22. rész - Irány az ismeretlen!

 Sziasztok!
 Nagyon nagyon NAGYON sajnálom ezt a rengeteg késést, többet nem is nagyon fogom már mondani, de a suli (főleg a 8.) gyilkos... Meg átgondoltam néhány dolgot, ugyanis - hamarosan évadzáró! (Spoiler - ki fogtok nyírni XD)
 Jó olvasást! :D

- Astrid, itt vagy? - kopogtam be a Hofferson házba.
- Igen, mindjárt jövök! - hallatszott valahonnan a ház mélyéről, néhány pillanattal később pedig elő is lépett a lány, láthatóan készen.
- Mehetünk?
- Persze! - vágta rá, és jelzett a ház melletti karámban lévő Viharbogárnak.
 A sikló gyorsan előjött a kis "odújából", és az oldalunkon már indult is velünk az úton, ami ugyan nem volt hosszú, (a Haddock házig), mégis jól elbeszélgettünk közben.
- Na és, hogy haladtok Sirinával?
- Köszi, szerintem egyre jobbak vagyunk, bár a forgás még nem megy.
- Egy darabig nem is fog.
- Hé! - könyököltem meg.
- Mi az?
- Mondhatom, te vagy a kedvesség mintapéldánya - kuncogtam.
- Ugye? - vigyorgott ő is. - De ne vedd ezt magadra, nem mindenki tud olyan jól repülni kezdőként, mint én.
- Úgy látom Bogár egója átragadt rád is.
 A sikló erre felkapta a fejét, mintha csak a becsületébe gázoltam volna.
- Mi az? A siklók köztudottan kissé hiúak - vontam vállat.
- Ha nem ismerne, szerintem már nyársra tűzött volna, ugye tudod? - szólalt meg Astrid.
- Igen, tisztában vagyok vele - simogattam meg engesztelésül a sárkányt, mire az halk kerregésbe kezdett.
- Na menjünk! - mondtam, és innentől már csak csendben mentünk tovább.

 A Haddock háznál volt megbeszélve a találkozó. Mivel még mindig ott laktam (Odin tudja miért, de nem bántam), nekem nem kellett volna mennem sehova, viszont már mindenki ott volt, kivéve a Hofferson lányt, és miután ezt meguntam, elmentem érte. Az Eset után... nos, elég annyi, hogy nem esett több szó a témáról...
 Miután megérkeztünk, láttuk, hogy a csapat és sárkányaik már odakint várakoznak.
- Na végre! Mi tartott eddig, hajat fontatok, vagy mi?! - kérdezte Fafej.
- Ha-ha-ha, nagyon vicces - mondta gúnyosan Astrid.
- Ja... - helyeseltem. - És egyébként is... senki sem érhet a hajamhoz! - mondtam gyilkos tekintettel.
- Te egyre jobban hasonlítasz Astridra... - suttogta Kőfej. - Már csak a kinézet, és a szekerce hiányzik...
- Meglesz - kuncogtam, majd az éjfúria mellett álló fiúhoz léptem. - Mehetünk?
- Persze - vont vállat, és már fel is pattant a sárkányára, azonban előtte összetalálkozott a tekintete a szőke lánnyal.
 Mindketten lesütötték a szemüket, én pedig láttam, hogy Astrid halványan elpirul. Megint kezdik... Helyet foglaltam Hablaty mögött, Fogatlan pedig rögtön a magasba emelkedett. Csendben repültünk, egyikünk sem szólalt meg. Egy ideje elhatároztam, hogy valahogy közben járok az ügyükben, de mintha én lennék az egyetlen, akinek feltűnt, mi folyik itt... szerintem még ők maguk sem igazán tudják. Takony miatt nem aggódom, Astridnak kicsit sem tetszik... más pedig... nem igazán állna az útjukba. Én lehettem még akadály, de azt már megbeszéltük Astriddal... Legalábbis fogjuk rá.
 Azonban nem volt sok időm ezen gondolkodni, ugyanis ebben a pillanatban megérkeztünk az Arénához, és pedig rögtön a kapuhoz siettem, és kinyitottam. Mielőtt akár csak beléphettem volna, Sirina gyakorlatilag nyalogatva letámadott már a bejáratnál.
- Siri! - szóltam rá. - Ezt most hagyd abba!
 Közben igazából már a nevetés kerülgetett. Nagy nehezen kitértem sárkányom útjából, és felszálltam a nyeregbe.
- Gyere, te... tüskés lilaság - paskoltam meg az oldalát, mire nemtetszően felmordult.
- Mi az? Nem tagadhatod, hogy az vagy - vontam vállat.
 Sirina csak morgott egy egyet, egy pillanattal később pedig ismét az eget szeltük.
- Akkor a szirteknél? - kiáltottam bele a szélbe.
- Igen, ott találkozunk! - mondta, majd el is suhantak az ellenkező irányba.
- Hát akkor Siri... GYERÜNK!!! - kiáltottam, és szélsebesen a Haddock fiú után eredtünk.

 A csapat már ott volt, mikor mi odaértünk, nem sokkal Hablatyék után szálltunk le egy kiálló sziklára. Hiába, egy Éjfúriát nem lehet egykönnyen leelőzni... ezen változtatnunk kell!
- Sziasztok! - köszöntem.
- Szia Kledirn! - köszöntek kórusban.
- Végre te is befutottál - nevetett Hablaty.
- Ha nem lett volna az az áramlat, simán leelőztelek volna!
- Aha... kifogásnak jó! - mondta, és már el is repültek.
 Bosszúsan morogtam egy sort, majd én is utánuk eredtem, de még hallottam, hogy az ikrek összesúgnak.
- Esküszöm, ezek lassan jobban hasonlítanak a tesókra, mint mi...
- Tudom... ezt orvosolni kell! - mondta, és azzal a lendülettel pofon vágta Fafejet.
- Áúúúú! Na... így jobb...
- Szívesen! Még egyet a biztonság kedvéért?
 A többit már nem hallottam, ugyanis az időközben ugyancsak felszállt többiek után eredtem.
- Jól van! - szólt Astrid. - Kledirn, Halvér ti velem jöttök!
- Takonypóc velem jön, az ikrek pedig menjenek keletnek! - mondta Hablaty.
- Értettük!
- Én nem mehetnék egyedül? - szólt be Takonypóc.
- Mi is szeretnénk! - kapták fel a fejüket az ikrek.
- Skacok... még mindig csak egy sárkányotok van...
- Öhm...
- Öhm...
- Hát igen, ezt a problémát még nem sikerült megoldani - állapította meg Fafej.
- Akkor miről is beszélünk? - tette fel az ésszerű kérdést Halvér.
- Hát... azt, hiszem arról, hogy...
- Mindegy! - vágtam a szavába. - Mehetnénk?
- Úgy látom, valaki nem ismeri az etikettet...
- Dehogynem. Csak idegesítő vagy egy kicsit - szökött ki a számon.
- Idegesítő? Hát tudod mit...! Igazad van.
- Na akkor... menjünk már! - mondtam, és meg sem várva a többieket, és találomra elindultam valamerre, bízva benne, hogy a utánam jönnek. Néhány száz méter után lassú siklózásba váltottunk, én pedig hátrapillantottam a vállam felett. Csakugyan, Halvér és Bütyök kicsit lemaradva, Astrid és Viharbogár viszont alig méterekre volt tőlünk.
- Várj már meg! - kiáltotta.
- Mégis miért?
- Tudod, mit kell tenni?
- Hát... izé, járőrözni...
- Röviden ennyi. De most komolyan! - mondta, és egy pillanat alatt mellettünk is termettek. - Nagyon figyelj, és légy óvatos! Jó lenne, ha viszonylag közel maradnál. Ha látsz valamit, és egyedül vagy, egyből szólj nekünk! Értetted?
 Bólintottam, a sikló és lovasa jobbra fordult, én pedig mentem tovább egyenesen. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy Halvér szintén Astriddal tartott. Hát jól van... akkor járőrözzünk! Csak nem lehet olyan nehéz.

Ez nem nehéz... ez unalmas... - gondoltam már sokadjára. Éppen egy kisebb kiszögellésre szálltunk le kicsit pihenni. Órák óta csak repkedtünk, (szerintem körbe-körbe) de nem találtunk semmi különöset. Alig találkoztunk egy-két kósza sárkánnyal, nemhogy vadászokkal. Egy ügyes mozdulattal leugrottam Sirina nyergéből. A térdem enyhén megroggyant a mutatványtól, de már határozottan jobban ment, mint mondjuk egy hete. Gyorsan körbe kémleltem, bár biztos voltam benne, hogy semmit sem fogok látni. Valóban, a végeláthatatlan tengeren kívül, amit itt-ott kisebb sziklák, és a távolból ugyancsak annak tűnő Hibbant-sziget tarkított, semmit sem mutatott a világ. Miután erről meggyőződtem, néhány percre letelepedtem a sziklára. Csak bámultam a messzeséget, sárkányom pedig lassan elhelyezkedett mellettem, és az ölembe hajtotta a fejét. Óvatosan végigsimítottam rajta, mire elégedetten felmordult. Még néhány pillanatig mozdulatlanul ültem, majd felsóhajtottam.
- Hát, Siri... szívesen üldögélnék még itt, de te is tudod, hogy ha Astrid munkakerülésen kap minket, bemutat minket a szekercéjének... már kicsit bánom, hogy szóltam Bélhangosnak, hogy csináljon neki egy újat - kuncogtam.
- Na menjünk...
 Feltápászkodtam, és mialatt Sirina a szárnyait nyújtóztatta ki, én már el is helyezkedtem a nyeregben. A sárkánynak már jelzés sem kellett, egy pillanat múlva már a levegőben is volt, én pedig már kerestem is tovább a nem létező gyanús nyomokat. A szél egy kicsit feltámadt, de az ég tiszta volt, így nem számítottam viharra. Bár nem bántam volna. A vihar az jó. De be kell ismernem, úgy azért nehezebb lett volna a járőrözés. További eseménytelen percek teltek el, én pedig legalább negyedjére néztem meg minden egyes sziklát, kerültem meg és repültem fölé, de továbbra is csak a nagy semmit találtam. Hirtelen szárnysuhogást hallottam, és nem telt egy pillanat, Astrid már elém is vágott Viharbogár hátán.
- Kledirn! Találtál bármit?
- Ha a semmi nem valami, akkor nem, semmit.
- Rendben. Összefutottam Hablatyékkal, ők sem találtak semmit.
- Az ikrek? Hal?
- Az ikreket nem láttam, de szerintem jobban is jártam. Halvér pedig vagy egy órája elszakadt tőlem, hogy leellenőrizzen egy barlangot, ahova mi nehézkesen fértünk volna be Viharbogá - ekkor ismét szárnycsapkodás hallatszódott, de ezúttal sokkal távolabbról, és határozottan másfajta sárkánytól. Ahogy előre néztem, két közeledő Szörnyennagy rémség alakját vettem ki.
- Ugye nem...
- De igen... - suttogtam.
- Már csak ők hiányoztak...
- Szerinted észrevettek már minket?
- Biztos... Vakok, mint a Suttogó Halálok napfényben, bezzeg ilyenkor... egy mérföldről is kiszúrnak.
 Ekkor, gyorsabban, mint gondoltuk volna, lefékezett a két sárkány, hátukon lovasaikkal.
- Sziasztok lányok!
- Gustav...
- Takonypóc...
- Kedvesem, hol voltál eddig?
- Astrid, éppen ráérek, megyünk együtt?
- Bleah...
- Fiúk... Takony, neked járőröznöd kéne... Gustav, te pedig mit keresel itt? - próbáltam menteni a menthetőt.
- Járőrözök is! - vágta rá a Jorgenson fiú.
- Én meg csak errefelé repkedtem, mikor megláttalak titeket!
- És ez ok arra, hogy abbahagyd a feladatod?
- Kedvesem, én éppen nem dolgoztam!
- Először is! Ha még egyszer "kedvesemnek" hívsz, gondoskodom róla, hogy többet ne tudj semmilyen szót sem mondani...
- Ohoho, nyugi kedvesem...
- Én most megölöm... - suttogtam, de még tartottam magam.
- Hé, Astrid! - szólt most Takonypóc. - Akkor jössz?
- Előbb vetem le magam a szirtről sárkány nélkül!
- Ennyire akarod, hogy elkapjalak?
- Abbahagyod, vagy leüsselek arról a sárkányról?
 A srác már éppen mondani akart valamit, de akkor ismételten feltűnt egy sárkánylovas.
- Helló Hablaty! - köszöntünk.
- Sziasztok! Mi a helyzet?
- Ki fogjuk nyírni őket - vontam vállat, fejemmel a két idióta felé bökve.
- Mit tettek már megint?
 Erre csak mindketten felvontuk a szemöldökünket.
- Öhm, nem fontos... Találtatok valamit?
- Semmit! - jött a válasz kórusban.
- Akkor... szerintem akkor mára elég volt, indulás haza!
- Végre!
- Igen!
- Már azt hittem, sosem hallom ezt ma...
- Én is...
- Astrid... ha esetleg van még kedved repkedni...
- Veled nincs!
- Miért mással van? - mosolyogtam cinkosul, miközben Hablatyra sandítottam. Mindketten fülig vörösödtek.
- Hát, izé, igazából... én most megyek! - mondta, és olyan sebességgel húzott el, hogy a szél még a hajamat is meglobogtatta.
- Szóval ma nincs kedve. Mindegy, majd legközelebb biztos nem hagyja ki - mondta magabiztosan Takonypóc.
- Aha... én léptem! - kiáltottam, és én is követtem a lány példáját.

