem a deszkákat, miközben az agyamban úgy kattogtak a fogaskerekek, hogy már szinte attól féltem, ezzel bukok le.
- Te akartad – mondta hirtelen halál komoly hanggal.
 Annyi időm sem volt, hogy felsikítsak. Mire a tudatomig eljutott, mi történik, már a férfi keze a számon volt, így egyre kevesebb levegőhöz jutottam, miközben az összekötő-híd pereméig hátrált. Elfogott a szédülés, ahogy lenéztem, és megláttam a hullámzó tengert. Nem a magasságtól, hanem a félelemtől, ugyanis tudtam, mire készül. Kétségbeesetten kapálóztam, azonban sokkal erősebb volt nálam. Csupán annyit értem el, hogy a csukja leesett a fejemről, így rálátásom nyílt fogvatartómra. Talán a 30-as évei elején járhatott, barna szeme volt és fekete szakálla, ami csupán egy vonal volt arcán, amit még egy hosszú bajusz keretezett, azonban a feje teljesen kopasz volt. A bal szeme alatt egy apró heget fedeztem fel. Arcára meglepettség ült ki, ahogy megpillantotta az arcomat, én pedig kihasználtam a pillanatnyi figyelmetlenségét. Olyan erősen megrúgtam a lábát, ahogy csak bírtam. A férfi épphogy engedett a szorításon, de gyorsan ellöktem magamtól és rohanni kezdtem.
- Kapjátok el! – ordította.
 Eszeveszetten futottam, csak mikor a torlaszon másztam újra át, néztem hátra. Legalább egy tucatnyi felfegyverzett katona rohant felém, és már páran igencsak közel voltak. Sietve bújtam át a maradék távon, de hirtelen éreztem, hogy valami visszaránt. Hátra néztem, és azt láttam, hogy az egyikük sikeresen elkapta a csizmámat. Próbáltam kihúzni a lábamat belőle, de mikor láttam, hogy ez nem fog menni, inkább egy határozott mozdulattal átfordultam, amivel szereztem néhány karcolást, de sikerült arcon rúgnom a férfit. Amíg ő az arcához kapott, addig gyorsan kimásztam, és néhány pillanatnyi lihegés után rohantam tovább. Szerencsére nem fértek át, így vissza tudtam rohanni a szigetre. Csupán méterekkel azután, hogy távol kerültem a peremtől, elterültem a földön és kapkodtam a levegőt. Bélhangos aggódó tekintete jelent meg a látóteremben. Mielőtt megkérdezte volna, hevesen megráztam a fejem. Hirtelen kiáltást hallottam, majd süvítő hangot, olyasmit, amit akkor hall az ember, ha valami nehéz zuhan sokáig. Óvatosan átfordultam a hasamra és közelebb kúsztam a sziklaperemhez. Épp láttam, ahogy egy óriási kő, sőt inkább szikla darabokra töri a torlaszunkat, és a sárkányvadászok megindulnak felfelé. A falu harcosai rögtön cselekedtek, lerohantak és útjukat állták a vadászoknak, néhány íjász pedig idefentről próbálta visszaszorítani őket. Hirtelen megpillantottam Fejtörőt, hátán a törzsfővel, és Kübli és Pozdorja is feltűnt cipzárhátjukon. Pléhpofa és sárkánya felgyújtották az utat előttük, így egy részük leszakadt, de hamar találtak megoldást, a torlasz egy darabját használták hídnak. Nem tudom, hogy, de sokkal többen voltak, mint odalent láttam.
- Kledirn! – repült mellém a törzsfő. – Menekülj!
- De...
- FUSS!
 Vetettem egy utolsó aggodalmas pillantást a kialakú csatára. A tekintetem összetalálkozott a férfival, aki leleplezett. Jeges borzongás futott végig a gerincemen, ahogy belenéztem azokba a dühös, utálkozó, de eltökélt szemekbe. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és rohanni kezdtem a falu felé. Az emberek, akik nem harcolhattak, kint voltak most az utcákon, de néhány falusi, akik kevésbé voltak harcképesek, a Nagyterem irányába terelte őket. Engem is elcsíptek, de az első adandó alkalommal elszakadtam tőlük. Eszem ágában sem volt a Nagyterembe menni!

