15. rész - Támadás a láthatáron

 Szaporán vágtunk keresztül az erdőségen. Szinte teljesen lement a Nap, ezzel megfosztva minket az utolsó fényt ígérő sugaraitól is. Megint mindennek nekimentem, minden kiálló gyökérben, kőben megbotlottam, és minden tüskés bokorban fennakadtam, de ezúttal a sötétség tehetett róla, nem az ügyetlenségem. Vagyis a sötétség is tehetett róla, de ezt a világért sem vallottam volna be. Astrid méterekkel járt előttem, nem egyszer tévesztettem szem elől, de valahogy mindig sikerült beérnem, miközben ő megállíthatatlanul tört előre, a lába elé sem nézve, egy olyan ösvényen, amit én nem láttam.
 Mire kiértünk a rengetegből, már besötétedett. Astrid a falu felé rohant el. Követtem, de gyorsabb volt, mint én, és nem sok idő után már teljesen eltűnt a szemem elől. Gondoltam, biztos nagyon siet, hiszen így is késésben van, így nem húztam fel magam rajta, hogy nem várt meg. A főnöki ház felé vettem az irányt, ami már több, mint 2 hete az otthonom volt. Örültem volna, ha már megkapom azt a beígért kunyhót. Nem azért mert nem éreztem volna jól magam Hablatyéknál. Inkább túl jól éreztem magam ott. Megszoktam, hogy én készítek Hablatynak és az apjának ételt, amit nem kértek, de ettől függetlenül mégis megcsináltam. Hiányozni fog Hablaty, hogy valahányszor csak itthon van, minden könyveket búj, vagy térképeket böngész. Hiányozni fog Fogatlan, az a sárkánybőrbe bújt kiscica, aki minden ottléte alkalmával nyálfürdővel ébreszt, és néha nyers halat akar megetetni velem hálából, egy-egy alaposan hátvakargatás után. Még Pléhpofa is nagyon hiányozni fog, hogy minden este, mikor egy nehéz nap után hazajön, jeget kell neki hozzak, és meghallgatnom mit csinált aznap, és hogy még azóta is Kledrinnek hív, amit egy ideje meg sem próbálok kijavítani, mert már annyira megszerettem. Tudtam, hogy minél tovább maradok velük, annál nehezebb lesz majd elengednem őket.
 Észre sem vettem, de máris a ház előtt voltam. Sietve beléptem a törzsfői házba, és rohantam volna fel az emeletre, de ahogy átléptem a küszöböt, hat kíváncsi szempár szegeződött rám. Jajj, ők ma mindenhol ott vannak, ahol én? - gondoltam keserűen, miközben megláttam a csapat tagjait, Astrid kivételével, és Fogatlant.
- Sziasztok! - köszöntem a telhető legkedvesebben. - Ti még itt?
- Már mindjárt indulunk, csak Astrid pár perce esett be, és még hazarohant a cuccaiért - magyarázta Hablaty. Bólintottam, és leültem a lépcsőre Kőfej mellé. Pár perc várakozás után valóban megjelent szőke barátnőm az ajtóban, lihegve, de tettre készen.
- Mehetünk! - kiáltotta, és már ki is viharzott az ajtón.
- Szia! - köszönt el sorban mindenki, ahogy ők is kiléptek az utcára.
 Nem pattantam fel rögtön azután, hogy Hablaty be csukta maga után az ajtót. Vártam pár percet, hogy egész biztosan ne kapjanak rajta semmin. Mikor úgy ítéltem, már nem jöhetnek vissza, felkeltem és az emelet felé vettem az irányt. Előszedtem a szütyőmet, beleraktam a rajzfüzetemet, és egy kis kulacsban vizet. Egy ideig fel-alá járkáltam, vártam a törzsfőt. Ma este is ki akartam szökni, de ahhoz látnia kellett a férfinak, hogy lefeküdtem. A sokadik kör után a házban, jutott eszembe, hogy nem csináltam vacsorát. Rögtön a konyhába rohantam, és igyekeztem minél hamarabb összedobni valamit. Miközben belenyúltam a halas hordóba, támadt egy ötletem. Kivettem belőle annyi halat, amennyi még belefért a szütyőbe, és fohászkodtam Odinhoz, hogy a főnöknek ne tűnjön fel a pikkelyesek hiánya. Ezután rekordsebességgel elkészítettem a vacsorát, önmagamnak még a szokásosnál is kevesebbet raktam a tányéromra.