 Nem mentem haza rögtön. Így, hogy már nem kellett koncentrálni a dolgunkra, sokkal felszabadultabban szeltük az eget. Az ég egyre borultabb lett. Furcsálltam, különös volt ennyi vihar. Úgy egy hónapja voltam Hibbanton, és ez már a harmadik lenne... Bár most úgy tűnt, ebből legfeljebb egy kis eső lesz. De arra sem láttam sok esélyt. Mindenesetre élveztük. Mindketten jobban szerettük ezt. Szép a világ, mikor napos, szélcsend van, és minden nyugodt. De a mi lételemünk a káosz. Nem arról van szó, hogy mindig felfordulásban akartam élni. Csak nem bírtam, ha túl sokáig minden a megszokott kerékvágás szerint történik. Őrült sebességgel ereszkedtünk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem Sirina szárnyai már a vizet súrolták. Óvatosan oldalra dőltem a nyeregben, sárkányom pedig követte a mozdulatom. A lábam szinte beleért a vízbe, de én csak előre nyúltam, és lassan végighúztam a kezem a víztükrön, hosszú fodrokat hagyva magunk után. Úgy egy percig voltunk így, aztán óvatosan visszatornáztam magam a nyeregbe. Egyenesen repültünk tovább egy darabig, majd szlalomba váltottunk néhány kisebb sziklánál. Volt errefelé sokkal keményebb "pálya", de azzal még nem mertem megpróbálkozni. Viszonylag lassan vágtunk keresztül az akadályokon, hogy a túloldalon, immár felszabadultan, Hibbant felé vegyük az irányt.

- Hablaty, itthon vagy? - nyitottam be a házba.
 Az épület üresen tátongott. Felmentem az emeletre de sem neki, sem a sárkányának nem volt semmi nyoma. Még nem terveztem haza jönni, így Sirinát az ajtó előtt hagytam. Átnéztem az egész házat, de természetesen teljesen fölöslegesen. Mikor visszatértem az előszobába, megakadt a szemem valamin, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Egy levél feküdt az asztalon. Gyorsan a kezembe vettem, és megnéztem a címzést. Olvastam is tovább.

Kedves Kledirn/Apa!

 Nyilván tudjátok, de azért elmondom: a csapattal Sárkányperemre mentünk, még nem tudom, mikor térünk vissza. Majd küldök rém-postát, ha eldől, de valószínűleg ezúttal hosszabb távon leszünk távol.

Hablaty

Fanyarul elmosolyodtam. Klassz... még több idő az A csapattal... És hamarosan a tagjuk leszek... Hogy fogom én ezt kibírni? Ekkor ismételten megakadt a szemem valamin. Épphogy átsiklott a tekintetem padlón, de megláttam egy apró papírfecnit. Lehajoltam, és kíváncsian a kezembe vettem a papírost. Ekkor vettem észre, hogy ez egy pergamen, méghozzá nem is kicsi. Óvatosan kihajtogattam. Ez egy térkép volt. Nem is akármilyen. Egy színes, részletes, mégis áttekinthető képe a Szigetvilágnak. Sőt. Még annál is több volt rajta. Egy darabig álmélkodva néztem. Felismertem Hablaty keze munkáját, de ez még tőle is meglepett. Biztos rengeteget dolgozott vele. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, ki tudtam venni, hogy néhány fontosabb vagy nagyobb helyhez kisebb leírást, lényeges információkat is írt. Na igen, ez Hablaty... Végigfuttattam az ujjam a szigeteken. Sokat közülük nem ismertem, szinte alig volt, amit igen. Néhány percig böngésztem, majd megakadt a szemem a Sárkányperem nevű szigeten. Nagy, jól védhető. És nincs is annyira messze. Legalábbis sárkányháton. Hmmm... Hablaty kiakad, ha látja, hogy eltűnt a térképe... Még nem lehetnek olyan messze... Mire már idáig értem a gondolatmenetemben, már szedtem is elő a ceruzát és pergament, sőt már az első soroknak is nekikezdtem. Miután végeztem az üzenettel, odatettem Hablatyé mellé, és felsiettem a szobába. Leakasztottam a szütyőm, bepakoltam gyorsan pár dolgot, és már rohantam is ki az ajtón. Siri kicsit bóbiskolva feküdt a füvön, de rögtön felkapta a fejét, ahogy kiléptem a házból. Szó nélkül ültem vissza a nyeregbe, és néhány percig ismét a térképet kezdtem tanulmányozni. Őrült vagyok... mintha ez újdonság lenne... Eltettem a térképet szintén a szütyőmbe, majd még egyszer alaposan átgondoltam az ötletem.

- Vágjunk bele! - néztem fel az égre.

 Sárkányom felnézett rám. Látszott, hogy nem érti, mire gondolok.

- Majd elmondom. Most pedig... Siri, irány az ismeretlen! - mondtam.

 Sárkányom elrugaszkodott, én pedig irányba fordítottam, mikor már Hibbant fölé emelkedtünk. Elindultunk Sárkányperem felé.

21. rész - Kínos beszélgetések

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Hát igen, elkezdődött az iskola, gondolom egyikünk sem várta... A részek nem tudom, milyen időközönként jönnek, de igyekezni fogok rendszeresen hozni őket! :D
 Sajnálom a késést, Trixi és Enikő (és ahogy Trixi felhívta rá a figyelmemet, Skira és Snowflake) hibája, még mindig túl jó társaság :P
 Jó olvasást! :)

 Eltelt némi idő. Hogy pontos legyek, ismét 2 hét. A csapat továbbra is tanítgatott, de mivel rengeteget voltak el, nem igazán haladt a kiképzés. "Szerencsémre" azonban Astrid komolyan gondolta, hogy amíg ők nem tudnak, majd az A csapat tanít. Hát... nem mondanám, hogy ínyemre volt. Jó csapat, de... az ember szívesebben van korabeliekkel, meg hát... nehéz megtalálni a közös hangot két idősödő halásszal, egy férfival, aki történetesen Takonypóc apja, egy másikkal, akinek a nevében "néma" van, mégis leviszi a hangja a fejed, és egy öregasszonnyal, aki meg valóban néma. És Gustavot még nem is említettem. Az kis... nem mondok semmit, olyan szinten rám szállt, hogy Astrid és Takony kapcsolata emellett sima bókolásnak tűnik. Néha már azt hiszem, Astrid szándékosan hozta ezt össze. Nem értem, de egyre ellenségesebben viselkedik velem. Legutóbb is én kellett kikönyörögjem, hogy tartsunk egy kis edzést, mire kénytelen-kelletlen gyakoroltunk egy kicsit. Hablattyal viszont szerencsére egyre jobb a kapcsolatom. Mivel még mindig náluk lakom (gőzöm sincs, miért, de már nem is érdekel) sok időnk van egymásra, és úgy eleve nagyon jól elvagyunk. Szinte, mintha az ikrem lenne. Vagy, mint egy bátyó... A jófajta, nem a Fej féle. Akiktől kaptunk is erre néhány gúnyolódó megjegyzést. Őszintén, abban a pillanatban azt hittem, Astrid ott helyben megfojtja őket. Ez végül nem történt meg, de sosem felejtem többet el a roppanó végtagok hangját. És szerintem az ikrek sem. Bár lefogadom, hogy élvezték volna, ha nem éppen egy majd' felrobbanó szőkeség tart szekercét a torkukhoz.
 Így ment ez az elmúlt időszakban. Most is éppen az Arénához tartottam, Sirinával a nyomomban. Már tudtunk egyedül repülni, és Hablatytól is kaptam egy jó kis nyerget, (megjegyzem, Sirina méreteinek levétele nem volt fáklyás menet) de az emberek még mindig nem bíztam a sárkányban. És ezen változtatni akartam. Megértettem őket, hiszen mégiscsak egy ölvész, de értetlen is voltam egyben. Sirina nem csinált soha semmit, jó, néha odakapott pár embernek. És sárkánynak. Meg úgy mindennek ami túl közel ment hozzá, de... sosem bántott volna volna senkit! Azt hiszem... És az elmúlt időszakban sokat javult a kapcsolata a többi sárkánnyal. Főleg Fogatlannal és Kampóval jött ki jól. Ami... különös volt, tekintve, hogy a két sárkány személyisége "kissé" elüt egymástól. De... mindenesetre örültem neki. Jobb, mintha meg akarná ölni őket.
 Szóval az Aréna felé baktattam, lassan, a lehető legtöbb embernek köszönve. Ölvészemnek ezelőtt meghagytam, hogy viselkedjen jó sárkány módjára, és ne egyen meg semmit (és lehetőleg senkit), ami elé kerül. Körülbelül az út felénél járhattam, mikor szárnycsapkodás ütötte meg a fülem, majd tűzropogás, végül egy ismerős, (de nem éppen hiányolt) hang, ezután pedig nem tellett bele 2 másodperc, hogy leszálljon a lángoló szörnyennagy rémség lovasával együtt, közvetlenül előttem.
- Gustav... - húztam el a számat.
- Kedvesem! - pattant le sárkányáról. Ha még egyszer így hív... Sirina unottan felmordult a fiú látványától.
- Gustav. Pamkó - biccentettem. - Mi járatban?
- Ó, éppen csak elrepültünk a falu felett. Az Arénába tartottunk, ugyanis összehívtam egy rendkívüli gyűlést az A csapatnak, mivel, tudod, én vagyok a vezetője... - "szerénykedett". - De nem voltunk elég magasan, hogy ne lássam ezt a tündöklő szépséget - nézett rám.
Ezt... most hagyja abba...!
- Öhm... oké... ha most megbocsátasz... - ültem fel Sirina nyergében,
- Tudud... - folytatta, ügyet sem vetve szándékomra. - Én gyorsabban elvinnélek.
Sirina erre egy pillanatig olyan arccal nézett, ami nekem azt üzente, hogy "Ha még egyszer ezt mondja én kinyírom", de aztán csak előre fordult és várt az utasításomra.
- Hát... kösz, de nem sietek - hárítottam. - Gyerünk Sirina!
- Várj!
 Már épp elrugaszkodtunk volna, de végül mégsem tettük. Nem akartam faragatlanul viselkedni, így végül megforgattam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, és visszafordultam felé.
- Igen, Gustav? - erőltettem magamra nyugodtságot.
- Tudod, nem kell így lennie. Mármint, hogy mi gyorsabbak vagyunk nálatok.
 Érdeklődve felvontam a szemöldököm, mire pimaszul elvigyorodott. Már megbántam.
- Mint az A csapat vezetője... szívesen adnék neked külön órákat. A legjobbtól tanulnál, mert az ugye én vagyok, és... több időnk lenne közel kerülni egymáshoz... - jött közelebb.
- Ahg... - fojtottam vissza kissé kevésbé fiatalnak való véleményemet. - Tudod mit Gustav, nekem most tényleg mennem kell - szálltunk fel Sirinával.
- Találkozunk a megbeszélésen! - kiáltotta utánam.
- Még csak az kéne... - motyogtam magam elé, majd gyorsabb repülésre biztattam Sirinát, hogy még véletlenül se eredjenek a nyomunkba.
- Ez hihetetlen! - füstölögtem, mikor már kicsit távolabb voltunk, valahol az erdő felett. - Ez a srác... miért nem tud leszállni rólam? Miért pont rám szállt?! Miért nem Astridot zargassa? Mondjuk... az ő bosszantására ott van Takonypóc...
" Az se sokkal jobb... Gustav tiszta mini Takonypóc" olvastam le sárkányom arcáról.
Azért nem olyan rossz Takonypóc...

Repültünk egy darabig az erdő felett, mire úgy döntöttünk, ideje visszaindulni. Ezt sem siettük el, bár pontosan tudtuk mindketten, hogy így is késésben vagyunk a megbeszélésről. Már rájöttem, hogy Sirina nem afféle szabályszegő típus, de ha úgy tartja kedve, nemigen érdekli mások véleménye. Ebben hasonlítunk.
- Mit szólsz? Mennyünk még egy kört? - veregettem meg sárkányom vállát.
- Roar!
- Ezt igennek veszem. Na gyerünk! - vetettük be magunkat az erdő sűrűjébe.
 Először csak szlalomoztunk a fák között, míg a szemem megszokta a félhomályt, majd fokozatosan egyre begyorsítottunk. A hely egyre szűkebb lett, szinte már felakadtunk az ágakban, de Sirina mindig sikeresen mozdult, igaz, sokszor eléggé az utolsó pillanatban. Szerintem szívatott. Nem érdekelt. Élveztem. Ahogy a fák között suhantunk, és felkavartuk a levegőt, amivel erősebb szelet keltettünk az erdőben, mint a a tomboló viharok szoktak... valami felbecsülhetetlen volt. Bár részben Sirina is egy tomboló vihar.
 És ez így ment még hosszú ideig. A megbeszélésről teljesen elfeledkeztem, de ha eszembe jutott volna, akkor sem mentem volna. Az idő teljesen összefolyt, de biztos voltam benne, hogy órák óta repülünk sárkányommal.
- Pihenjünk egy kicsit! - szóltam, mikor megláttam egy eldugott tisztás körvonalait.
Sirina hamarosan landolt, én pedig lecsusszantam a nyeregből.
- Pár perc pihenő, aztán mehetünk is... - a szó torkomra forrt.
 Ez a tisztás... az ismerős patak... ez AZ a tisztás. Ledermedve néztem körül. Itt történt az eset... Sirinán is éreztem a feszültséget.
- Semmi baj kislány! - simítottam végig nyugtatóan a szárnyát.
 Tekintetem előre siklott. Ekkor tényleg teljesen ledermedtem. Kicsit távolabb a fű el volt színeződve. Halványan, de kivehető volt egy vörös folt. Egy vérvörös folt. Hátrahőköltem.
- Sirina... mennyünk innen! - ültem vissza olyan gyorsan a nyeregbe, ahogy csak lehetséges.
 Nem kellett sokat nyaggatni, amint felpattantam a nyeregbe Sirina azonnal elrugaszkodott, és az indokoltnál gyorsabban hagyta el a helyet. Sebesen szeltük a levegőt, azonban ezúttal nem az élvezet, és adrenalin, csakis az érthetetlen félelem és kétségbeesés hajtott minket előre. Az út alatt egyikünk sem kommunikált a másikkal végig néma csendben voltunk. Hirtelen azonban körvonalazódni kezdett a hibbanti falu. Felsóhajtottam, majd gyengéden megveregettem sárkányom hátát.
- Semmi baj, Sirina... - mondtam. Részben magamat is nyugtattam. - Az már elmúlt, már nem bánthatnak minket. És mostantól mindig egymás mellett leszünk. Nem hagyom, hogy bántsanak téged! És tudom, hogy te sem hagyod, hogy engem bántsanak - mondtam, majd lassan végigsimítottam a karomon éktelenkedő sebhelyen, amit az a vaddisznó okozott még anno.
- Menjünk haza - suttogtam, mire sárkányom csendesen landolt a törzsfői ház előtt.

