13. rész - Az ölvész

 Nem siettem az úti célom felé. Megálltam egyszer-egyszer körbekémlelni, látok-e bárkit az utcán, de az szerencsére teljesen kihalt volt. A faluban nem égett sok fáklya, de szerencsére a telihold elegendő fényt szolgáltatott. Miután kiértem a faluból, még egyszer hátratekintettem, majd futásnak eredtem az Aréna felé. Felmentem oda, ahol a régi nézőtér terült el, és lenéztem a rácsokon keresztül a helyre. A rémület egy pillanat alatt a torkomba mászott, ahogy megláttam az üres Arénát. Rögtön lefutottam a bejárathoz, és kinyitottam a kaput. Félhomály borított mindent, de nagyjából beláttam a teret. Az Aréna közepén álltam meg, ott néztem csak körbe. Jobbra néztem, semmi. Balra néztem, semmi. Előre pillantottam, ugyancsak semmi. Megfordultam...és hátra estem. Az ölvész ott állt közvetlen az orrom előtt, csupán centiméterekre az arcomtól. Újra engem nézett az a szempár, amit valahányszor megláttam, megszűnt az idő körülöttem. A sárkány lehajolt a szintemre, és kíváncsian fürkészett engem. Éreztem, ahogy a meleg levegő kiáramlik az orrából, és kissé megborzolja a hajamat. Óvatosan elfordítottam a fejemet, és kinyújtottam felé a kezem, de ő ekkor elhátrált és morogni kezdett. Nem fenyegetően, sokkal inkább figyelmeztetésnek hangzott. Visszafordultam a sárkányhoz. Ő egy darabig engem nézett, majd, szerintem ok nélkül, elfordult és elnézett a másik irányba, mikor elkerekedtek a szemei. Követtem a tekintetét, és belém hasított a felismerés, mikor megláttam a nyitott kaput. Az ölvész azonnal a kijárat felé kezdett futni, bár eléggé bicegett, így sikerült még előtte oda érnem és útját állnom. Ez nem igazán tetszett neki, megpróbált elmenni mellettem, és mikor ezt nem hagytam, eléggé dühösen kezdett morogni, amitől eléggé megijedtem, de nem hátráltam meg. A tekintete most dühös volt, de továbbra sem volt hajlandó támadni. Nem értettem, miért nem teszi, hiszen ez állítólag egy nagyon veszélyes sárkány, mégsem ugrik nekem azok után, hogy nem engedem kimenni.
- Figyelj! - mondtam, mikor láttam, hogy ha kell, az ölvész reggelig itt áll, ha én is. - Nem mehetsz ki! Súlyosan megsérültél, nem húznád sokáig - a sárkány erre csak felhorkantott. - Engedd, hogy segítsünk! - mondtam, mélyen a szemeibe nézve. Talán még egy percig álltam meredten a sárkány és a kijárat között, de így is, rengeteg érzelmet láttam végigsuhanni a szemén. Dühöt, haragot, szomorúságot, majd beletörődést. Végül elfordult, és sértetten fújtatva elvonult az Aréna egyik sarkába. Kis tétovázás után bezártam a kaput, de nem mentem ki. Odamentem egy gondosan lezárt hordóhoz, és kivettem belőle a legnagyobb halat, amit még elbírtam. Lassan odamentem a sárkányhoz, aki kíváncsian kapta fel a fejét a közeledtemre, és mikor meglátta a halat, felderült a tekintete. Óvatosan leraktam elé az ételt, majd hátráltam pár lépést. Egy ideig gyanakodva nézett hol rám, hol a halra, de pár percnyi hezitálás után odalépett a pikkelyeshez, és egy határozott mozdulattal lenyelte az egészet.
