25. rész - Üres szavak [Évadzáró]

 Voltál már szorult helyzetben? Nyilván. Gondoltál már arra, hogy ez igazán nem a te napod? Egyértelműen. Na de ragadtál már egy süllyedő hajón, egyedül, bezárva egy kabinba, miközben a barátaid odakint harcoltak, és fogalmad sem volt, mi történik? Kötve hiszem. De ha igen, örültem volna, ha akkor ott vagy, és kihúzol ebből a kisebbfajta kellemetlenségből.

 Jobb ötlet híján, megpróbáltam felfeszíteni a zárat, természetesen (mit is várnék egy nagy nehezen előhalászott kanál erejétől), sikertelenül. A lökés persze semmi hatást nem ért el. Hát még a csapkodás. Lerogytam a kapitányi székre - ebben a helyzetben miért is ne, - és megpróbáltam gondolkodni. Erővel nem jutok semmire, kulcsom nincs, ablak nincs (nem mintha ki tudnám törni), szóval... semmi. Egyszerűen semmi.

 Hallgatóztam, próbáltam kivenni, mi történhet, de semmi konkrétra nem jöhettem rá. Felálltam, és idegesen kezdtem fel-alá járkálni. Nem lehet, hogy pont így végzem be!

 Idegességemben belerúgtam a lábam alatt lévő deszkákba, ami nem volt a legjobb ötletem. Azonnal felkiáltottam, és a lábamhoz kaptam. Na igen, ismét gratulálok magamnak. Néhány szitkozódás után - melyek nem túl dicsérő kritikával látták el a padlót - ki tudtam nyitni a szememet. Az egyik deszka valahogy félrecsúszott, és valami gyűrött, barnás-fehér kandikált ki alóla. Utána nyúltam, és óvatosan kivettem az újonnan felfedezett tárgyat. A levél volt. Az a nyamvadt levél.

 A hely hiánya miatt kilapították a pergament, úgy dugták el az illetéktelen kezek elől. De úgy tűnik a béna lábak ellen nem sikerült.

 Szerettem volna elolvasni, hisz valamit tennem kellett, azonban a hajó hirtelen élesen megdőlt, én pedig vele együtt. Elejtettem, de gyorsan utána nyúltam és feltekertem. Nem engedhettem, hogy ezt is elszúrjam.

Felálltam, és utolsó erőmet összeszedve, az eddig szerzett kék foltjaimat figyelmen kívül hagyva nekirohantam az ajtónak. Amit abban a pillanatban nyitottak ki. Én pedig szépen elterültem. Igen, szépen, ez egy fontos részlet.

 Lassan felnéztem, de sajnos nem Hablaty, Astrid, vagy bárki más volt azok közül, akiknek a látványától megkönnyebbültem volna. Ismeretlen, köpcös, és határozottan sárkányvadász. Már csak ez hiányzott.

 Már éppen magához tért a meglepetésből, és a kardjáért nyúlt, amikor én is kapcsoltam, és még a földön bokán rúgtam, a kardját pedig felugorva kilöktem a kezéből. Nem vetődtem utána, nem harcoltam tovább, csak egy ügyes mozdulattal átbújtam alatta, és a (remélt) kijárat felé futottam. Egy egyszerű vadászhajón csak nem tévedek el!

 Igazam volt. Az nem számít eltévedésnek, hogy kétszer zsákutcába értem, és egyszer majdnem otthagytam a fogam egy lejjebbi szinten - ne kérdezzétek, oda miért mentem - hisz a lék miatt a víz egy ideje utat talált magának, és bár megpróbálták megjavítani, a tenger feltartózhatatlanul rántott magába egyre többet és többet a hajóból. De kitaláltam a fedélzetre, vagyis nem tévedtem el!

 Odakint az emberek szerencsére a legkevésbé sem foglalkoztak velem, volt nagyobb gondjuk is. Nem szeghették meg a parancsot, így továbbra is támadták, csak a lehető legkevesebben próbálták megfékezni a kisebb lyukat. Felfutottam az egyik magasabb helyre, és elkiáltottam magam. Ezután már nem várhattam el feltűnésmentességet. Mindenki felém kapta a tekintetét, és így nem egyiküket kiiktatta egy távoli, fehér, a vizes fedélzeten szétterjedő, tűz nélküli lövés. Egy villám.
 Felugrottam a hajó oldalára, alattam a mély tenger.

- Viszlát, pupákok! - intettem, ezzel leugrottam.

- Te mindig az utolsó pillanatra hagyod! - méltatlankodtam, mikor már biztonságban, pár emelet magasan repültem Ölvészem hátán. Megrázta magát, én pedig rögtön értettem a célzást. Örüljek, hogy még élek.