 Néhány pillanat múlva beléptem a ház ajtaján. Nem terveztem sokat maradni, gondoltam teszek még egy kört Sirinával, esetleg utánajárok, mi is hangzott el a megbeszélésen, elmegyek gyakorolni Astrid küzdőterére, vagy talán...
- Kledirn! - jött többfelől, egy pillanatig a frászt hozva rám a nagy gondolkodásban. Az egész csapat ott volt, mind engem bámultak.
- Öhm... sziasztok! - mondtam zavartan. - Izé... mit csináltok itt?
- Téged kerestünk - mondta Halvér.
- Öhm... engem?
- Téged hát! - pattant fel Astrid. - Tudsz róla, hogy ma volt egy megbeszélése az A csapatnak?! - kérdezte enyhén szólva dühösen.
- Hát... igen... - jöttem egyre jobban zavarba.
- Szóval igen - tette keresztbe a kezeit. - És ha megkérdezhetem, miért is nem mentél el?
- Elment az idő... - szemeztem a padlóval.
- Szóval elment az idő - nézett rám szigorúan. - Remek...
- Sajnálom...
- Sajnálhatod is! - kiáltott rám.
 Hátrahőköltem. Még sosem beszélt ilyen durván.
- Astrid, azért nem olyan vészes a dolog, egyszerűen elfeledkezett róla! - állt a pártomra Hablaty.
- Te csak ne védd! - rivallt rá a lány.
 Mindenki ledermedt.
- A-astrid? - szólt óvatosan a fiú.
- Ne Astridozz! Amitóta itt ez a lány, csakis vele foglalkozol!
- Astrid, mégis miről...
- Nem érdekel a magyarázkodásod!
 Astrid megfordult, majd Fafejet félrelökve kitrappolt a szobából. Az ajtó hangosan csattant mögötte. Lefagyva bámultam utána. Nem értettem semmit. Mégis mi a jó jaklikőr volt ez?! Megszeppenve fodultam Hablatyhoz, bár egy hang sem jött volna a torkomra. A fiú egy ideig értetlenül bámult, majd szó nélkül a lány után eredt. Az ajtó ismételt csukódása után csend telepedett ránk. A bandára néztem.
- Skacok... én tényleg nem akartam...!
- Semmi baj! - intett le Halvér. - Nem a te hibád. Egyszerűen... Astrid talán félre érthetett pár dolgot...
- Mire célzol? - kérdeztem.
 Halvér felsóhajtott.
- Talán jobb lenne, ha utána mennénk, nem? - szólt közbe az időközben feltápászkodott Fafej.
- Szerintem nem - szólaltam meg halkan. - Főleg nem nekem...
- Sajnálom Kledirn... de attól tartok ez így van...
- Tudom... - suttogtam. - De nem értem... mi volt olyan fontos abban a gyűlésben?
A többiek összenéztek.
- Hát... az az igazság...
- Az A csapat a tagjának akar - nyögte be Takony.
Ledermedtem. Ismét. De most nagyon.
- H-hogy mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Apám mondta, hogy Gustav szeretne felvenni a csapatba, és, hogy a többieknek nem volt ellenvetése.
- Hű... hát ez... meglepő... izé... azt hiszem, én most... megyek... - kezdtem el hátrálni. - Szükségem van... egy kis egyedüllétre...
Mielőtt reagálhattak volna, kirohantam az ajtó, olyan erővel, mint a szőke lány korábban. Engem azonban nem düh hajtott. Nem is félelem. Egyszerűen... egyszerűen nem tudom. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Sosem hittem volna, hogy a csapat elég jónak tart, de mégis... én ezt nem akartam. Szerettem őket, de... nem éreztem úgy, hogy részese tudnék lenni a csapatnak. Hablaty volt az, akit testvéremnek éreztem. Halvér volt az, akivel elcseveghettem bármiről, ami sárkányokkal kapcsolatos. Az ikrek és Takonypóc voltak azok, akikkel elhülyülhettem. Astrid pedig a legjobb barátnőm. Volt eddig... Amemilyen gyorsan csak tudtam, felszálltam Sirinára. Már mikor kiléptem az ajtón, észrevettem rajta a zavart. Nyilván látta a Hofferson lányt...
- Gyerünk kislány! - szóltam. A hangom remegett.
Sirina felszállt. Mint aki már tudja mire gondolok, az erdő felé vette az irányt. Gyorsítottunk. Követtük a több órával ezelőtti utunkat. Most azonban kicsit sem figyeltem. Teljesen mértékben a sárkányomra bíztam az irányítást. Gondolkodni akartam.
 Gőzöm sincs, mennyi idő telt el, mire feleszméltem. Viszont, ahogy ez történt... nem volt valami kellemes. Ugyanis szinte nekimentünk egy fának. A szó legszorosabb értelmében. A lendület, amivel Sirina fékezett, lesodort a nyeregből. Sikeresen felhorzsoltam több helyen magamat, ahogy végig gurultam egy kitaposott, de helyes kövekkel teli ösvényen. Szitkozódva tápászkodtam fel, miközben sárkányom már mellettem volt, idegesen vizsgálgatva.
- Áú... semmi baj, Sirina, csak pár karcolás! Úgyis kellett pár menő sebhely...
 Sárkányom amolyan "Ez most komoly?" tekintettel nézett.
- Jól van, jól van. De azért tényleg nem árt pár...
 Ekkor éles hang csapta meg a fülem. Olyasmi, mint mikor valami egy fába csapódik. Újra és újra. Ölvészemre néztem.
- Nézzünk utána - suttogtam.
 Ahogy lassan beljebb merészkedtünk az erdőben, úgy erősödött a hang is, amik lassan beszédfoszlányokká álltak össze.
- Thor villáma csapna belé.... miért kell... ha még egyszer...
Sirivel összenéztünk. Astrid... Megpróbáltam minél hamarabb eliszkolni, azonban egy lépés máris rálétem egy ágra, ami reccsenve tört ketté. Ez is csak én lehetek...
- Ki van ott?
- Shh! - szóltam sárkányomra. Talán nem vesz észre minket...
- Azt kérdeztem... KI VAN OTT?! - És itt kaptam majdnem szívrohamot. Ugyanis egy szekerce egy tőlem alig centiméterekre lévő fába csapódott olyan erővel, hogy szerintem azt még maga Magni* sem tudta volna kihúzni egykönnyen. Nyeltem egy nagyot, úgy fordultam az egyre közeledő szőkeség felé, akin már távolról látszott, hogy észrevett.
- Argusson - mondta ridegen.
- A-astrid... mi-mi járatban itt?
- Ahhoz semmi közöd. És egyébként is... nem te leszel, akinek bármit elmondok - mondta.
 Vetett még rám egy utálkozó pillantást, majd elindult az ellenkező irányba. Ezt már nem tűrhettem. Elkaptam a csuklóját.
- Mit csinálsz?!
- Nem hagyom, hogy elmenj, magyarázat nélkül!
- Nem fogok neked magyarázkodni!
- De igenis fogsz! Szeretném tudni, mégis mi bajod van!
-  Tudod te azt jól!
- Nem, nem tudom!
 Astrid szólásra nyitotta a száját. Láttam rajta, hogy valószínűleg valami nagyon csúnyát, akar mondani, de inkább fékezte magát.
- Tényleg.... tényleg nem tudod? - sütötte le a szemeit.
- Nem - mondta őszintén.
 Elengedtem a lány csuklóját, aki lassan lenyugodni látszott, de még percekig nem szólalt meg.
- Mostanában... elég sokat vagy Hablattyal... - kezdte zavartan.
- Igen, jól elvagyunk - mondtam.
 Láttam a lányon megjelenni a düh jeleit, így gyorsan folytattam.
- Miért?
 Sóhajtott egy nagyot.
- Nem vagyok biztos benne... de szerintem,... féltékeny vagyok...
- F-féltékeny? - kerekedtek ki a szemeim. - Astrid, miért pont te féltékeny rám, hiszen...óóó - esett le, mi is folyik itt. Hamarabb is megtörténhetett volna. Tétovázva néztem fel Astridra.
- Astrid... - kezdtem, belekalkulálva, hogy az életemmel játszok. - Neked tetszik Hablaty?
 A szőke lány, ha lehet, még jobban lesütötte a szemét. Nem tudtam kivenni, most mit érezhet, arca nem árult el semmit. Sok idő telt el, mire újra felnézett, és rám emelte tengerkék szemeit.
- És neked?
- Nem - mondtam határozottan. - Hablaty csak egy nagyon jó barát.
 A lány ismét csendbe burkolózott. Azt hittem, már némasági fogadalmat tesz, mikor:
- Ha bárkinek elmondod... nem érdekel, hogy a legjobb barátnőm vagy, közelebbről megismertetlek a szekercémmel - mondta, majd szó nélkül megfordult, majd pár lépés után elrohant az ellenkező irányba...

20. rész - Szívatós nap

 Álmosan nyitogattam a szemeimet. Annyira fáradt voltam, hogy tartott vagy 10 percig, míg rájöttem, hogy valami barna, kemény dolgon fekszem. Újabb percek kellettek, míg rájöttem, ez az íróasztal. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, megpróbáltam nagyjából kidörzsölni az álmot a szememből, és nagyot ásítva körülnéztem. Attól, amit először megláttam, csaknem kitört belőlem a röhögőgörcs. Hablaty aludt egy széken, félredőlt fejjel, ölében a Sárkánykönyv, nem messze tőle pedig a szénceruzája, amit tegnap azért vett elő, hátha talál a könyvben bármi hibát, amit elfelejtettek kijavítani. Nem talált, azonban előszeretettel javított bele az írásaimba, ami kezdetben zavart, de aztán hagytam neki. Ő a sárkánylovas, ő tudja jobban. Még pár percig elnézegettem. Nem azért, mert tetszett, vagy ilyesmi, egyszerűen vicces volt. Én sosem zúgnék bele senkibe! A szerelem nem az én világom. És amúgy is, a fiú tiltott gyümölcs. Láttam, mi folyik a háttérben, és eszem ágában sem volt a két gerle közé állni. Még ha ők nem is tudják, hogy azok. Ekkor bekövetkezett az, amit hosszú percek óta próbáltam megakadályozni. Kitört belőlem a nevetés. Hablaty szemei olyan hirtelen pattantak fel, mintha csak valaki azt kiáltotta volna "Új sárkányfaj!", de azzal a lendülettel le is esett a székről, fejjel előre, ami csak fokozta a görcsöt, így már szinte fuldokoltam a nevetéstől.
- Kledirn?! Mi az, baj van? - kérdezte idegesen, miután feltápászkodott a padlóról.
 Mondtam volna, hogy nem, semmi, de annyira nevettem, hogy nem jött ki értelmes szó a torkomon.  Egész testemben rázott a nevetés, így inkább leültem az ágyra, és ott folytattam.
- Kledirn...biztos, hogy jól vagy? - nézett rám furán.
 Én azóta is nevettem, közben már felhúztam a lábaimat, rájuk hajtottam a fejem, és úgy röhögtem tovább még percekig.
- Persze - mondtam, de szinte már inkább visítottam a nevetéstől. - Csak... vicces... vagy... mikor... alszol...- nyögtem ki nagy nehezen.
 Ettől egy pillanatra elsápadt, majd fokozatosan váltott az arca színt, végül olyan vörös lett, mint Pléhpofa szakálla.
- Fogd már be! - dobta végül nekem a füzetemet.
- Értettem főnök - szalutáltam, de ez a mozdulat ismét nevetésbe fulladt.
- Nem vagyok főnök - közölte.
- Oké, nem főnök!
- Te...hagyjuk - legyintett végül. - Gyere, amint befejezted a viháncolást! - indult kifele.
- Hé, várj meg! Jövök már! - pattantam fel.
 Hablaty lebaktatott a földszintre, én pedig (még egy kis nevetés után) követtem.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? - nézett rám a fiú.
- Azt csak szeretnéd, én nem szoktam úgy bealudni, hogy felrobbanó sárkánytojások sem keltenek fel.
- Mondja, aki bealudt tegnap az íróasztalon.
- Igen, mondja annak, aki egy széken - vágtam vissza.
 Erre csak a szemeit forgatta. Gyorsan a konyhába mentem, és elővettem a tegnapi levest, amit Beles segítségével hoztunk össze nagy nehezen, és olyan sok lett, hogy még Pléh sem tudta tudta mindet elpusztítani. Szedtem egy-egy tányérba mindkettőnknek, és letettem őket az asztalra.
- Mindjárt jövök - mondtam, és visszasiettem az emeletre.
 Magamhoz vettem a füzetemet, majd miután bedobtam ezt, és még pár apróságot a szütyőmbe, visszamentem Hablatyhoz, aki már hozzálátott a reggelihez.
- Kösz, hogy megvártál - mondtam szarkasztikusan.
- Szívesen, máskor is.
 Most én forgattam a szemeimet.
- Egyébként, mennyi is az idő körülbelül? - ültem le én is.
 Nem számítottam válaszra, csak úgy mellékesen megkérdeztem. Ekkor Hablaty az oldalán lógó szütyőbe nyúlt, (amit fogalmam sincs, mikor szedett fel) és elővett valamit.
- Az meg mi? - néztem az apró, kerek tárgyra.
- Egy óra - vont vállat.
- Egy..mi? - kérdeztem értetlenül.
 Láttam már napórát, de ez nagyon nem hasonlított rá.
- Kalmár Johanntól kaptam még régebben. Megmutatja az időt, nincs szüksége ehhez a Napra - magyarázta.
- É-értem... - húztam el a számat. - Akkor...mennyi az idő?
 Hablaty az apró eszközre pillantott.
- Nem sokkal múlt 11 - mondta.
- TESSÉK?! - ugrottam fel ültemből, olyan lendülettel, hogy térdeimet sikeresen bevertem asztalba.
 Nem fájt, de a tányér lebucskázott az asztalról, és későn nyúltam utána, így az óriási reccsenés kíséretében ezer darabra tört a padlón. Néhány pillanatig meredten néztem a törött darabokat, majd lassan Hablatyra emeltem a tekintetem.
- Meg. Ne. Szólalj! - néztem rá gyilkos tekintettel.
 Az éjfúrialovas egy darabig kifürkészhetetlen arccal bámult, végül mosolyra húzta a száját, egy pillanattal később pedig hangos hahotában tört ki. Csípőre tett kézzel néztem rá.
- Mi van? - kérdezte könnyes szemekkel. - Nem szóltam - emelte fel a kezeit védekezően.
- Ha abbahagytad a viháncolást gyere, én nem szeretnék elkésni - indultam az ajtó felé.
- Hé, és a tányér? - kérdezte még mindig nevetve.
- Te házad - vontam vállat.
- Te halálos levesed.
 Megtorpantam.
- Hogy... milyen levesem?
- Öhm...izé...hát...néhány ételed olyan, mintha Astrid jaklíkörjét keresztezték volna Penész káposztájával...
- Három kérdés. 1. Mi van Astrid jaklikőrjével? 2. Ki az a Penész? 3. Mégis milyen egy keresztezett jaklíkőr és káposzta?!
- Először is - ne akard megtudni! Másodszor - nem ismerheted. Harmadszor - mint a levesed.
 Karba tettem a kezeimet. Na, ezért most...várjunk, megvan!
- Ó, igen? Akkor többet nem is főzök rátok.
- Rendben.
 Hát, ez a visszájára sült el...
- Rendben, akkor kíváncsian várom, ma mit dobsz össze, kajafelelős - adtam a végszót, kimentem az ajtón, és meg sem várva Hablatyot elindultam.
 Jaklikőrrel keresztezett káposzta?! Ez mégis, hogy jutott eszébe? Mindegy. Nem haragszom, de takarítson csak fel egyedül, magamtól is eltalálok a... szirtekhez...ajjaj... - gondoltam, majd azzal a lendülettel hátra arc, vissza a házhoz. Némi tétovázás után benyitottam. Hablaty éppen a törött tányér darabjait szedegette össze. Ahogy meghallotta az ajtó nyikorgását, rögtön felkapta a fejét.
- Elvinnél? - kérdeztem legyőzötten.