- Te aztán éhes voltál... - ámultam. A sárkány morgott egyet és átfordult a másik oldalára, így rálátásom nyílt a hátára. Még a sötétben is kivehetők voltak a sebei, amiket vagy a vadkanok okoztak neki, vagy a sárkányvadászoktól szerezte, ahogy a többiek mondták. Néhány már elkezdett hegesedni, de nagy részük még nagyon rosszul festett. Hogy tudtál ilyen sérülésekkel elmenekülni? Erős sárkány vagy... Leültem nem messze az ölvésztől, és csak néztem ki a fejemből. Néha elpillantottam a sárkány felé, de inkább csak gondolkodtam. Valahogy bekerült egy kevés homok az Arénába, és egy kisebb követ is találtam pár méterre tőlem. Kezdtem unatkozni, és úgy gondoltam, még a homokba firkálás is izgibb, mint csak itt ülni. Először csak mindenféle butaságot rajzoltam, amik éppen eszembe jutottak, de aztán jobb ötletem támadt.
- Hé, ő, ölvész! - szóltam oda sárkánynak. Pár másodperc után, némi morgolódás kíséretében megfordult, és kíváncsian nézett rám.
- Köszi, így tökéletes! - mondtam. Az ölvész furán nézett rám, de inkább hagyta az egészet, és újra lehunyta a szemeit. Kis ideig nyugalma volt, de hirtelen hallotta, ahogy egy kő időről időre megkarcolja a sziklát. Először csak néha, elvétve, aztán idővel egyre gyakrabban és gyorsabban hallotta az idegesítő karistolást. Kinyitotta a szemeit, és kizárásos alapon, rám nézett. Akkor esett le, hogy tényleg elég hangos voltam, de igazán nem volt itt sok homok, így nem tudtam elkerülni, hogy ne érintsem a sziklát, miközben rajzolok. A sárkányt rajzoltam le, ami nem volt könnyű, hiszen viszonylag sötét színű volt, így a sarokban nem igazán látszódott. Legalább rájöttem, miért nem láttam odafentről.
- Bocsi! Hangos voltam? - kérdeztem zavartan. Helyeslő morgást kaptam válaszul. - Bocsi! - ismételtem. Szerencsére már végeztem a "portréval", így tovább nem zavartam vele a sárkányt, de így ismét nem tudtam mit csinálni, azonban elmenni nem volt kedvem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az ölvész szemeit bámulom, a sárkány pedig ugyanígy tesz. Elképzelésem sem volt, mikor néztem a szemébe, egyszerűen fel sem tűnt eddig. Nem láttam a sárkány szemében semmi érzelmet, csupán kíváncsian méregetett egy ideje.
- Tudod...ötletem sincs, hogy kerültél ide... - kezdtem. - Vagy, hogy egyáltalán hogyan sikerülhetett eljutnod idáig - mondtam, újra sebeit fixírozva. - Sárkányvadászok? - mérges mormogást hallatott, még a farkával is csapott egy aprót, ami után kissé fel is nyüszített. Ebből már értettem választ.
- Szóval igen...sajnálom, hogy ez történt veled...tudod, kicsit hasonló cipőben járunk - mondtam, mire a sárkány kíváncsian oldalra fordította a fejét. - Én is nemrég kerültem ide. Érdekes történet... - nevettem zavartan. Fészkelődést hallottam mellőlem, és mikor odanéztem, nem láttam már semmit, de mintha határozottan közelebb került volna a sárkány hozzám. - Elmeséljem? - nem csinált semmit, csak továbbra is kíváncsian nézett engem. - Ezt igennek veszem. Szóval, én nem itt születtem, hanem egy délebbre fekvő szigeten. Édesanyám nem sokkal a születésem után meghalt, így apám nevelt fel. Volt még egy bátyám, Asmund, ő most 21 éves, én 18 leszek hamarosan. Ő lesz a törzsfő apám után, mivel az ugye apám. Viszonylag jó életem volt, nem szenvedtem hiányt semmiben, jó, legfeljebb barátokban, de nem is igazán volt rájuk szükségem. A falu nem igazán kedvelt