14. rész - Egy kis csajos program

 Lihegve fékeztem le a főnöki ház előtt. Egészen eddig rohantam, és úgy éreztem, a szívem mindjárt kiugrik a helyéből. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, de szerencsére, a ház üres volt. Gyorsan megreggeliztem, és miután szusszantam egyet, rohantam is tovább. A kovácsműhelybe mentem, de Bélhangos azt mondta, most nem tudok segíteni, és hozzátette, hogy hallott a tegnapiról, és a mai napot még megkapom "szabadnapnak". Életemben először, nem örültem ennek. A munkával mindig gyorsan elmegy az idő, így viszont ötletem sem volt, mit csinálok estig. Végül úgy döntöttem visszamegyek az Arénához. Az még csak nem baj, ha egyszerűen ott vagyok, nem? Így hát visszaindultam oda, ahol kezdtem a napot, de előtte még haza ugrottam átöltözni, ugyanis azt a legutóbbi alkalommal elfelejtettem. Ha így belegondolok, rengeteg mindent kaptam, mióta itt vagyok. A rajzfüzetet, a szütyőt, és a mellényt Hablatytól kaptam, de Astrid, sőt még Takonypóc is adott valamit. Kihúztam az ágy alól a ládámat, amit Takonytól kaptam. Azt mondta, őneki egy nagyobb láda kell, így már nincs rá szüksége. Ebbe gyűjtöttem a kapott dolgokat, amiket a srácok adtak. Mivel a legtöbb dolgot magammal hordtam (értsd: rajzfüzet,szütyő), így igazából csak az Astridtól kapott ruhák kaptak itt helyet. Astrid stílusa kicsit merész volt nekem, de azért tetszettek a ruhái. Én általában mindig vastag csizmát, hosszú nadrágot és két ugyancsak hosszú pólót hordtam, nem igazán próbáltam ki semmi újat. Most egy vékony szürke nadrágot, rá egy egyszerű szoknyát,  és egy lenből készült tunikát vettem fel. A mellényt elraktam, a csizmát pedig még inkább nem cseréltem le. Eléggé elegem volt már a rohangálásból, így ezúttal inkább kényelmesen elsétáltam az Arénához. Reménykedtem, hogy egyedül leszek, azonban csalódnom kellett. A csapatból mindenki ott volt a lelátón, és elég elmélyülten beszélgettek valamiről.
-...és ha keletről közelítenénk, akkor meglephetnénk..ó szia Kledirn! - hallottam már távolról Hablaty hangját, mire mind felém kapták a fejüket.
- Szia! - köszöntek a többiek is.
- Sziasztok! Miről van szó?
- Sok mindenről. A sárkányról, hogy mi van a sárkányvadászokkal... - sorolta Hablaty.
- Értem - bólintottam, és a rácsra könyököltem, miközben lenéztem az Arénába. Az ölvész most is ott volt, a napon feküdt, de felkapta a fejét, mikor csatlakoztam a többiekhez. Morgott valamit, majd visszafektette a fejét a lábaira, de továbbra is engem nézett.
- Ez a sárkány tudathasadásos? - hallottam hirtelen közvetlen mellőlem Halvér hangját. Elgondolkozva nézte a sárkányt.
- Mert? - kérdeztem számonkérőn.
- Tegnap kora este felébredt. Megpróbáltuk ellátni, de ha nincsenek a sárkányaink, valószínűleg már a Valhallában lennénk. Most meg úgy néz ki, mint egy kezesbárány. Habár, lehet, hogy csak el akarja hitetni velünk, hogy aztán lecsapjon, mikor óvatlanok vagyunk...
- Nem hiszem, Halvér...
- Miért nem? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Csak...mert nem - néztem el a másik irányba.
- O-oké...
- Ömm, mit tudtatok meg a sárkányról? - váltottam témát, és igyekeztem úgy tenni, mintha csak félvállról kérdeztem volna.
- Nőstény, fiatal, úgy körülbelül 15 évesre tippelném. A sérülések nagy része friss, gondolom azokat szerezte a vadkanoktól, de vannak még rajta régebbiek is. Úgy gondolom, hogy egy időben szerezte őket. Mint már gondolom tudod, sárkányvadászokra gyanakszunk.
- Kik is ezek a sárkányvadászok pontosan? - kérdeztem. Erre valóban kíváncsi voltam, és ezt nem is lepleztem.