 Fogatlannal (aki elment reggel halászni, mint kiderült, ezért nem láttam) hamar a találkozó helyhez érkeztünk. Rajtunk kívül már mindenki ott volt, mit ne mondjak, nem voltak épp a legjobb kedvükben.
- Na végre!
- Hol voltatok eddig?
- Mi tartott ilyen sokáig?
- Bocs, skacok! - szállt le Hablaty Fogatlan nyergéből. - Kicsit elaludtunk.
- Kicsit? - jött a szarkasztikus kérdés több oldalról, de én nem vettem róluk tudomást, ugyanis megakadt a szemem valamin. Pontosabban valakin.
- Sirina! - rohantam oda boldogan sárkányomhoz. - Hát te meg hogy kerülsz ide?
- Mi hoztuk el - szólalt meg Astrid. - Nem volt könnyű, azt hittük, hogy ezzel el is késünk, de szerencsére mások gondoskodtak róla, hogy ne így legyen - utalt "finoman" a késésünkre.
- Jól van, na! - forgattam a szemeimet. - Mikor kezdjük?
- Most rögtön - pattant mindenki a nyergébe, Hablatyot leszámítva.
- Jól van - jött oda hozzám. - Gondoltuk, lassan haladunk az alapoktól kezdve, de mint az már kiderült, erre nincsen szükség. Látod azt a sziklát? - mutatott egy távolabbi pontra, ami kicsit magasabban volt, mint mi.
- I-igen - bólintottam lassan.
- A mai napi teendőtök : jussatok el oda!
 Pár másodpercig kikerekedett szemekkel néztem Hablatyra.
- Mi az? - kérdezte rám pillantva. - Ez semmiség, ahhoz képest, amit legutóbb csináltatok.
- Tudom, de...
- De, mi?
- Legutóbb...ő irányított, ő csinált mindent, én csak rábíztam magam...
 Hablaty elmosolyodott.
- Ezt jó hallani. De egy sárkány és a lovasa kapcsolata nem abból áll, hogy csak az egyik irányít. Se nem az ember, se nem a sárkány. Együtt kell működnötök, szinte olvasnotok kell egymás gondolataiban.
- Értem. És tudom, hogy ez semmiség, de azért mégis...
- Tudom. De ne aggódj, nem fog történni semmi baj, és ha esetleg mégis, itt vagyunk.
 Vettem egy mély levegőt, majd bólintottam.
- Rendben - mondtam, és óvatosan felszálltam ölvészem hátára. - Nyerget nem kapok?
- De, csak még ahhoz le is kell venni a méreteket, meg kell varrni... szóval kell egy kis idő, míg kész lesz. Kezdhetjük? - szállt fel Fogatlan nyergébe.
- Persze - mondtam, de pár másodpercig még nem mozdultam. - Jól van, Sirina! Hallottad Hablatyot. Elvinnél oda? - mutattam én is az említett sziklára, a következő pillanatban pedig csak egy zökkenést éreztem, és már repültünk is.
- Rendben Sirina... - szóltam, ahogy a sárkány egyre feljebb szállt. - Akkor hajrá!
 Nem kellett neki biztatás, magától csinálta, amit kellett. Nagyjából. Néha kicsit letért az irányról, és elkezdett a másik irányba repülni, de elég volt rászólnom, és visszafordult. Talán négy perc elteltével oda is értünk.
- Ügyes!
- Nem rossz elsőre! - mondta Takony. - Vagyis...érted!
- Értem - mosolyogtam, ahogy lecsúsztam Sirina hátáról.
- Tényleg egész ügyes - érkezett meg Hablaty, aki eddig minket figyelt.
- Hát...mi gyorsabban itt voltunk - jött az ikrektől.
- Ne figyelj a birkafejekre! - jött mellém Astrid. - Ügyesek voltatok!
- Nem annyira, mint te, angyalom - tette hirtelen Takony Astrid vállára a kezét.
- Ma jó kedvemben vagyok - kezdte a lány. - Szóval megkérdezem : szükséged van még erre karra?
- Miért? - kérdezte teljesen értetlenül.
- Ezért! - mondta, és azzal a lendülettel elkapta a csuklóját és a háta mögé feszítette.
- Áú! Jól van, jól van, csak hagyd abba!
- Ha még egyszer angyalomnak hívsz, nem leszek ilyen kedves - mondta, miközben elengedte a fiút.
- Mindig ilyen? - kérdeztem a lánytól.
- Ez még semmi.
 Ekkor hirtelen egy rettenetes rém köralakja kezdett körvonalazódni a horizonton, csakhamar pedig le is szállt Hablaty vállán. A lábára egy pergamen volt kötözve, amit a fiú hamar leoldott és olvasni kezdte.
- Apám írt - nézett fel a levélből. - Mennünk kéne.
- Máris? De... még csak most kezdtük!
- Sajnálom Kledirn, mennünk kell. Srácok nyeregbe! Astrid, te vidd vissza Kledirnt a faluba! - adta ki a parancsot, mire az egész csapat egy pillanat alatt elszelelt.
 Szomorúan néztem utánuk, majd egy nagy sóhaj kíséretében a lányhoz fordultam.
- Akkor... most jön, hogy engem visszaviszel a faluba, Sirinát pedig visszazárjátok az Arénába?
 Astrid sokat sejtetően elmosolyodott.
- Nem feltétlenül.
- De... Hablaty azt mondta...
- Amit nem tud, az nem fáj neki - legyintett. - Gyere! - pattant fel Bogár nyergébe.
 Követtem a példáját, így pár pillanat múlva együtt szeltük az eget, ő siklója, én pedig ölvészem hátán.
- Jól van...Sirina, kövesd őket! - mutattam a szőke lány irányába.
 Sirina azonnal irányba fordult, és követte őket.

 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre mi azóta is repkedtünk, egyre merészebbekké válva (ami miatt néhányszor nyakamat szegtem, de a kedvemet nem).
- Nem fog Hablaty berágni rád ezért? - kérdeztem sokadjára.
- Dehogy! - kiáltotta Astrid a menetszélbe. - Előbb ül egy napot veszteg.
- Ha te mondod - rántottam vállat. - Izé, nem pihenhetnénk egy kicsit? Kezd mindenem elzsibbadni.
- Ha szeretnél. Kövessetek! - mondta, és már száguldottak is előre, mi pedig követtük őket.
 Az erdő felé tartottak, azon belül egy már ismert helyhez. Astrid "kiképző táborához".
- Miért ide jöttünk? - kérdeztem értetlenül, miután óvatosan leereszkedtünk.
- Pihenni akartál, nem?
- Igen, éppen ezért nem értem, hogy miért... hé! - kiáltottam ugyanis szinte lefejezett egy felém dobott karddal. - Ezt most miért?
- Védd magad! - állt harci állásba.
- Te viccelsz velem! Pihenni jöttünk!
- Pontosan ezért jöttünk ide. Nincs jobb egy kis pihentető vívásnál.
- Szívatsz, ugye? - néztem már rá esdeklően.
- Nem szokásom. És inkább örülj, ha elmegyünk, az A csapat fog képezni.
- Ja, már alig várom, hogy egy mitugrász 16 éves okítson ki - mondtam szarkasztikusan.
- Na ezért! Három!
- Te tényleg nem viccelsz?
- Kettő!
- Te tényleg nem viccelsz.
- Egy!
- Sirina, állj félre!
- Harc!
- Jajj nekem - suttogtam, mialatt hárítottam a lány első, villámgyors támadását, majd ismét vívni kezdtünk.

19. rész - Egy esély

külső szemszög

  Az egész csapat megütközve bámulta a jelenetet. Egyikőjük sem mozdult, mindnyájan vártak valamire, talán ők maguk sem tudták, mire. A barna hajú lány hosszú percek óta zokogott, de a sárkány ahelyett, hogy eltávolodott volna, vagy egyenesen bedühödött volna attól, hogy a lány hosszú ideje görcsösen szorongatta a nyakát, nyugodtan, sőt szinte már gyengéden dörgölte hozzá a fejét. Ezen a ponton az egyik lány eleget látott, és vezetőjükhöz lépett.

- Hablaty... - szólt. - Nem gondolod, hogy...

- Nem is tudom - mondta, mintha pontosan tudná, mire gondol a lány. - Tapasztalatlan, szeszélyes, és képtelen megmaradni a helyén...

- Szóval, mint bármelyikünk a kezdetekben? - kérdezte. Hablaty hallgatott. - Nézd, tudom, hogy ez nehéz döntés. Hogy aggódsz miattuk, és nem akarsz bajt.

- Astrid, ez egy ölvész!

- Tudom - vágott közbe. - De nézd meg őket! - biccentett a páros irányába. - Mást nem is engedett közel magához rajta kívül. Megvan közöttük az összhang.

A srác csendben maradt. Erősen gondolkodott, vacillált a döntéssel, a fejében harcot vívtak az észérvek és, hogy mit érzett helyesnek.

- Legalább adj nekik egy esélyt! - tette a vállára a kezét a szőke lány. Ez megadta a végső löketet. Hablaty döntött.

- Kledirn! - kiáltotta.