engem, szerintük csak egy haszontalan fruska voltam, aki valami elmebajban szenved, mivel én nem tekintettem a sárkányokra úgy, mint mindenki más. Az életem unalmasan telt, egészen körülbelül 3 héttel ezelőttig. Sárkánytámadás történt, de ez más volt, mint az eddigiek. A falu elkapott egy sárkánylovast és a sárkányát. É-én vitába keveredtem apámmal... - itt megcsuklott a hangom, de pár pillanat után folytattam. - Kiszöktem éjszaka és kiszabadítottam őket, de lebuktunk...valószínűleg mind a halálunkat leltük volna ott, de visszajöttek Astrid társai. Elszökhetett volna, de ő nem hagyott a szigeten. Ezután...apám száműzött... Astridék idehoztak, és...úgy néz ki itt helyre jöttek a dolgok... - fejeztem be a történetet. Időközben lehajtottam a fejem, így csak most néztem újra a sárkány szemébe. Őszinte sajnálatot láttam bennük, mintha valóban átérezné a fájdalmamat. Mert igen, fájdalmat éreztem. Eddig szó szerint kizártam ezt az eseményt, bele sem gondoltam a dologba, de most teljes súllyal nehezedett rám az egész. Éreztem, ahogy a szemem könnybe lábad, és bár teljes erőmmel ellenkeztem ellene, arcomat lassan elöltötték a könnyek, amik egyre szaporábban, egyre kínzóbban pörögtek le az arcomról. A sírásból idővel zokogás lett, és én semmit sem tudtam tenni ellene. Már szinte fuldokoltam a könnyektől, de azok kitartóan záporoztak tovább. Hirtelen egy kis bökést éreztem a vállamnál, így felnéztem. A sárkány állt ellőttem, tanácstalanul, de barátságos tekintettel. Egymás szemébe néztünk, és egy egészen kicsit sikerült lenyugodnom. Az ölvész végül nekem dörgölte a fejét, ami szinte teljesen lenyugtatott.
- Köszönöm - suttogtam. Megsimogattam a sárkány fejét, aki ezt elégedett morgással fogadta. Hosszú percekig így voltunk. Én törökülésben maradtam, miközben ő egyre jobban élvezte a kényeztetést. A könnyeim időközben felszáradtak, de igazából, el is feledkeztem róluk. Lassan a sárkány egyre lejjebb engedte a fejét, míg végül, nagyon óvatosan, az ölembe fektette a fejét. Elcsodálkoztam, de egyúttal mosolyt is csalt az arcomra ez az egész. Gondoltam, én is pihenek egy kicsit. Óvatosan ráhajtottam a fejem a sárkányéra, aki ettől hirtelen megfeszült, de pár pillanat múlva újra nyugodtan szuszogott tovább. Boldog mosoly terült szét az arcomon. Belefúrtam az arcom pikkelyes bőrébe, és lassan én is elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami bántja a szememet. Mikor sikerült nagy nehezen kinyitnom a szemeimet, és kinéztem a vasrácsokon, rögtön felugrottam ijedtemben. A Nap már nagyon magasan járt, talán már reggel 10 óra is elmúlt. Az ölvész is idegesen felpattant, de mikor látta, hogy nincs baj, visszafeküdt, egy megrovó pillantás kíséretében. Gyorsan a kapuhoz rohantam, kinyitottam, rohantam is volna ki, de még egyszer visszanéztem a sárkányra. Abból a bizonyos "visszanézésből" az lett, hogy nem tudtam tovább menni. A sárkány kérdőn, és kissé kétségbeesetten nézett rám. Nem akartam itt hagyni, vele akartam maradni, de tudtam, hogy nem engednék. Oda akartam rohanni Hablatyhoz, fennhangon kimondani, hogy a sárkány kedvel engem, és szeretnék vele lenni. Azonban az is eszembe jutott, hogy ha szó szerint nem is mondták, én az este tiltott dolgot csináltam, ami miatt nagy bajba kerülhetek, ha kiderül.
- Ma, ugyanakkor! - kiáltottam a sárkánynak, bezártam magam után a kaput, és rohantam vissza a faluba.