- Nem lehet részletezni - vonta meg a vállát. - Sárkányokra vadásznak, és saját célokra használják őket. Astrid ugye mondta még 2 hete, hogy ritkán látjuk őket, de egyre közelebb kerülnek? - bólintottam. - Ez a sárkány a bizonyítéka, hogy bajban vagyunk. Méghozzá jó nagyban - sóhajtott. Ekkor a csapat többi tagja is mellénk jött. Pár pillanatig mind a sárkányra néztünk, majd Hablaty törte meg a csendet.
- Halvér, akkor eldöntötted?
- Igen...nehéz itt hagyni, de nincs más választásunk... - mondta szomorúan.
- Mi? Kit itt hagyni, mi? - értetlenkedtem.
- Úgy döntöttünk, hogy még ma útra kelünk, az ölvészt pedig az A csapatra bízzuk - magyarázta Astrid. Hosszú másodpercekig nem jött ki hang a torkomon, csak tátogni tudtam.
- D-de azt mondtad, hogy nem szívesen adod bárki kezébe a sárkányt - meredtem értetlenül Hablatyra.
- Ez így van, de muszáj a sárkányvadászok nyomára bukkannunk. Nem tudhatjuk, tudnak-e róla, hogy Hibbant az otthonunk, de így is, úgy is óriási baj, ha ide keverednek - lassan, olyan lassan, ahogy a hallottakat emésztettem meg, bólintottam.
- Mikor mentek? - kérdeztem.
- Ma naplementekor. Ha minden igaz, van egy ötletünk, hol vannak jelenleg. Remélhetőleg rajtuk tudunk ütni - mondta Astrid.
- Tudod mennyi ideje nem csinálhattunk ilyet? - kérdezte Kőfej.
- Annyi ideje, hogy már annyira unatkoztunk, hogy szinte elkezdtünk olvasni egy KÖNYVET! - szörnyülködött Fafej. - Hűű, a hideg is kiráz a gondolatra...
- Értem. Hát sok sikert! Én akkor most megyek... - mutattam a hátam mögé, és el is kezdtem hátrálni. Lementem lelátóról, és az erdő felé vettem az irányt. Nem akartam semmit, csak kicsit egyedül lenni. Alig hagytam el az Arénát, lépteket hallottam közeledni felém. Nem néztem oda, úgyis mindjárt megtudom, ki az.
- Hé, megállnál egy pillanatra! - erre muszáj volt megtorpannom és bevárnom. Pár pillanat múlva már mellettem is volt, kék szemei fürkészve néztek engem.
- Baj van? - kérdezte Astrid.
- Nincs, csak...bánt, hogy ilyen keveset vagytok itt - mondtam, hogy ne hazudjak teljesen, mert nem emiatt aggódtam.
- És mi a másik ok? - kérdezte pimaszul a szöszi. Sóhajtottam.
- Ennyire látszik, hogy van? - adtam meg magam.
- Igen. Na, ki vele! - szólt rám.
- Rendben... Azt mondtátok, hogy ha elmentek, az ölvészről az A csapat gondoskodik. Nem tudom ez mennyire jó ötlet. Nem azért, jó csapatnak tartom őket, Gustav remekül vezeti a csapatot, Morgópóc, Néma Sven, Kübli, Pozdorja, és Gothi pedig erős csapatot alkotnak, de bennetek mégiscsak jobban bízom, és...
- Látom neked nagyon fontos ez a sárkány - szólt közbe a lány.
- Megmentette az életem - hárítottam, és inkább a fűszálakat kezdtem tanulmányozni. Astrid egy darabig elgondolkozva nézett rám, majd így szólt, mielőtt megindult volna előre:
- Gyere, mutatok valamit!