 Mire Pléhpofa belépett a házba, addigra már az asztalon volt minden, még egy kevés jaktejet is kerítettem a törzsfőnek, magamnak pedig vizet töltöttem egy korsóba. Bevetettem a létező legártatlanabb arcomat, úgy mosolyogtam a belépőre, talán kicsit túlzásba is vittem, de nem hiszem, hogy feltűnt volna neki. Elég elcsigázottnak tűnt, és látszólag nagyon hálás volt, hogy nem kell még várnia az ételre.
- Szia, Kledrin - köszönt, helyet foglalt az asztalnál, és rögtön nekilátott fejadagja elfogyasztásához. Némán követtem a példáját, és én is enni kezdtem. Nem akartam túl gyanús lenni, így lassan ettem, hogy ne tűnjön fel a fáradt törzsfőnek semmi.
- Kemény nap volt - szólalt meg hirtelen.
- Mi történt? - kérdeztem megszokásból.
- Először is, reggel arra ébredtem, hogy Morgópóc dörömböl az ajtón. Azt mondta, hogy  Larsonék háza túl közel van övékhez, és hogy sértik a magánszféráját. Képzelheted, nem volt könnyű szétszedni őket. Aztán mentem Néma Sven farmjára, ahol el kellett csípnem az ikreket, mivel megint rászoktak a jakok borogatására. Ha hallottad volna, Sven hogy leordította a fejüket! Azt a hangot egy kürt is megirigyelné...Ezután pedig végigjártam a falut, összeadtam a Holgerson lányt a Rikó fiúval, elsimítottam egy vitát a halászok között, majd vissza Jorgensonékhoz megegyezésre jutni a szomszédokkal - fejezte be a monológot. Nem tudtam ehhez mit hozzáfűzni, amit Pléhpofa is észrevehetett.
- Jól aludtál? - váltott témát. A kezem megállt evés közben, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem, de gyorsan higgadtságot erőltettem magamra és így szóltam:
- Ó, igen, igen, csodásan aludtam.
- Csak mert, tudod, mikor reggel felmentem, hogy rátok nézzek, sem te, sem a sárkányod nem volt ott - mondta szemöldökét ráncolva, kérdőn nézve a szemeimbe. Rémület kúszott a torkomba, egy ideig csak dadogtam össze-vissza, de fél perc csend után kinyögtem:
- Bajkeverő szokott néha elkódorogni.
- És te? Te is "elkódorogtál"? - kérdezte gyanakodva.
- Igen - vágtam rá rögtön, kissé túl hevesen. - Akarom mondani...sétáltam egyet.
- Hajnali hatkor? - hitetlenkedett. - Bélhangos szerint reggel 10 előtt sosem lépsz ki a házból.
- Ömmm...de most nem tudtam aludni - próbáltam menteni a menthetőt. - És gondoltam jót tesz egy kis friss levegő - pár percig összehúzott szemöldökkel méregetett. Próbáltam tartani a szemkontaktust, de néhányszor így is a padlót kezdtem fixírozni.
- Rendben - mondta végül, én pedig visszatartottam egy megkönnyebbült sóhajt, nehogy rögtön lebuktassam magam.
 Szerencsére a vacsora hátralévő része viszonylag csendben telt. Pléhpofa még rákérdezett, mikor mentek el Hablatyék, és hogy meddig lesznek el. Készséggel megmondtam, hogy nem sokkal naplemente után, de arra, hogy meddig maradnak, nem tudtam választ adni.
 A vacsora végeztél elköszöntem a főnöktől, és sietve elraktam magam holnapra. Most nem úgy volt, mint múlt éjszaka, ezúttal ha akartam sem tudtam volna aludni, annyira menni akartam. A földszinten pár perc elteltével kialudtak a fények, és én legszívesebben rögtön kipattantam volna az ágyból, és rohantam volna ki a házból, de úgy véltem, a törzsfő gyaníthat valamit.
 Hosszú percek óta feküdtem mozdulatlanul. Már épp úgy gondoltam, indulok, mikor megnyikordult az ajtó, és gyenge fénysugár vetült az arcomra. Pár pillanat múlva azonban újra nyikorgás hallatszott, és a törzsfő elhagyta a szobát. Újra csend vett körül, én pedig felbátorodva ugrottam ki az ágyból. Nem vettem magamhoz semmit, csak a szütyőt. Egy pillanatra lehúzta a vállam a belepakolt halak súlya, de aztán kiegyenesedtem, és kicsit ügyetlenül, de kiugrottam a tetőablakon, és nekivágtam a sötét falunak.