Kledirn szemszöge

 Rögtön meghallottam a fiú hangját, de kellett némi idő, míg eljutott a tudatomig, hogy a szólított. Csak lassan engedtem el a sárkányt, és közben próbáltam szabadulni a folytogató könnyektől, amik szüntelenül folytak végig az arcomon. Hirtelen halk morgás fültanúja voltam, majd egy kezet éreztem a vállamon. Óvatosan felnéztem, és Hablatyot zöld szemei néztek vissza rám. Nem szólt semmit, csak lassan elhúzott egy közeli rönk irányába, amire végül leültetett, pár perc múlva pedig ő is letelepedett mellém. Nem szólaltam meg. Nem is tehettem volna, a sírástól azóta is alig kaptam levegőt.
- Kledirn...beszélnünk kell - mondta ki ezeket a bizonyos szavakat, amik sosem jelentenek jót. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy most a szememre hány mindent, amit az elmúlt időszakban elkövettem. Jobban mondva az ölvész feltűnésének kezdete óta. Nem valami kíváncsian vártam, mit fog mondani.
- Az ölvészről van szó... - kezdte. Igen, jól sejtettem... - Meg kell hagyni, elég különös dolgok történtek az elmúlt napokban. Az, hogy elszöktél ezen a sárkányon, felettébb... furcsa volt. Nem vártam ezt tőled. - Csak mondd már, mi a büntetésem! - gondoltam keserűen. - Tudod... nem hittem volna, hogy ez a sárkány felenged a hátára, vagy egyáltalán a közelébe enged bárkit is - elhalgatott. - Viszont... veled megtette. Megbízott benned, és te is őbenne - felkaptam a fejemet. Mire akar kilyukadni? - Azt akarom mondani... hogy talán... adhatnánk egy esélyt... kettőtöknek. - Ezen a ponton... lefagytam. Erre nincs jobb szó. Teljesen értetlenül néztem hol Hablatyra, hol a csapatra, még a sárkányokra is percekig meredtem, mintha csak választ kaphatnék tőlük. Az ölvészen állapodott meg a tekintetem. Félve néztem újra Hablatyra.
- Szóval...azt mondod, hogy... - kezdtem, de nem mertem befejezni.
- Azt mondom, hogy talán...ti ketten jó csapatot alkotnátok - mosolygott rám.
Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz... Újra a többiekre néztem, mintha csak azt várnám, hogy bejelentik, csak vicceltek, és az iménti beszélgetés puszta színjáték volt. Azonban ők csak bátorítóan mosolyogtak.
- Szeretnéd, hogy tanítsunk? - kérdezte Hablaty végül.
 Idilli vigyor terült szét az eddig könnyáztatta arcomon.
- Erre csak azt tudom mondani...hogy idióták vagytok, ha egy pillanatra is azt gondoltátok, hogy nemet mondok! - vetettem magam Hablatyra, és olyan erősen öleltem meg, hogy szerintem szinte a szuszt is kiszorítottam belőle.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ismételgettem újra és újra.
- Jól van, jól van, nyugi! - kapkodott levegő után, mire nagy nehezen elengedtem, de annyira boldog voltam, hogy a nyakába ugrottam a legközelebb lovasnak, aki a közelben volt, (aki történetesen Takony volt), majd sorban végigölelgettem a csapatot, folyamatosan ismételgetve a "köszönöm" szót. Mikor már hosszú percek óta ez ment, az ölvész hirtelen odajött hozzám, és a kezemhez dörgölte a fejét.
- Hallod Sirina? - kérdeztem boldogan. - Maradhatsz! - kiáltottam fel, de hirtelen elkomorodtam. - Ugye szeretnél maradni? - kérdeztem félve a választól. Sirina furán nézett rám, majd arcon nyalt. - Ezt igennek veszem - kezdtem el simogatni tüskés fejét.
- Sirilla? - jött Fafejtől.
- Sirina - javítottam.
- Hát...ennél furább nevet még nem hallottam - mondta Böff lovasa.
Nem zavart. Egyszerűen úgy éreztem, semmi sem tudja elrontani a kedvemet.
- Akkor...minden rendben? - kérdezte Takony.
- A legnagyobb rendben - mondtam boldogan.
- Ami azt illeti... - kezdte az éjfúrialovas. - Van még valami, ami gond lehet... - kíváncsian néztem rá.
- Erről...apámnak még nem szóltam...
- TESSÉK?! - jött ötfelől, egyedül Astrid maradt csendben. Jajj, Hablaty... Hát ez nem lesz fáklyás menet...

Sirinát az Arénában hagytuk, de a kérésemre, ezúttal nem zárták be a kapukat, de a vasrács leengedve maradt, és a csapatot is ott hagytuk, míg mi Hablattyal hazarepültünk Fogatlan hátán.
- Hablaty... - kezdtem, mikor már a ház előterében voltunk.
- Igen?
- Szerinted...mennyi esély van, hogy megengedi? - kérdeztem aggódva.
- Hát...nem tudom - sütötte le a szemeit. - De megteszek mindent! - tette hozzá gyorsan.
 Mit ne mondjak, nem igazán nyugtatott meg a válasz. Hablaty ezután gyorsan kisietett. Még hallottam a sárkányszárnyak csapkodását, majd nyomasztó csend borult a házra. Elég különösen éreztem magam. Egyszerre tűnt az idő rohanni, mint egy fürge fullánk, és vánszorogni, mint forrkatlan a szárazföldön. Egyszerre könyörögtem az isteneknek, hogy a törzsfő mihamarabb visszatérjen, és, hogy sose jöjjön el ez a pillanat. Féltem és boldog voltam, örültem és aggódtam. Azonban nem volt sok időm a gondolataimba mélyedni, ugyanis csakhamar kivágódott az ajtó, és feltűnt Pléhpofa, nyomában Hablattyal.
- Elmondanátok, mi volt olyan fontos, hogy elrángattatok egy fontos megbeszélés kellős közepéről? - kért rögtön számon minket. - Hablaty egész úton nem volt hajlandó mondani semmit.
 Nem szóltam, Hablatyra néztem segélykérőn.
- Apa...van valami, amit meg kéne beszélnünk.
- Igen, ezt eddig is tudtam. De mi lenne az?
 Hablaty hallgatott. Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a gondolatatit.
- Apa...gondolom emlékszel az ölvész ügyre...
 A főnök bólintott.
- Amit bizonyára már elengedtetek, igaz?
Hablaty zavartan felnevetett, én pedig érdekesnek találtam a padló bámulását.
- Igen... ami azt illeti... hát...nem tettük.
Pléhpofa összevont szemöldökkel meredt a fiúra, majd rám, de én továbbra is a padlót fixíroztam.
- És mégis miért nem tettétek? - kérdezte szigorúan.
- Erre akarok kilyukadni. Arra is emlékszel, hogy a csata alatt... mi történt vele és Kledirnnel...
- Igen, de azt már megbeszéltük - vont vállat.
- Ami azt illeti... szerintem nem.
- Sajnálom fiam, nem értem mire gondolsz.
- Apa... ara gondoltam, hogy... Kledirn és az ölvész... lehetnének sárkány és lovasa.
A törzsfőnek kikerekedtek a szemei.
- Tessék? Hova gondolsz, fiam? Egy ölvész? Ennél még az is jobb ötlet lenne, ha Néma Sven kezében kürtöt adnál!
Hablaty nem szólt egy darabig, végül rám nézett. Fél szemmel figyeltem a vitát, így láttam, ahogy a fejével az ajtó irányába int, jelezve, hogy ezt egyedül oldaná meg. Nem kellett nyaggatni, rögtön kisiettem az ajtón. Nem sokat gondolkodtam azon hova megyek. Amint becsuktam magam után az ajtót, rögvest az Aréna felé vettem az irányt.

Hablaty szemszöge

 Eltelt némi idő, mire újra megszólaltunk.

- Fiam! Tudom, hogy jót akarsz, de ez nem jó ötlet - mondta apám komolyan.

- Mégis miért? - kérdeztem vissza, bár pontosan tudtam, mit akar mondani.

- Figyelj, te is tudod, hogy kedvelem ezt a lányt, de nem hiszem, hogy rá kéne bízni ezt a sárkányt. Még te sem tudtad megszelídíteni.

- Viszont ő igen - vágtam vissza.

- Ezt nem tudhatod.

- Apa... - sóhajtottam fel. Hogy lehet ilyen értetlen? - Nála töltött egy éjszakát. Elszökött a hátán. Most pedig rossz volt nézni, ahogy búcsúznak.

- Ez a sárkány veszélyes - mondta rendíthetetlenül.

- Megvan köztük az összhang - győzködtem. - Te, hogy éreztél volna, ha Fejtörő elmegy, mikor már összebarátkoztatok? - vetettem be a nehéz fegyverzetet.

- Hablaty, az más volt.

- Mégis miért lett volna más? - tettem karba a kezeimet, de meg sem vártam a választ. - Egy cseppet sem más a helyzet. Ők ketten össze illenek, nem választhatjuk szét őket.

- Fiam, a falu érdekeit kell néznem!

- Apa, kérlek! Adj nekik egy esélyt!

Apám nagy levegőt vett, és hosszú ideig csendben maradt. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Reméltem, hogy meggyőztem. Bár ha nem, akkor sem adnám fel. Már én is tudom, hogy nekik egy csapatnak kell lenniük. És sárkányt és lovasát soha nem választunk szét!

- Ha csak egy rossz szót hallok róluk...! - kezdte hirtelen. Itt már tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Értettem - mondtam gyorsan, majd azzal a lendülettel kirohantam az ajtón, felpattantam Fogatlan hátára, akivel szélsebesen az Aréna felé vettük az irányt.

Kledirn szemszöge

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, abban a pillanatban az Aréná felé indultam (vagyis rohantam), ahová pár perc elteltével, kifáradva és lihegve, de megérkeztem.

- Mi történt? - jött oda mindenki rögtön.

- Nem... tudom... el... küldtek... - kapkodtam levegő után.

- Biztos nem lesz semmi baj! - tette a kezét a vállamra Astrid. - Hablaty ért a meggyőzéshez.

- Remélem... - sóhajtottam fel, de nem volt több időm aggódni, mert Sirina majdnem fellökött, olyan erővel kaptam üdvözlést tőle.

- Jól van, jól van, én is örülök, hogy látlak - simogattam, majd letelepedtünk a fal tövébe.

 Pár percig semmi sem történt, de egyszer csak szőke barátnőm jelent meg a látóteremben. Lassan idejött hozzánk, majd körülbelül két méterre tőlünk leült. Egymásra néztünk, de egyikünk sem szólt. Astrid sem csinált semmit, csak bátorítóan mosolygott, amit pár másodperc múlva én is viszonoztam. Újabb néma percek teltek el, mikor jellegzetes sárkányüvöltés hangzott fel, és egy fekete árny suhant be szinte hangtalanul a falak közé. Rögtön felpattantam és "letámadtam" az éjfúria hátról leszálló Hablatyot.

- Mit mondott? - kérdeztem.

 Nem tellett bele sok idő, az egész csapat körül állta a fiút. Hablaty körbe nézett a csapaton, majd kifürkészhetetlen arccal a szemembe nézett.

- Megengedte - ennyit mondott, de ez az egy szó nekem akkor többet jelentett mindennél. Sikítani akartam. Azt hittem, mentem ugrándozni kezdek a boldogságtól, ehelyett csak Hablaty nyakába borultam, újra előtörő könnyekkel, amik ezúttal semmi mástól, csupán a boldogságtól patakzottak.

2 óra telt el. Mindenki hazament, én is az emeleti szobában gubbasztottam. A Nap már lement, a vacsora is megvolt, a törzsfő pedig lassan már lefekvéshez készülődött. Sirinát sajnos az Arénában kellett hagynom, de nagyon reméltem, ez nem lesz mindig így. Apropó Pléhpofa, nála is megvolt az alapos köszönet kinyílvánítás, de a főnök a lelkemre kötötte, hogy egy baklövés, és Sirina mehet. Unottan bámultam a plafont, és a vártam valakire, aki érthetetlen okokból eltűnt alig egy órája. Ekkor kopogtatás ütötte meg a fülem. Na végre! - ugrottam fel rögtön. Az ésszerű kérdés, miszerint "Miért kopogtatna a saját házán?", csak akkor jutott eszembe, mikor már ajtót nyitottam. Nem Hablaty állt előttem, akit vártam, hanem valaki egész más. Takonypóc nézett vissza rám.

- Takony? Mit csinálsz te itt?

- Én csak... visszahoztam a szütyődet - mutatta fel az említett tárgyat, amit eddig észre sem vettem.

- A szütyőm! - kaptam ki a kezéből. - Hol találtad?

- Az Arénában - vont vállat. - Igazán figyelhetnél a dolgaidra.

- Hé, én figyelek a dolgaimra! - mondtam.

- Az, hogy a szütyődet az Arénában hagytad, később pedig észre se vetted, nem erről árulkodik - tette karba a kezeit sunyin vigyorogva, tudva, hogy ezt a csatát ő nyerte.

- Hagyjuk! - forgattam meg a szemem. - Szeretnél még valamit? - kérdeztem egy cseppet talán túl nyersen, de Takony csak vállat rántott és sarkon fordult.

 Hablaty körülbelül fél óra múlva érkezett vissza. Nem kérdeztem hol volt, nem akartam fecsérelni az időt. Ahogy belépett házba, abban a pillanatban karon ragadtam és szó szerint felráncigáltam a szobába.

- Nos? - kérdeztem türelmetlenül.

- Áú! - fogta a csuklóját. - Mondták már, hogy olyan a szorításod, mint Astridnak?

- Ezt bóknak veszem - mosolyogtam. - De mire várunk még?

Hablaty csak megforgatta a szemeit, majd a szekrényéhez lépett, amiből egy vaskos kötet került elő. Letette a könyvet az íróasztalára, majd kerített egy üres füzetet, meg egy szénceruzát, amiket végül a kezembe nyomott, és meghagyta, hogy üljek le, amíg keres még gyertyát. Pár perc múlva hallottam is az ajtó csukódását, majd Hablaty az asztalhoz lépett két égő gyertyával, a karján további kettőt egyensúlyozva.

- Na, hol kezdjük? - tette le a gyertyákat.

- A legelején! - nyomtam a kezében a Sárkányok könyvét. - Tudod, megegyeztünk, addig csináljuk, míg csak van fény - emlékeztettem.

- Nem aggódj, nem felejtettem el. Ha jól gondolom, addig a pillanatig nem fogod letenni a ceruzát, amíg ez megtörténik.

- Jól gondolod - válaszoltam. - De legszívesebben egész éjszaka ezt olvasnám - néztem szinte már sóvárogva a könyvre.

 Ebben a pillanatban egy kék rettenetes rém repült be a tetőablakon, majd helyet foglalt az íróasztal egy üres szegletében.

- Hát... probléma megoldva - néztem pimaszul vigyorogva Hablatyra.

- Jajj nekem... - suttogta, mire én halkan felnevettem, vigyázva, hogy a valószínűleg már alvó törzsfő meg ne hallja, majd kinyitottuk a könyvet az első oldalon.