- Ez nagy baj, ez nagyon nagy baj – ismételtem talán századszorra, miközben idegesen járkáltam fel, s alá az Arénában.
 Az ölvész egy ideig kíváncsian követte a tekintetével az utamat, de már jó ideje csak feküdt és unottan nézett rám.
- Bajkeverő… miattam kapták el! De mit tehettem volna? Muszáj volt értesíteni őket. Jajj, de ez az egész fölösleges volt! Nem értesültek semmiről, ráadásul még Bajkeverőt is sikeresen elkapták MIATTAM! – fakadtam ki, miközben lerogytam a földre.
 Teljesen kétségbe voltam esve. Ötletem sem volt, mit kéne tennem, mi volna most a helyes. Lassan felhúztam a térdeimet és rájuk hajtottam a fejemet. Percekig ültem így, és csak hallgattam a tenger moraját, ami ugyan gyengén, de elért ide, és elnyomta a kikőben dúló harc hangjait. Hirtelen előre dőltem, ugyanis a sárkány enyhén megbökött hátulról. Hátra néztem, és rendkívül jól esett, hogy megértően az oldalamhoz dörgölte a fejét egy kicsit, majd nem messze tőlem telepedett le. Óvatosan a fejére raktam a kezemet. Szó nélkül tűrte, sőt, kicsit közelebb fészkelte magát.
- De most komolyan – mondtam, mire kérdőn tekintett rám. – Mit tegyek?
 Nem kaptam választ. Lemondóan megcsóváltam a fejem és inkább az eget néztem. Az ég egyre szürkébb lett, amit nagyon különösnek találtam. Itt északon, inkább hóvihar fordul elő, az eső sokkal ritkább. Ez pedig határozottan esőfelhő volt, az ég pedig lassan teljesen szürkébe váltott. Hirtelen egy óriási villámlás szelte keresztül az eget, hosszan visszhangzó dörgést hozva maga után.
- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem némi hezitálás után.
 A sárkánnyal összenéztünk, majd értetlen arcát látva, fejemmel az ég irányába böktem. Kíváncsian nézett rám, majd mikor leesett neki, kissé rosszallóan nézett vissza. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, a kapuhoz futottam, kinyitottam, és kimentem. De nem zártam be. Várakozva néztem a sárkányra, de ő nem mozdult, csak hitetlenkedve és furán nézett felém.
- Gyere! – mondtam biztatóan.
  Az ölvész feltápászkodott, majd lassan, megfontoltan elindult a kijárat felé. Mikor a kapuhoz ért, megállt mellettem, és rám nézett. Hosszasan, azokkal a gyönyörű szemekkel, amik az első pillanatban elvarázsoltak. Visszafordult a kijárat irányába, és egy boldog üvöltés kíséretében hagyta el az Arénát. Percekig csak meredtem utána. Gondoltam, biztos már rég elrepült, belevetette magát a feltámadó viharba. Jól esett, hogy elengedtem, ugyanakkor tudtam, hogy ezzel nagyon ki fogom húzni a gyufát, és még a sárkány miatt is aggódtam, hiszen nem tudom, mennyire gyógyult fel.
 Egy mély sóhaj kíséretében kimentem. Nem tudtam, hova akarok menni, de már nem láttam értelmét itt maradni. Fel sem néztem, reflexszerűen tértem rá a falu felé vezető ösvényre, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Meglepődve kaptam fel a fejem, és egy pillanat alatt visszafordultam. A sárkány a sziget peremén állt, kiterjesztett szárnyakkal, és közben értetlenkedve meredt rám. Legszívesebben odafutottam volna megölelni, de helyette csak lassan odamentem hozzá, és óvatosan az oldalára simítottam a kezemet. Elégedetten felmordult az érintésemre.
- Te aztán tartogatsz meglepetéseket.
 Elnéztem a kikötő felé. Innen egész jól be lehetett látni a helyet. A harc azóta is dúlt, a kikötő szinte minden szeglete lángolt, vagy omladozott.
- Mit gondolsz? – fordultam vissza a sárkányhoz. – Szerinted…?
 Tudtam, hogy nem érti mire gondolok. Még én sem értettem teljesen, hogy gondolom. Erősen gondolkodóba estem. Végül úgy döntöttem, most vagy soha. Óvatosan megkapaszkodtam ölvész egyik tüskéjében, és feljebb tornáztam magamat. A sárkány felmordult, de hagyta, hogy felmásszak a hátára. Mivel a háta tele volt tüskékkel, így előrébb másztam a nyakához. Ez egy ostoba ötlet. Eleve az, hogy kiengedtem, ostoba ötlet volt. Sőt, inkább őrült ötlet. De… meg kell próbálnunk. A sárkány lenézett az alattunk tátongó mélységre, majd kérdőn tekintett rám.
- Mehet – mondtam, miközben a fejemet a nyakába fúrtam. – Bízom benned – suttogtam.
 Az ölvész egy pillanatra megfeszült, majd mikor ismét ellazult, magabiztosan vetette le magát a szirtről, és együtt zuhantunk a mélybe.

10 megjegyzés:

  1. Váááááá!!!!!! Ez egy oltári jó rész volt! Imádtam! Siess a kövivel! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon-nagyon köszi, el se hinnéd, mennyire örülök, hogy tetszett :D Sietek, most szerencsére nyugis napok várnak rám :)

      Törlés
  2. Óóó miért kínzol??? Nagyon siess a kövivel!!!
    Jó lett.
    Amit csinálsz az egy őrült ötlet de egy ölvésszel beválhat. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért kínozlak, mert eltanultam a többi blogostól :P Köszi, sietek! És igen, ez volt a nap legőrültebb ötlete :D

      Törlés
  3. Ez...ez...ez volt az eddigi legeslegjobb rész!!! Elkezdtem tapsolni, mikor megrúgtad Ryker-t (sejtem, hogy ő volt). Ez komolyan kínzás, szóval ultragyorsan siess a következő résszel, mert nagyon várom! Őrültséget csinálsz, de ismersz, támogatom ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Elárulom, jól sejted, ki volt, de pssszt! Kledirn ezt még nem tudja ;) Oké, ultragyorsan sietek a kövi résszel :D

      Törlés
  4. Jíí, Fejtörő! El tudom képzelni azt a túlméretezett szkarabeuszt, mondjuk elég harcias ahhoz, hogy ura legyen a helyzetnek, főleg, ha Pléhpofa irányítja.
    Nem tudom, gilt volna-e gyors folytatást követelnem, nekem, aki egy hétnél hamarabb az ujját sem teszi a klaviatúrára, mindenesetre múzeumból lopott wifin is követlek :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyugodtan követelheted, én is mindig ezt teszem :D És te nem lopod a wifit, inkább...öhm, kölcsönveszed :D

      Törlés
  5. Wow... Ez egy oltári izgalmas rész volt! *o* Ilyenkor örülök, hogy később kezdtem el olvasni a blogot és rögtön folytathatom.😃 Egyre jobban imádom ezt a sztorit! *-*

    VálaszTörlés