Pár órával korábban...

Néhány kilométerre Hibbant szigetétől, egy termetes, felfegyverzett hajó hullámzott a víz felszínén. Várt, méghozzá egyetlen, bizonyos dologra. A kapitány, megtermett, izmos férfi volt. Pácél gyanánt egy fémlemezekből készült inget viselt, alkarját és egyik vállát érdekes anyag védte, leginkább úgy festett, mintha bevonták volna az egész felszínét egy réteg sziklával, amiből mintha tüskék meredeztek volna. Vastag övén egy méretes koponyadísz kapott helyet. Szinte teljesen kopasz volt, egyedül az orra alatt lévő vastag bajusz, és szakállának egyetlen vékony, egyenes vonala tarkította arcát. Ridegen, rezzenéstelenül figyelte az előtte tornyosuló szigetet, azonban mikor meglátta az öt távolodó árnyat, gonosz mosolyra húzta a száját.
- Elmentek - szólt hirtelen a vezér mellől egy katona. - Támadunk? - a kapitány nem válaszolt rögtön. Komótosan alárendeltje felé fordult, a gonosz vigyor azóta is ott ült az arcán.
- Igen - felelte egyszerűen. - A sárkánylovasok végleg megtanulják, hogy jobb, ha nem keresztezik többet az utunkat.
- Igenis, Ryker! - hangzott a válasz.
 Hamarosan az egész hajó zengett az "Indulás" kiáltástól, amit sorban adott át egymásnak a legénység, a hajó pedig hamarosan északnak indult, egyenesen a Hibbantiak otthona felé...

Éjjel, a faluban...

 Ezúttal inkább úgy döntöttem, megkerülöm falut, és úgy megyek vissza az egykori gyakorlótérre. Átvágtam az erdőnek egy kisebb szakaszán, miközben elhaladtam a Nagyterem mögött, és csak az Arénához vezető híd előtt nem sokkal mentem vissza a faluba. Nem tudom, így gyorsabb volt-e, de mindenesetre, biztonságosabb. Nem igazán tudtam futni a vállamra nehezedő súllyal, amit halaknak hívnak, de gondoltam, hamarosan megszabadulhatok tőlük. Mikor végre megláttam a célt, kicsit sietősebben kezdtem szedni a lábam, így pár perc elteltével, már az Aréna kövét tapostam. Ölvész barátom ugyanott volt, mint mikor legutóbb láttam, annyi különbséggel, hogy mire beléptem, már kíváncsian figyelt egy ideje.
- Szia! - köszöntem neki, és kihúztam a halakat a szütyőmből. Nagyon jó esett levenni végre az elzsibbadt vállaimat nyomó súlyt, így a szütyőt rögtön ledobtam a fal mellé, és így csak a halakkal közeledtem a sárkány felé. Úgy, mint legutóbb letettem elé az ételt, és indultam, hogy szerezzek neki még egy adagot. Miközben az itt lévő hordóban tartott halakat vizslattam, és azon járt az eszem, vajon mennyinek a hiánya nem tűnik fel a lovasoknak, hallottam, hogy a sárkány a hátam mögött éppen elpusztítja az előételt, ami mosolyt csalt az arcomra. Végül 3 megtermett tőkehalat szedtem ki és raktam ismét a sárkány elé. Ezúttal kevésbé hevesen, de most is jólesően, és gyorsan fogyasztotta el őket. Gondoltam, még egy belefér, így tettem még egy kört. A hordóból a legnagyobb halat húztam ki, amit még elértem. Úgy saccoltam, lehetett vagy 10 kiló tömegű, mindenesetre két kézzel is alig bírtam el. Lehajoltam a sárkány elé, de hirtelen megálltam a mozdulatban. Nem tettem le a földre, hanem ráültem a lábaimra, és lassan közelebb húzódtam az ölvészhez. Felemeltem a fejem és a tekintetét kerestem. A szemei furcsállást, zavart tükröztek. Minden fizikai erőmet bevetve felemeltem a pikkelyest, és a sárkány felé nyújtottam. Láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon, így oldalra fordítottam a fejemet, hátha így valamennyit segítek neki.
 A percek pörögtek. Éreztem, hogy a karjaimból lassan minden erő eltávozik. Feladtam, leengedtem a kezeimet, mikor éreztem, hogy valami kicsi, éles dolgok érnek a kezemhez, és óvatosan megszabadítanak a terhemtől. Nem láttam, de tudtam, mi történt. Elégedetten fordultam vissza a sárkányhoz, aki éppen lenyelte vacsorája utolsó darabját. Megnyalta a száját, majd várakozva nézett rám.
- Ha akarsz még, sajnálom, feltűnne a többieknek, ha még több hiányozna - feleltem sajnálkozva. A sárkány pár pillanatig fürkészve nézett a szemeimbe, majd fejét ráhajtotta egyik mellső lábára, és lehunyta a szemeit. Egy darabig elgondolkozva néztem, majd próba-szerencse alapon odamentem hozzá. Nyilván hallotta a közeledtem, de egészen addig nem reagált semmit, míg csak centikre álltam tőle. Ekkor felkapta a fejét, és morogva tudatta velem, hogy másszak ki az aurájából.
- Figyelj! - mondtam halkan. - Úgy tudom, nem hagyod a barátaimnak, hogy ellássanak téged - egy pillanatra lesütötte a tekintetét, de aztán ugyanolyan makacsul nézett újra fel rám. - Ha másnak nem engeded - kezdtem óvatosan - akkor nekem engedd! Semmiség, csak kimosnám a sebeidet, és esetleg lefertőtleníteném - elfordult a másik irányba, egy darabig morgott magában, majd megadóan lefeküdt.
- Sietek vissza! - mondtam, és már rohantam is az Aréna másik végébe, ahol egy itató helyezkedett el. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs semmim, amit használhatnék a sebek kitisztításához. Kimentem a kapun, és reménykedtem, hogy Gothi hagyott itt pár dolgot, ami segíthet. Felmentem a lelátóra, és keresgélni kezdtem. Körbejártam az egészet, de nem találtam semmit, csak pár szövetdarabot, amikkel jelen esetben megelégedtem, és egy füzetet, amivel nem igen foglalkoztam volna, de ahogy elhaladtam mellett, megakadt a szemem egy bizonyos szón:ölvész. A kezembe vettem és olvasni kezdtem.