Helyzetjentés + blogajánló

Sziasztok sárkánylovasok! Igen, megint késés...ezúttal azért mert elutaztam, és elfeledkeztem róla, hogy 1) az ott lévő számítógép enyhén szólva múlt századi 2) nem magyar billentyűzet 3) az egér hol működik, hol nem, és 4) még ékezetek sincsenek! (Ha láttatok kommentelni az elmúlt időszakban, telefonról néha feljártam.) Szóval igen, sajnálom, de már itthon vagyok, a folytatás már készül (ahogy a Sárkányvérben is), remélhetőleg hamarosan kikerül :D

És most valami vidámabb dolog! :)

Egy barátnőm blogot indított. Ez nem ÍNAS, de meleg szívvel ajánlom nektek. Ez egy általa írt történet, és tényleg nagyon jó. (Én már csak tudom Skira, protekcióm van nálad ;)) Itt a link -

Árnyjáték

18. rész - Viszlát, (baj)társ!

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Tudom, késtem (nem is kicsit), és a rész is elég rövid lett, de ki akartam használni a maradék időt Trixivel, ugyanis most jó pár napig nem tudjuk tartani a kapcsolatot, valamint nagyjából kidolgoztunk egy történetet, ami az új, közös blogunkon lesz elérhető Sárkányvér címszó alatt. 
 Remélem ide is benéztek, és jó olvasást kívánok az új részhez :D

Lassan felemeltem a fejemet, és a közeledő párosra néztem. Nem lepődtem meg, mikor megláttam Pléhpofa dühös, és Hablaty ugyancsak mérges, azonban egyben kíváncsi, mégis számon kérő tekintetét. Megvártam, míg idejönnek hozzám, és közben megpróbáltam valamennyire rendezni a gondolataimat.

- Pléhpofa - néztem fel remegő hangon a törzsfőre, és lelkiekben felkészültem a legrosszabbakra. Az ölvész még mindig a közelemben helyezkedett el, szóval nem volt sok ember a környéken, aki végighallgathatta volna a várt kioktatásomat, de azért páran kíváncsian kapták felénk a tekintetüket, ahogy meghallották a főnök dühös hangját az imént. A sárkánylovasok közül is elkezdtek ideszállingózni, azonban a törzsfő még mindig nem szólalt meg.

- P-pléhpofa, én... - törtem meg végül a kínossá váló csendet, de hamar félbe szakított:

- Ezt ne itt beszéljük meg! - ennyit mondott, majd további szó nélkül elindult a főnöki ház felé, Hablaty pedig rögvest követte, majd várakozva nézett vissza rám, miután én még mindig megmerevedve ültem a helyemen. Pár tétova másodperc után felálltam, és lesütött fejjel követtem őket. Rögtön egy ismerős morgást hallottam a hátam mögül. Gyorsan odafordultam az ideges sárkányhoz, és a lehető leglágyabb hangon súgtam neki, mielőtt még a törzsfői ház felé indultam volna:

- Majd jövök. Talán.
 A főnök és fia csakhamar átlépte a ház küszöbét, én pedig pár másodperc elteltével szintén így tettem, hevesen dobogó szívvel, miközben azóta is a lehetséges menekülőutat kerestem a helyzetből, kevés sikerrel. Pléhpofa az étkezőasztalhoz lépett. Nem foglalt helyet, azonban az egyik szék felé intett, jelezve, hogy én viszont tegyek így. Sietve engedelmeskedtem, szememet az asztalra függesztve, közben próbáltam lefoglalni a kezeimet zavaromban.
- Kledirn... - szólalt meg végül a törzsfő. Most bezzeg tudja a nevemet... - Ugye tudod, hogy amit tettél, annak következményei lesznek? - bólintottam. Hogy ne tudtam volna? Újabb csend. - Miért csináltad? - kérdezte aztán komolyan. Erre nem tudtam mit felelni. Végül úgy döntöttem, akármilyen ostobán is hangzik, az igazat mondom.
- Én csak...csak segíteni akartam...
- És ehhez az kellett, hogy ellopj egy vad, veszélyes sárkányt, és elszökj a tomboló viharban és valakik után menjél, akikről azt sem tudtad, hol vannak?!- emelte feljebb a hangját. Így belegondolva tényleg ostobaságnak tűnt. Szégyenkezve lehorgasztottam a fejem. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul ez a beszélgetés nyomasztóan emlékeztetett egy másik, nem éppen boldog végkimetelűre.
- Hogy csináltad? - hallottam hirtelen Hablaty hangját, mire felkaptam a fejemet, ugyanis a hangjában nyoma sem volt haragnak, sokkal inkább kíváncsiság tükröződött belőle.
- M-mármint mit? - értetlenkedtem. Úgy nézett rám, mintha egy Thorston lennék. Bár most annak is éreztem magamat.
- Hogyan csináltad...az ölvésszel? - magyarázta végül. Na, erre végképp nem tudtam, mit mondjak.
- Hát...nem tudom. Izé, vagyis...nem tudom - sóhajtottam fel. - Én csak...én csak felültem rá, és... rábíztam magam - nyögtem ki. Szánalmasnak éreztem magamat.
- És...és simán felengedett magára?
- Igen...de ebben nincs semmi, tegnap és tegnapelőtt is hagyott a közelében lenni - rántottam vállat, majd a szám elé kaptam a kezem, mikor rájöttem, hogy elszóltam magam. Na, már csak ez kellett...
- Ezt...ezt mégis hogy...? - tátogott Hablaty értetlenül.
- Nem ez a lényeg, fiam! - rivallt rá a törzsfő, mire egy kicsit meghúzta magát. - Kledirn, amit tettél, az kétségtelenül nagyon bátor volt, azonban még nagyobb ostobaság. A terved veszélyes volt, felelőtlen, és teljes mértékben ellent mondott a parancsomnak. Meghallhattál volna, ugye tudod? - nézett komolyan a szemeimbe, ami arra késztetett, hogy ismét lesüssem őket. A sárkány is meghallhatott volna, ő érte nem aggódik? - szólalt meg egy kis hang a fejemben. Ettől még rosszabbul éreztem magam.
- Tudom... - bólintottam végül szégyenkezve.
- Azonban tudom, hogy segíteni akartál. Így ez egyszer elnézem ezt neked - adta a végszót. Olyan sebességgel kaptam fel a fejemet, hogy abba szerintem a nyakam is beleroppant. Nem akartam hinni a fülemnek.
- K-komolyan? - hitetlenkedtem.
- Igen, komolyan - mondta. - De ez az utolsó alkalom, hogy egy ilyet elnézek! - figyelmeztetett.
- Értem - pár pillanatig fürkészve nézett, majd így szólt:
- Rendben. Most pedig, menj fel a szobába! - utasított. Sietve engedelmeskedtem, és az emelet felé vettem az irányt. Mikor Hablaty mellett haladtam el, még csendben megkérdeztem:
- Mi lesz a...
- Visszavisszük az Arénába - jött a szűkszavú válasz, mielőtt még befejezhettem volna. Ismét csak bólintottam, bementem az emeleti szobába, és becsuktam az ajtót. Nem hallgatóztam, nem dühöngtem, nem sírtam, egyszerűen csak beledőltem az ágyba és a párnába temettem az arcomat.
 Valószínűleg egész nap így maradtam volna, de nemsokára hangos sárkányüvöltés, és kiabálás ütötte meg a fülem. Felpattantam, és az ablakhoz siettem. Nem lepődtem meg, mikor láttam, ahogy a csapat a nyugtalan ölvészt próbálja lecsillapítani, vajmi kevés sikerrel. Hablaty felé nyújtotta a bal kezét, azonban ha Fogatlan nem ugrik védelmezően elé, a sárkány valószínűleg leharapta volna a fiú kezét. A sárkányok segítségével nagy nehezen sikerült az Aréna irányába terelniük az ölvészt, azonban az még makacsul ellenkezett. Ekkor azonban felém nézett, és egy pillanatra megmerevedett.
- Sajnálom! - suttogtam, abban a reményben, hogy meghallja. - Kérlek, tedd, amit akarnak!
 Nem voltam biztos benne, hogy értett, vagy egyáltalán, hogy hallott-e, mindenesetre, ezután egy kicsit engedelmesebben viselkedett, azonban még mindig nem engedett senkit sem 3 méternél közelebb magához. Egészen addig figyeltem távolodó alakjukat, míg szem elől nem veszítettem őket. Egy darabig még szomorúan meredtem utánuk, de aztán visszatértem az eddigi elfoglaltságomhoz: a nagy semmihez. A szobából nem akartam lemenni (nem is igazán mertem), és nem volt kedvem rajzolni sem, így a nap hátralévő részében vagy a plafont bámultam, vagy a szobában járkáltam fel-alá, teljesen céltalanul. Még az étkezést is kihagytam, egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Így telt ez a nap, mígnem valamikor az éjszaka közepén álomtalan álomba nem merültem, ezzel kis ideig feledve mindent.

 Nem tudom, másnap mikor ébredtem. Az egyetlen amit tudtam, hogy nagyon fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt felkelni, azonban visszaaludni sem sikerült, akárhogy próbálkoztam. Úgy tűnt megismétlődik a tegnapi program, mikor kitárult a bejárati ajtó. Kíváncsian az érkező felé fordítottam a fejemet. Hablaty volt az, kicsit feszülten álldogált az ajtóban.
- Kledirn...ideje lenne lejönnöd.
- Nincs kedvem - mondtam egyszerűen.
- Legalább ebédelni gyere le! Tegnap óta nem ettél semmit.
 Helyesbítek, ha nem veszünk egy szelet kenyeret és sajtot, tegnapelőtt óta - gondoltam.
- Nem vagyok éhes.
- Ne jó, ez az, amit nem hiszek el, szóval most azonnal lejössz, vagy a hátamon viszlek le! - makacsolta meg magát. Mérlegeltem a kijelentést, miközben végignéztem Hablatyon, és azon gondolkodtam, tényleg képes lenne-e megtenni. Végül úgy döntöttem, nem most akarom kipróbálni, és kelletlenül felálltam.
- Ha muszáj... - sóhajtottam fel, és lementem a földszintre. Az étel már ki volt készítve, két személyre, a törzsfőnek nyoma sem volt. A tányérokon egy-egy hal, mellette egy korsóban jaktej. Sietve helyet foglaltam és enni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nincs étvágyam, de nagyon éhes vagyok. Megettem az egész halat, a korsót pedig fenékig ürítettem.
- Úgy tűnik mégis éhes voltál - jegyezte meg mosolyogva.
- Úgy tűnik - adtam neki igazat. Halványan én is elmosolyodtam, de elég volt egyetlen másodperc, hogy a komorság vissza vegye a helyét. - Hablaty...mondd, mi lesz a sárkánnyal? - kérdeztem. Egy ideig hallgatott.
- Gothi reggel megvizsgálta. Még mindig életben, mielőtt kérdeznéd, de egy karral majdnem szegényebb lett. Azt mondta, hogy már jól van, és nyugodtan elengedhetjük. És valamit, amit inkább nem mondok ki hangosan - bólintottam, és meg sem várva, hogy a fiú is végezzen az adagjával visszamentem az emeletre.