Pár másodperc tétovázás után követtem az erdő felé. Astrid gyorsan szedte a lábait, alig bírtam tartani a tempóját. Rátért egy ösvényre, amit hosszú ideig követett, majd hirtelen jobbra fordult, és keresztül vágott a növényzeten. Nehéz volt követni, főleg úgy, hogy a létező minden hegyes vagy szúrós dologban felakadtam, Astrid meg könnyedén kikerült minden akadályt, mintha ismert útvonalon járna. Egy ideig egyenesen ment, de aztán megint elkezdett össze-vissza kanyarodni, szinte már alig láttam az alakját. Átmászott egy kidőlt rönkön, átugrott egy árkot, amibe nekem sikerült beleesnem, és keresztül gázolt egy patakon, amibe nekem kis híján sikerült beleesnem. Nagyon reméltem, hogy van értelme ennek a dzsungeltúrának, és nem csak össze-vissza barangolunk az erdőben. Hirtelen azonban megtorpant, és elégedetten nézett hátra. Én ott lihegtem a nyomában, és mikor végre megállt, le kellett hajolnom, és a térdeimbe kapaszkodva próbáltam újra normálisan lélegezni. Pár pillanat múlva, mikor felnéztem, igazán elcsodálkoztam. Egy tisztáson álltunk, kissé olyasmin, ahova eddig jártam. Itt is volt víz, de itt egy szikláról folyt alá, és épphogy annyi ömlött le, hogy inni, vagy esetleg kezet mosni lehetett vele. A hely tágas volt, világos, viszonylag nyitott, de egyben védett is. Nem ez nyűgözött le, hanem hogy gyakorlatilag egy komplett gyakorlótér volt itt berendezve. Volt egy rakás céltábla, egy halomba rengeteg féle fegyver, nehéznek tűnő zsákok, de még egy itatóvályút is felfedeztem kicsit távolabb, a körülöttünk lévő fenyők pedig olyanok voltak, mintha mindegyik súlyos sérüléseket szerzett volna, amik idővel együtt nőttek a fákkal.
- Tetszik? - kérdezte a szöszi.
- Wáóó... ezt, ezt mind te rendezted be? - ámultam.
- Igen - válaszolta büszkén. - Már évek óta használom ezt a helyet, habár mostanában annyira nem.
- És miért is jöttünk ide? - néztem rá értetlenül. Nem válaszolt, csak sokatmondóan végigtekintett rajtam, és elkezdett a fegyverekhez rángatni.
- Jajj, Astrid, igazán nem kell... - ellenkeztem.
- De kell! - erősködött. - Na, válassz fegyvert! - megadtam magam, és inkább megnéztem a fegyvereket. Nézzük...íj? Á, kicsit sem értek hozzá. Kalapács? El sem bírnám. Buzogány? Eszemben sincs! Ostor? Thorra, mit nem tart itt Astrid?! Végül megakadt a szemem egy szekercén, és jobb ötletem nem lévén, azt húztam...volna ki. Már ha elbírtam volna. Valahogy még csak-csak kivettem, de aztán rögtön lerántotta a karom a földre.
- Bocsi Astrid, nekem nem való az ilyesmi - néztem fel rá sajnálkozva.
- Ugyan, egy viking nem mondhat ilyet! Csak el vagy lustulva - mondta, majd könnyedén felvette a fegyvert földről és visszadobta a helyére.
- Köszönöm? - mondtam, de inkább kérdésnek szántam. A lány csak megforgatta a szemeit, és előkotort valamit a fegyverek közül, majd a kezembe adta. Egy fakard volt az, épphogy még elbírtam. Szerzett egyet magának is, majd a tisztás közepe felé intett. Megállítunk egymással szemben, majd Astrid megkérdezte:
- Mehet?
- Van más választásom? - kérdeztem.
- Nincs - mondta egyszerűen. - Készen állsz?
- Nem, de mehet - válaszoltam, Astrid pedig rögtön támadott.

 Kínkeserves órák vártak rám. Azóta is a fakardokkal vívtunk. Nem értettem a harchoz, de így is feltűnt, hogy Astrid bárkinek kemény ellenfél lenne. Hihetetlenül gyorsan szúrt, vágott, és védekezett, bármiféle nehézség nélkül.
- Na, ez egész ügyes! - dicsért, mikor a tízből egy támadását ki tudtam védeni.
- Igen, ha egy 5 évessel vívnék - fintorogtam. - Ennek nincs értelme, én egyszerűen nem tudok harcolni!
- Dehogynem, hisz viking vagy! - megpróbáltam kihasználni, hogy beszél, és bevinni egy ütést, de a lány figyelme egy pillanatra sem lankadt, és könnyedén kivédte. - Akartam kérdezni...hogyhogy nem tudsz harcolni? Hisz mégiscsak egy híres sárkányvadász szigeten nőttél fel, és... - nem folytatta, de tudtam, mire gondol. És az apám volt a törzsfő...