Az ölvész tegnap került a gondozásunkba. Súlyosan megsérült egy különös balesetben, és valószínűleg már azelőtt is megsebesült. Miután idehoztuk, olybá tűnt, nem éli túl a megpróbáltatásokat, jelenleg azonban bizakodó vagyok. Hihetetlen változáson ment keresztül ez a sárkány röpke egy nap alatt. Tegnap este még megölt volna mindnyájunkat, ha a közelébe megyünk, most viszont sokkal nagyobb az élni akarás benne, de ellátni azóta sem engedi magát. 

Halvér Ingerman

- Ingerman? - kuncogtam, és inkább visszaraktam a füzetet oda, ahol találtam, és visszasiettem az Arénába. Újra az itatóhoz mentem, és beleáztattam az egyik szövetet. Az ölvész felé fordulva láttam, hogy a mozdulataimat figyeli, le sem véve a szemét rólam. Odasétáltam a sárkányhoz, ránéztem, mire alig észrevehetően bólintott. Óvatosan odaléptem a hátához, és nekiláttam. Az elsőnél felmordult, de aztán csendben tűrte az egészet, végig nyugton maradt, akkor is, mikor kicseréltem az anyagot egy másikra.

- Kész! - húztam ki magam dolgom végeztével, majd az ölvészre néztem, véleményt várva. Ő kicsit ingadozva, de felállt, megmozgatta az izmait, és járt pár kört a helyen, majd megállt, közvetlenül előttem. Elégedettnek ítéltem. Lassan oldalra billentette a fejét, és nem csinált semmit, csupán nézett. Óvatosan elmosolyodtam. Meg akartam tenni valamit, de az eszem racionális része azt mondta, őrültség. Viszont én mindenáron meg akartam tenni. Egyszerűen éreztem, hogy most sikerülni fog. Oldalra fordítottam a fejem, és felemeltem a karomat, félénken, lassan, de ahogy fogytak köztünk a centiméterek, egyre fogyott az aggodalmam, míg végül minden félelmem el nem párolgott, messze, és már nem is tért vissza többet. Pár pillanat múlva pedig éreztem a száraz, pikkelyes fejét a sárkánynak, ahogy lassan a tenyerembe simul.

 Boldogan fordultam vissza. A tekintetünk ismét egybeforrt, de ezúttal ez más volt. Elöntött valami kellemes, megnyugtató, megmagyarázhatatlan érzés, ami nem akartam elengedni, azt kívántam, bár sosem érne véget ez a pillanat.

 Hirtelen egy hang szelte keresztül a levegőt, kiszakítva minket a pillanatból. A boldogságom rögtön nyugtalanságba csapott át, ahogy eljutott hozzám ez a rég hallott, semmi jót nem ígérő, öblös, nyugtalanító hang: a vészkürt.

U.i - Sziasztok! Sajnos rossz hírem van. Hétfőn elutazunk a Balatonra, és olyan helyen leszünk, ahol nincs internetkapcsolat. Van ott a közelben egy park, ahol van wifi, szóval nem biztos, hogy az ottlétem alatt nem lesz rész, de elég valószínű. Ne aggódjatok, dolgozok a folytatáson, de nem hiszem, hogy majd közzé tudom tenni. Azon ne lepődjetek meg, ha más blogon láttok kommentelni, egyértelműen fel fogom keresni azt a parkot, de azért értitek, nem szívesen ül az ember egy nyilvános parkban a laptopjával :) Ha jól tudom, pénteken jövünk vissza, szóval addig izgulhattok. (Tudom, gonosz vagyok ;) )
UU.i. Trixi, remélem feltűnt a neked szóló utalás ;) , és Snowflake, tudom, tegnapra ígértem, de gyakorlatilag nem hazudtam, kész lett, csak nem raktam ki, a fent  említett probléma miatt. Szóval, bocsi!