 A nap további része egyhangúan telt. Annyira sikerült kirángatnom magam a letargiából, hogy már nem csak a szobában kuksoltam, sőt még a rajzolásra is rávettem magam, azonban mindannyiszor dühösen dobtam félre a papírt, mikor rájöttem, hogy újra és újra azt vetem papírra, ami hamarosan messze fog szállni, és örökre eltűnik az életemből.
 Majd, körülbelül délután 5 óra tájban beállított Bélhangos, hogy jöjjek a műhelybe, mert segítségre van szüksége. Kénytelen-kelletlen követtem, és nekiálltam a munkának. A támadás miatt gallyra ment néhány fegyver, és kovács létfontosságúnak találta, hogy mindet vagy megjavítsuk, vagy pedig pótoljuk.
 Fogalmam sincs, mennyi ideje güriztem a műhelyben, mindenesetre Belesnek volt ideje elmesélnie minden egyes elé kerülő fegyver történetét. Mikor egy elhajlott Százszorszép* nevű kardhoz ért, valósággal elérzékenyült, ahogy azt ecsetelte, milyen vérontó életet élt ez a fegyver. Csendben végighallgattam, nem szóltam közbe, nem csak azért, mert nem volt kérdésem, hanem mert igazából nem is igazán figyeltem oda. A gondolataim végig az ölvész körül forogtak, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudtam miért, egyszerűen csak...jó volt vele lenni.
- ...és így történt, hogy a számkivetettek között örökre híre ment Bertának.
- Aha - mondtam talán már ezredszerre.
- Én mondom, azontúl valahányszor meglátták, sikítva menekültek a közeléből.
- Aha. Biztos félelmetes kinézete van - toldottam meg, próbálva azt a látszatot kelteni, hogy figyelek.
- Az bizony! De ha látnád! Háromszor erősebb egy átlagos katapultnál.
- Aha...mi, várjunk! Katapult?! - kaptam fel a fejem.
- Igen, Berta egy katapult, ahogy az elején is mondtam. Talán nem figyeltél? - húzta össze a szemöldökét.
- De! Csak...csak, izé...akkor éppen elbambultam.
- Aha...
- Öhm, mit is kell még csinálni? - próbáltam gyorsan témát váltani.
- Mint ahogy azt egy valószínűleg másik bambulásod esetén mondtam, ez volt az utolsó, szóval mehetsz - emelt fel egy szekercét, amivel eddig foglalatoskodott. Bólintottam, és gyorsan elhagytam a kovácsműhelyt. Mennyi lehet az idő? - néztem fel az égre. A Nap egyre jobban közelített horizonthoz, ezzel narancsos fénybe vonva az eget, de még viszonylag világos volt ettől függetlenül. Ha minden igaz, ma már nem csinálok semmit - gondoltam, miközben a ház felé vettem az irányt. Már átléptem a küszöböt, és éppen hátrafordultam, hogy becsukjam az ajtót, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Nem sietett, ráérősen baktatott egy bizonyos irányba, amelyet az elmúlt időszakban sokszor használtam. Pár másodpercig értetlenül nézte utána, majd hamarosan beugrott : Hát persze. Most engedik el...  Szomorúan néztem utána egy jó darabig, majd úgy döntöttem, lesz ami lesz, legfeljebb még jobban kihúzom a gyufát, utána eredtem. Hagytam, hogy annyira előre menjen, hogy ha esetleg hátra fordulna, engem csak egy embernek lásson a sok közül, de én még őt tisztán lássam. Nem telt bele sok idő, hamarosan meg is érkezett az Arénához, bement, én pedig felülről próbáltam látni valamit, ami nehéz volt, tekintve, hogy nem akartam, hogy észrevegyenek. Az rögtön feltűnt, hogy az ölvész nem messze a csapattól fekszik. Nyugodt volt, de azért rajtuk tartotta a szemüket.
- Bocs a késésért! - lépett be Fafej. - De valaki elvitte a sárkányomat! - nézett dühösen testvérére.
- Vajon ki lehetett? - rántott vállat.
- Srácok, most ez nem lényeg - nyugtatta őket Hablaty, mielőtt még egymás torkának ugrottak volna. - Tudjátok miért vagyunk itt - intett a sárkány felé. Mindenki bólintott, az ikrek kissé zsörtölődve, de csendben maradtak. - Jól van. Halvér, te nyisd ki a kaput! Takony, Kő, Fa, ti tereljétek ki, ha esetleg mi ketten Astriddal nem tudnánk megcsinálni!
 Mindenki elfoglalta a helyét, és várakozva néztek a vezetőre. Hablaty lassan odament a sárkányhoz (akinek Fogatlan minden mozdulatát ugrásra készen figyelte), és lassan felé nyújtotta a kezét. Az ölvész felmordult, de nem kapott Hablaty kezéhez, mint eddig mindenkinek, de nem is tette meg, amit várt, csupán hosszú másodpercek után, és nem is túl hosszan.
- Rendben...azt hiszem ezzel megvagyunk... - mondta, miután a sárkány elemelte a fejét tőle. - Halvér, nyisd ki a kaput! - utasította a nagydarab fiút. - Jól van - szólt, miután ez megvolt. - Most pedig...gyere! - próbálta a kijárat felé invitálni, azonban erre nem volt szükség. A sárkány olyan sebesen robogott ki az Arénából, hogy a legtöbbjük fel sem fogta, ő már a levegőbe is emelkedett. Tett pár kört az Aréna körül, a csapat pedig időközben kijött a gyakorlótérről, és ámulva figyelték a sárkány röptét. Én is felemelkedtem, hogy jobban lássam. Nem érdekelt, hogy észrevehetnek a többiek, most nem. Egyszerre éreztem végtelen boldogságot és bánatot, haragot és megnyugvást.
- Kledirn? - hallottam hirtelen Takony hangját, ugyanis a Jorgenson fiú pont felém pillantott, ezzel leleplezve engem. Nem válaszoltam, csak elindultam feléjük. Az egész csapat furán nézett rám, de én csak elmentem mellettük. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Tekintetemet a földre szegeztem, mert nem akartam, hogy lássák, hogy a könnyek kezdik ellepni a szememet. Hirtelen azonban meglepődött kiáltást hallottam, majd egy nehéz test landolását, és egy ismerős mordulást. Akaratlanul is hátrafordultam, és szembe találtam magam azokkal szemekkel. Barátságosan fürkésztek, miközben a többiek némán figyeltek minket. Nem bírtam tovább, odarohantam a sárkányhoz.
- Viszlát... - szipogtam. - V-vigyázz ma-magadra - egyre nehezebb volt megformázni a szavakat, mivel a zokogás már a vállaimat rázta. - N-nagyon fogsz hiányozni...
A sárkány a hátamra hajtotta a fejét, én pedig szorosan átöleltem a nyakát, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek, amik lassan már patakban folytak végig.
- Sirina...sz-szeretlek! És nem akarlak elveszíteni...- temettem az arcomat a nyakába, miközben végleg átadtam magam a zokogásnak.

*A sorozat harmadik évadában valóban említik, hogy van egy ilyen nevezetű fegyverük.

17. rész - Villámok között

 Szédítő sebességgel közeledett a vízfelszín. Sikítás hagyta el a torkomat, és görcsösen kapaszkodtam a sárkány nyakába. Az arcomat valamennyire pikkelyes bőrébe fúrtam, de fél szemmel így is láttam, hogy még mindig zuhanunk. Az ölvész szorosan magához szorította a szárnyait. A távolság egyre csökkent, én pedig inkább becsuktam a szememet, ahogy a tenger szinte már csak méterekre volt tőlünk. Aztán egy zökkenés, és a menetszél megint az arcomba csap, csak azúttal már más irányból. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy…repülünk! A sárkány alattam hevesen csapkodott a szárnyaival, ezzel egyre feljebb kapaszkodva az égen, majd nem sokkal a felhők alatt kitárta a szárnyait és siklórepülésbe kezdett, némileg lelassítva. Lassan felegyenesedtem, és csodálkozva néztem körbe. Repültem már, de ez… ez valahogy más volt. Valami furcsa biztonságérzet öntött, egy egészen hosszú pillanatra pedig teljesen elfeledkeztem mindenről.
 Egy hangos robbanás rántott vissza a jelenbe. Egész messzire kerültünk, de innen is láttam, ahogy egy hajítógép lángokba borulva összeomlik, az emberek pedig fejvesztve menekülnek a közeléből, azonban azt nem láthattam, a mieink-e vagy sem. Egy pillanatra haraggal vegyes idegesség öntött el. Dühösen meredtem a harctérré vált otthonomra, majd visszafordultam a másik irányba.
- Gyerünk! – mondtam határozottan.
 Az ölvész, mintha csak valóban értené a szándékomat, sebesen megindult egy irányba, távol a dúló csatától. Vetettem egy utolsó pillantást a szigetre. Nem lehet. Nem vagyunk rá felkészülve. De ezzel segíthetünk! A sárkány a felhők közé emelkedett, én pedig magabiztosan kapaszkodtam tüsketarajába, annak ellenére, hogy körülöttünk félelmetes közelségben cikáztak a villámok, és ötletem sem volt, merre induljunk. Csak találjuk meg őket!

Eközben a szigeten

 Ryker figyelte a távolodó alakot pár pillanatig, majd, ahogy egy tűzgolyó éppen mellette csapódott be, visszatért a harchoz. 1 sárkány nem érdekli. Ryker látta, hogy ők vannak előnyben, ugyanakkor kissé aggódott is, hisz tudta, ez a csata még bárhogy végződhet. A hibbantiakat alábecsülte, azt hitte, ez is csak egy kis halászfalu, amit könnyedén elfoglalnak fél óra alatt. Azonban, ahogy az ostrom egyre több ideig húzódott, egyre idegesebb lett, hiszen a falusiak vállvetve, keményen harcoltak. Aki csak képes volt rá, volt akár fiatal lány vagy öregedő harcos, védte az otthonát.

 Ryker dühösen figyelte, ahogy a hibbantiak elkezdik visszaszorítani őket, a katonái pedig hátrálnak, riadt tekintettel, miközben a falusiak úgy közelítenek feléjük, mint egy ölni kész, fiókáit védő anyasárkány. Kezdte megelégelte ezt, sietve odarobogott a vadászaihoz.

- Mi van veletek, berezeltek pár falusi halásztól?! – ordított rájuk.

 Ez csak olaj volt a tűzre, ugyanis egy viking elég rossz néven veszi, ha ”falusi halásznak” nevezik. A hibbantiak így már nem egyszerűen dühösen, hanem egyenesen dühöngve rontottak nekik. Ryker dühös volt. Tajtékzott a dühtől, de megőrizte annyira a hidegvérét, hogy átlássa a helyzetet. Hirtelen ők voltak hátrányban, és a férfi látta, hogy ennek a támadásnak nincs értelme, így gyorsan visszavonulót fújt, hogy egy jobb tervet találjon ki. Nem fogja feladni ilyen könnyen!
 Legalább 20 perce álldogált egy helyben a főhajó fedélzetén, mikor az egyik harcosa jelent meg előtte. Egy kis ketrecet tartott, amit a jobb kezével is egyszerűen elbírt.
- Ryker, tudom, hogy most van fontosabb dolgod is, de gondoltam...
- Jól mondod, van fontosabb dolgom is, szóval javaslom kotródj innen! - förmedt rá a vadászra, az pedig tartva a vezető haragjától, lehajtott fejjel elandalgott volna, de ekkor Ryker tekintete egy pillanatra a ketrecre tévedt. Egy rettenetes rémet vélt felfedezni benne, de nem ez keltette fel az érdeklődését, hanem az, hogy látta, hogy a sárkány lábára van kötözve valami. Sietve visszahívta a katonát, mire az kissé értetlenül, de rögvest engedelmeskedett.
- Nyisd ki! - parancsolta. A sárkányvadász ezt is készséggel megtette, a következő pillanatban pedig hangos rikácsolás közepette tört volna ki a kissárkány, ha a tapasztalt sárkányvadász vezér le nem fogja erős kezeivel. Rykernek gonosz vigyor jelent meg az arcán, ahogy látta a kezei közt vergődő sárkányt, majd egy határozott mozdulattal letépte a lábáról a ráerősített papírdarabot, és visszahajította az apró ketrecbe, amit a katona sietve visszazárt, miközben parancsnoka elkezdte olvasni a levelet, amit a sárkányon talált. Az üzenet röpke két sor volt, az aláírást nem ismerte fel, a megszólítás hatására azonban ökölbe szorult a keze, de pillanat múlva el is lazult, és győzedelmes mosoly terült szét az arcán. Most nincs itt a drágalátos Hablaty, hogy megmentsen titeket! - gondolta, majd furcsán nyugodtan visszahívta minden vadászát, és elmagyarázta nekik a tervet.