- Nem igazán foglalkoztak velem. Hidd el, Asmund sokkal jobb kiképzést kapott, mint szerintem bárki a szigeten - válaszoltam. - Azt hiszem, a kard nem az én fegyverem - mondtam, miután megint nem sikerült Astrid támadását kivédenem.
- Ez nem biztos, egész ügyes vagy, csak nincs tapasztalatod, és egy kicsit gyenge vagy - nevetett. - Amúgy akkor mi a te fegyvered, ha nem a kard?
- Nem tudom, mindenesetre szimpatikus a szekerce, szívesen használnám, már ha elbírnám - nevettem el a végét, és már meg sem lepett, hogy Astrid ismét tökéletesen leszúrt volna, ha igaziból harcolunk. Hirtelen azonban megmerevedett, és meg mernék rá esküdni, hogy el is sápadt.
- Astrid? Minden rendben?
- A szekerce... - motyogta, majd egy pillanattal később térdre rogyott.
- Odinra, Asrid, minden rendben? - kérdeztem, ahogy leguggoltam mellé.
- Elvesztettem...elveszett a szekerce... - mondta holtsápadtan.
- Astrid, nyugi! Nyugodj le és mondd el, mi történt! - ültem le mellé. Vett egy mély levegőt. Úgy láttam, valami nagyon feldúlta, de ezt a világért sem mutatná ki.
- Mikor a szigeteden jártunk... - kezdte a már megszokott hangján. - Mikor elfogtak, elhagytam a szekercém. Thor szerelmére, hogy tudtam több, mint 2 héten át elfeledkezni róla?! - bokszolt a földbe.
- Gondolom fontos volt neked...
- Igen. Még a bácsikámtól kaptam. A legjobb minőségű vasból csináltatta, Bélhangos külön foglalkozott vele. Hajj, hogy tudtam...
- Akarod, hogy tartsunk szünetet?
- Nem! - mondta határozottan, és már fel is ugrott.
- Jó, de én akarok szünetet - közöltem, mivel a lábaim meg sem mozdultak.
- Ha, nyápic - talált vissza teljesen önmagához, de azért ő is leült.
- Rabszolgahajcsár - vágtam vissza.
- Mi?! Miért?
- Láttalak a többiek társaságában. Olyan vagy, mint egy főnökhelyettes. Egy elég kemény főnökhelyettes. Ha olyanok az edzésterveid, mint ahogy az eddigiekből gondolom, részvétem a csapatnak.
- Ó, még semmit sem láttál az edzésemből - vigyorgott, ettől a kijelentésétől pedig eléggé frászt kaptam. Ha Astrid elhatározta, hogy most rendes vikinget képez belőlem, túl fogom én azt élni? Astrid kicsit félelmetes személyiség volt, de nagyon jófej is, és én szerettem volna jóban lenni vele. Megvolt köztünk az összhang, hogy barátok legyünk, de az elmúlt időszakban alig láttam. Sosem szerettem fölösleges témákról beszélgetni, így olyanokon kezdtem gondolkodni, amik érdekelnének.
- Hablaty a csapat vezetője, ugye?
- Igen. Nem hivatalosan, egyszerűen csak ösztönösen csinálja, mi pedig tesszük amit mond. Van tehetsége, szerintem észre sem veszi, de már most felelősségteljes vezető. De igazából egyenrangúak vagyunk, senki sem senkinek a főnöke, egyszerűen csak bízunk Hablatyban.
- És mondd, ti ketten akkor...
- Mi, nem nem nem csak barátok vagyunk! - mondta hevesen.
- Azt...azt akartam kérdezni, régóta ismeritek-e egymást... - mondtam zavartan. Astrid csak tátogott, mint egy hal, majd nagy nehezen, idegesen mosolyogva kinyögte:
- Igen, én is úgy gondoltam. Mármint, igen régóta ismerjük egymást, felejts el amit mondtam! - mondta nagyon zavartan, kerülve a szemkontaktust. - Kezd meleg lenni - mondta. Éppen kezdett lemenni a nap, az éjjeli hideg már csípni kezdte a bőrömet. Megfordult a fejemben, hogy Astrid esetleg megbetegedett. - Ideje mennünk! - adta a végszót, és már indult is vissza a fák között. Még az alászálló sötétben is láttam, hogy barátnőm arca rákvörös.