Messze innen, a viharfelhők között

 Már egy ideje csupán egyenletesen szálltunk. Elég volt egy próba, hogy tudjam, jobb, ha nem nézek le a mélybe, így meredten néztem magam elé, és közben vadul dübörögtek az agyamban a fogaskerekek, de semmi ötletem nem volt, hol lehetnek a többiek. Próbáltam felidézni a tegnapi beszélgetéseinket, de végül arra jutottam, hogy biztos nem mondták el, hova mennek. Ekkor jöttem rá, hogy arról sincs fogalmam, egyáltalán hol vagyok. Már épp előrehajoltam volna, hogy mondjak valamit a sárkánynak, mikor az hirtelen felkapta a fejét, elnézett jobbra, majd sebesen abba az irányba fordult, miközben egyre begyorsított. Ez olyannyira hirtelen történt, hogy szinte kiestem az egyensúlyból, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom. Körülöttünk a vihar egyre jobban bedurvult, az ölvész azonban zavartalanul repült egyre beljebb és beljebb a vihar szívébe. Mire lefékezte magát és egy helyben kezdett lebegni, már nem telt el egy pillanat, hogy ne cikázott volna körülöttünk egy-egy villám, az ég pedig folyamatosan dörgött, szinte egy másodpercre sem hallgattak el a hangos csattogások, mintha csak maga Thor tombolna a közvetlen közelünkben. Úgy kapaszkodtam a sárkány nyakába, ahogy csak az erőm engedte, de biztos voltam benne, hogy így is, alig érezte a jelenlétem.
- Ömmm, mire készülsz? - kérdeztem. Az ölvész nem tanúsított túl nagy érdeklődést a kérdésemnek, továbbra is a felhőket fürkészte, mintha csak fontolgatna valamit, de nem tud döntésre jutni. Hirtelen azonban mordult egyet, és hihetetlen sebességgel bukott alá a felhőkben. Szárnyait testéhez szorította, én pedig feszülten kémleltem körbe. Az egyetlen, amit láttam, hogy a villámok már szó szerint körülöttünk cikáznak, szinte mintha körbe akarnának venni minket. Egyre közelebb kerültek, mégis volt bennük valami megfoghatatlan, a veszélyben pedig valami bámulatos.
 Lassan kiértünk a felhők közül. Az ölvész ismét megállt, és szembefordult a tomboló viharral. Meredten nézte pár másodpercig a viharfelhőket, majd hátrapillantott rám. Rossz előérzetem támadt azzal kapcsolatban, mire készülhet. Nem tévedtem. Nem volt több az egész egy pillanatnál. A sárkány lekapva rólam a tekintetét felüvöltött, egy szempillantással később pedig egy óriási villám sistergő hanggal csapódott a sárkányba. A hang fülsüketítő volt, így reflexszerűen a sárkány nyakába fúrtam az arcomat. Csupán másodpercekkel később ért el a tudatomig, mi is történt. Lassan felemeltem a fejem, de akármennyire csodálkoztam, még mindig éltem. Az előbbi megismétlődött, újra és újra, és én mindannyiszor azt hittem, a következő pillanatban a Valhallában találom magam, azonban a pusztító elektromosság nem ért el hozzám. Össze-vissza spirálozott a sárkány testén, a farka végétől az orráig, de a nyaka és közvetlen közele érintetlen maradt. Nem tudtam, hogy lehetséges ez, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Lenyűgözve pillantottam végig az ölvészen, ő pedig mikor hátrafordult, a szemei aggodalmat tükröztek, de amint meglátta, hogy semmi bajom, morranva fordult újra előre.
- Wáááóóó.... te aztán tudsz - mondtam elismerően. Pár pillanatig még gyönyörködtem a sárkányban, majd eszembe jutott, miért is vagyunk itt.
- Tudod...elég nagy slamasztikában vagyunk. Ha ez kiderül, nagyon nagy bajba kerülök. De...miért is aggódok ezen, ha valószínűleg úgysem fog kiderülni? - nevettem fel keserűen. - Előbb találunk egy éjfúriát, minthogy megtaláljuk őket ebben a viharban, úgy, hogy azt sem tudjuk, hol vannak! - fakadtam ki. Az ölvész érdeklődve fordult hátra, nyilván nem értette a problémát. Mit veszthetek alapon vázoltam neki a helyzetet.
- Meg kéne találnunk a csapatot, mielőtt még túl késő lenne. Akiket láttál az Aréna körül - mondtam értetlen arcát látva. Mikor még mindig furán nézett rám, megpróbáltam a lehető legjobban leegyszerűsíteni. - Azokat az embereket kell megtalálnunk, akiket láttál a körül a hely körül, ahol az elmúlt időszakban voltál. És... - sóhajtottam fel. - Gyorsan kéne.
 A sárkány maga elé meredt pár pillanatig, majd egy elégedett morgás kíséretében megindult előre. Nem tudtam, most tudja az utat, vagy csak megy a saját esze után, mindenesetre, nem vitatkoztam. Mégiscsak ő sárkány. Az ölvész egy darabig egyenesen haladt, majd keletnek (már amennyire ki tudtam venni) fordult, és meg sem állt vagy 20 percig, de aztán ismételten irányt változtatott. Egyre jobban kételkedtem benne, hogy tudja, merre kell menni, aminek párszor hangot is adtam. Olyankor mindig sértődötten fújtatott egyet és gyorsított a tempóján.
- Unatkozom - szólaltam meg hirtelen. Miután nemhogy választ, még reagálást sem kaptam, inkább csendben maradtam. Ez is csak én lehetek... Itt ülök egy vadsárkány hátán egy tomboló viharban, miközben keresek hat kamaszt, akikről elképzelésem sincs, hol vannak. Mégis mennyi az esélye, hogy...
- VIGYÁZZ!!! - ordította valaki. Rögtön felkaptam a fejemet, de így is centimétereken múlt, hogy valami nagy kékség le ne vigye a fejemet. - Te meg...?! - hallottam ismét, ezúttal viszont kapásból felismertem a hang tulajdonosát. Nem kellett hozzá 3 másodperc, hogy egy szikrázó szemű, de egyben csodálkozó tekintetű szőkeség kerüljön a közvetlenül elénk.
- Sz-szia Astrid - mosolyogtam rá bátortalanul. Pillanatokon belül megérkeztek a többiek is, akik mind leesett állal bámulták párosunkat.
- Kledirn?!
- Ezt..meg...
- Erre nem számítottam...
 Idegesen babrálni kezdtem a kezeimmel, ezzel elengedve a kapaszkodómat, de szerencsére, az ölvész egy helyben kezdett lebegni, így ez nem jelentett veszélyt, mégis inkább újra megkapaszkodtam benne. A csapat egyöntetűen elnémult, miután BöffTöff túl közel repült hozzánk, ezzel csaknem egyik fejtől megfosztva a cipzárhátat. Végül Hablaty törte meg a lassan kínossá váló csöndet.
- Kledirn...szolgálnál némi magyarázattal? - jött a kérdés a kis csapat vezetőjétől.
- Izé...az úgy volt...hosszú történet - mondtam végül.
- Van időnk - vont vállat Hablaty.
- Nem, nincs! - kiáltottam, mert a hirtelen események elfeledtették velem a problémát.
- Ezt hogy érted? - húzta fel a szemöldökét. Nyeltem egy nagyot mielőtt válaszoltam volna.
- Hibbantot megtámadták a sárkányvadászok - pillanatnyi néma csönd, majd :
- MI?! - mondta kórusban mindenki, még a sárkányok is felmordultak a szavak hallatán.
- Mikor? - kérdezte komolyan Hablaty.
- Tegnap este. Ha jól tudom, Ryker indította a támadást.
- Értem - bólintott Hablaty, majd társaihoz fordult. - Gyerünk banda, irány a sziget! Kledirn, ezt majd később megbeszéljük - mondta még hátrafordulva. - Halvér, kísérd el! - utasította a nagydarab fiút, mire az engedelmesen mellénk repült gronkelja hátán, a többiek pedig villámgyorsan indultak tovább, a sziget irányába, amiről most már tudom, hogy egyenesen előttünk van.
- Jól van - szólt Halvér. - Mi egy kicsit lemaradunk tőlük. Veled maradok, amíg nem találunk egy biztonságos... - nem tudta befejezni, ugyanis a sárkány alattam nekilendült, és őrületes sebességgel eredt a többiek nyomába.
- ...helyet - motyogta maga elé a nagydarab fiú, majd sárkányával együtt követtek minket.

 Mint kiderült, az ölvész nem hajlandó lemaradni a többiektől, azonban megtartotta tőlük a távolságot. Legalább háromszor majdnem leharapta az ikrek kezét, akik Hablaty óva intése ellenére is folytonosan a sárkány aurájába repültek, ezzel eléggé felbosszantva azt. Én gyorsan elmondtam Hablatynak mindent, amit csak tudok, még Bajkeverő esetét is elmeséltem, igaz, csak nagy nehezen, mert végig a könnyeimmel küzdöttem. Mikor már kezdett körvonalazódni a sziget, Hablaty megállította éjfúriáját, és szembefordult velünk.
- Jól van, tudjátok a dolgotokat! - mondta a csapatnak. - Kledirn, te és az ölvész menjetek vissza az Arénához. Szerinted...?
- Menni fog - válaszoltam előre. A srác bólintott, majd mind elindultak a sziget felé, ahonnan már messziről hallatszott a a szűnni nem akaró csatazaj.
- Gyerünk! - mondtam, és próbáltam irányba fordítani a sárkányt. Nem igazán volt oda ezért, de némi nyaggatás után engedelmeskedett és az Aréna felé vette az irányt. Csendesen landolt az egykori küzdőtér előtt, de láttam rajta, hogy nem szívesen menne oda vissza, így inkább letelepedtem a szikla peremének közelébe, és onnan figyeltem az eseményeket, a sárkány pedig pár méterre tőlem ugyanígy tett.
 A sárkánylovasoknak nyoma sem volt, a vadászok pedig már tényleg komoly előnyt szereztek. A kikötő fele leégett, és idáig hallatszottak az onnan jövő kiáltások. Kíváncsian vártam, mikor támadnak végre Hablatyék, de egészen eddig, nem voltak sehol. Hirtelen azonban megpillantottam a kék pikkelyes siklót és lovasát, amint, szó szerint, a sziget oldalán lopóznak egyre közelebb és közelebb a kikötőhöz, ami a harcoló feleknek fel sem tűnt. Innen nem láttam pontosan, mi történik, de egy pillanattal később sárkányüvöltés hallatszott, Astrid és Bogár pedig előrepült rejtekéből, és elkezdte lángba borítani az egyik még ép hajót Takonypócékkal együtt, akik szintén támadásba lendültek, csak épp másik oldalról, fentről pedig Fogatlan és Bütyök bombázták őket. Aztán megláttam az ikreket is, pont mikor lángba borították az ellenség előtt a faluba vezető utat. Boldog mosolyra húztam a szám a gondolatra, hogy most minden rendben lesz, de az nem tartott sokáig, ugyanis az ölvész dühös morgásba kezdett. Felé kaptam a fejem, és azt láttam, hogy már mellettem áll, és idegesen fújtatva nézett előre. Követtem a pillantását, de csak annyira jöttem rá, hogy nem csatát figyeli,  hanem egy bizonyos dolgot néz, azt azonban nem tudtam kivenni, mit.
- Hé, hé, nyugi! - próbáltam nyugtatni, teljesen eredménytelenül. Egyre hangosabban morgott, és annak ellenére, hogy már annyiszor bizonyította, hogy nem bántana, némileg félni kezdtem. Aztán, mikor a szirt széléhez lépett, és kitárta a szárnyait, már szinte halálfélelmem volt.
- Te meg mit csinálsz?! - álltam elé. Nem vagyok normális. A sárkány olyan tekintettel nézett rám, amitől a legtöbb ember sikítozva rohanna el, de én nem törtem meg. Nem tudtam, mit akar, de nem engedhettem most el. - Nem! - szóltam határozottan. Az ölvész kivillantotta hegyes fogsorát, de tudtam, hogy nem fogja használni. - Nem mehetsz most el egyedül! - mondtam, de amint megláttam, hogy a sárkány oldalra fordítja a fejét, majd cinkosul néz végig rajtam, rögtön megbántam. A következő pillanatban az ölvész lehajtotta a fejét, majd szabályosan felnyomott a hátára, amire egy fájdalmas bukfenccel és pár horzsolással érkeztem, majd, meg sem várva, hogy rendesen megkapaszkodjak, leugrott a szirtről.
- NEM ÍGY ÉRTETTEM!
 Kiálthattam volna bármit, bárhogyan, ez a sárkány nem úgy nézett ki, mint aki elfogadja, ha nem az van, amit akar. És ő most kétségkívül le akart ugrani. Ezúttal gyorsan szétnyitotta a szárnyait, és a harc fölött kezdett körözni, mintha csak keresne valamit. Vagy valakit. Csendben imádkoztam Odinhoz, hogy ne lássanak meg minket, azonban ez reálisan nézve lehetetlen volt. Azok a sárkányvadászok, akik éppen nem voltak a harccal elfoglalva, rögtön célba vettek minket. Az ölvész szerencsére gyorsan reagált, idejében kikerült minden felénk szálló nyilat, azonban sokszor az egész csak egy hajszálon múlt. Aztán megtörtént a baj. Egy háló olyan hirtelen kezdett felénk közeledni, hogy mire csak észrevehettem volna, máris ránk tekeredett, ezzel lerántva minket az égből. Hangos csattanással töredezett be alattunk a dokk, ahogy lezuhantunk. Én valahogy átbucskáztam a hálón, ezzel pár méterrel arrébb érkezve a sárkánytól. Eléggé megütöttem magamat, mégis azonnal felpattantam és próbáltam valamilyen módon kiszabadítani.
- Megint te?! - hallottam hirtelen egy ismerős férfihangot. Ahogy hátra fordultam, már meg is pillantottam a hang forrását. Az a férfi állt előttem, aki korábban sikeresen leleplezett. Pár pillanatig csodálkozva bámult, majd gonosz vigyor terült szét az arcán. - Azt hiszem nekünk még van némi elintéznivalónk... - mondta, miközben megindult felém. Nem tudtam hova menni, így addig hátráltam ameddig csak tehettem, ezzel célirányosan nekimenve a mozdulni képtelen sárkánynak. Szinte már azon voltam, hogy behunyom a szemem, mikor hirtelen valami kékes-lilás csapódott be előttünk. Boldogan felsóhajtottam, ahogy felismertem az éjfúriák jellegzetes lövedékhangját. Hablaty és Fogatlan közvetlenül előttünk landoltak. A férfinak egy pillanatra megingott az egyensúlya, de egy pillanat múlva ugyanolyan biztosan állt a lábain, miközben valamilyen hosszú, zöld, egyenetlen kardot szegezett rájuk. Azt hittem, dühös rám. Ha rám dühös volt, akkor Hablatyékat egyenesen megölte volna legszívesebben, azonban ez velük sem volt máshogy. Még sosem láttam őket ilyennek. A tekintetük nem tükrözött mást, csak haragot és eltökéltséget.
- Menj! - mondta a fiú hátra sem fordulva. Megtettem, amit mondott, sietve felkaptam egy kardot a földről, amit eddig nem vettem észre, és elkezdtem elvágni a köteleket. Hamar kész lettem, felpattantam a sárkányra, majd vetettem egy utolsó pillantást a srácra. Beszéltek valamit, de elég halkan ejtették a szavakat, így nemigen hallottam semmit. Gyorsan felszálltunk az ölvésszel, és igyekeztem minél jobban unszolni, hogy menjünk a lehető legtávolabb. Pár percnyi újabb életveszély és nyaggatás közepette sikerült elirányítanom a faluba. Innen még egész jól lehetett látni a harcot, ami óriási megkönnyebbülésemre, fordulatot vett. A sárkányvadászok visszaszorultak, és egyre többen inkább menekülőre fogták volna a dolgot. Nem kellett sok idő, hogy teljes legyen a győzelem. A vadászok szitkozódva menekültek egyetlen épségben maradt hajójuk felé, ami hamarosan vitorlát is bontott. A hibbantiak ujjongtak, egyáltalán nem érdekelte őket a kár vagy a tűz, fegyvereiket magasba emelve ünnepeltek a kikötőben.
 Én végig csendben voltam, meg sem mozdultam arról a helyről, ahova leszálltunk, épp, hogy csak a sárkány hátáról leugrottam. Az ünneplő emberek lassan visszatértek a faluba, de valahogy mindenki tartotta tőlem a távolságot. (Talán mert egy ölvész feküdt a közvetlen közelemben.)
- Ébresztő kisasszony! - szólt hirtelen valaki. Felnéztem, és a falu kovácsát, Bélhangost pillantottam meg. Zavart, hogy így hívott, de amit a kezében tartott, jobban érdekelt. - Tessék! - adta a kezembe. Egy ketrec volt az. Kíváncsian kinyitottam, majd idilli vigyor terült szét az arcomon, ahogy egy kék rettenetes rém repült ki a ketrecből, és nyomban a mellkasomba fúrta magát.
- Bajkeverő! - kiáltottam fel boldogan.
- Kledirn! - hallatszott hirtelen a törzsfő és fia hangja kórusban. Az idilli vigyor leolvadt az arcomról. Na, most aztán igazán bajban vagyok...

Új blog!

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Igen, a cím magáért beszél, de ne aggódjatok, nem hagyom abba ezt a blogot sem, a folytatás is folyamatban van. Igazából Trixinek panaszkodjatok, túl jó társaság :P Nem tudom, hogy csináljuk, de kedd óta egyhuzamban chatelünk, de megnyugtatlak titeket, holnapra kényszerszünetet beszéltünk meg, így remélhetőleg aznap estére meglesz a rész is :D Remélem benéztek majd az új blogra is, amit Trixivel közösen fogunk vezetni - Sárkánybarlang

Sziasztok, és elnézéseteket kérem a késésért!