 Visszatértünk a többiekhez, épp időben, így épp meg tudtunk semmisíteni egy, az ikrek felé repülő bólát. Kicsit talán megperzseltük őket.
- Ez de király volt! - jegyezte meg Fafej, aztán felrobbantott egy kisebb hajót nővérével. - Gyakrabban kéne ilyet csinálnunk!
- Gyakrabban kéne szinte megöletnetek Kledirnt? - repült mellénk Halvér, közben folyamatosan lefelé figyelve.

- Miről beszélsz, Halfej?

- Azon a hajón - mutatott arra, amiről nemrég megszöktem, és most végleg megadta magát és eltűnt a habokban - volt. Amit ti szépen meglékeltetek, még jó, hogy nem egyből felrobbantottátok.

- Hé, hé, hé, honnan tudhattok volna, hogy pont ott lazít?

- Srácok, ez most már teljesen mindegy! - szóltam közbe. - Van lényegesebb dolgunk is.

 Ezzel már mindenki egyetértett. Takonypóc is csatlakozott, így már öten, négy sárkánnyal aprítottuk a hajókat. A feltekert levél már az övemen csatolva pihent, és egyenlőre nem akartam foglalkozni vele.

 Megpróbáltuk egyszeri támadással felégetni az egyik leghatalmasabb hajót. Kampó felgyújtotta a vitorlákat, Bütyük sikeresen lyukat ütött a fedélzetbe, ezzel együtt keresztben az egész hajón, az ikrek és sárkányuk/sárkányaik (sosem fogom tudni eldönteni) pedig felperzselték a fedélzetet. Nekem nem kellett mást tennem, csak besegítenem.

 Totális sikerre álltunk. Már majdnem elkezdtem ujjongani. De hát ez nem az én napom. Mielőtt kettőt pislanthattunk volna, sőt, mielőtt egy éhes sárkány felfal egy halat, körbe vettek minket, így kényszerítve a folyamatos, hálók, bólák, és nyilak ellen való menekülést, melyek olyan gyorsan záporoztak, hogy még arra sem volt időnk, hogy felfelé szálljunk.

 Egyszer szinte lefejeltem Kőfejet, és ahogy láttam, ugyanez volt mindenkivel. A gyűrű körülöttünk szorosabbra zárult. Hát ez... igazán remek.

- Halvér!
- Igen? - kérdezte, mikor levegőhöz jutott.

- Bármi ötlet?

- Miért mindig én... - kezdte volna, ha egy nyíl nem találja el Bütyköt. Szerencsére a fájdalmon kívül nem okozott több bajt szerencsétlen sárkánynak. De nem mind voltak immunisak a sárkánygumós nyilakra.

- Na mi van, sárkánykölykök? - kiáltott fel az egyik katona. Annyira ledobtam volna őt Helhez vendégségbe. - Kifogyott a kurázsi vagy csak...?!
 Nem tudta befejezni, ugyanis abban a pillanatban egy hatalmas lávagolyó húzott el nem sokkal felette. Aztán még több. Különböző, egyre több lövedékkel vegyülve.

 Lassan teljesen figyelmen kívül hagytak, és inkább a bőrük mentésével foglalkoztak. Felrepültünk, és lesokkolva néztük az eseményeket. A sziget összes sárkánya ott volt, és nekünk segített.

- Hé, nehogy már kimaradjunk a buliból! - hangzott az ikrek felől, amivel most kivételesen egyetértettem.

- Had szóljon! - néztem rájuk, és mindenki egyszerre vetette bele magát ismét a harcba.

 A vadászoknak még lehetőségük sem volt támadni. Mindenki, akinek volt egy kis maradék esze, menekülőre fogta a dolgot, arra a néhány, megmaradt, nem lángoló hajóra zsúfolódtak, amik még megmaradtak nekik. Visszavonultak.

 Az utolsó itt maradt, legénység nélkül maradt és már süllyedőben lévő hajó is megkapta a kegyelemdöfést, ami mögülünk érkezett. Ráadásul duplán, lila és izzó sárga fénybe vonva egy pillanatra a látképet. Hátra fordulva azonnal megláttam Astrid diadalittas, és Hablaty elégedett arcát.

- Ti meg hol voltatok?

- Hoztunk erősítést.

- Úgy látom, kellett is!

- Még mindig te vagy a legkedvesebb ember a világon, Astrid!

- Öhm... nem, igazából szerintem Astrid eléggé...

- Pofa be Fafej!

 Még órákkal később is bőven volt dolgunk. Bár a károk nem voltak drasztikusak, napokig, ha nem néhány hétig tart majd mindent helyreállítani. A tűz szerencsére nem terjedt messze. Az Éjjeli rémek megakadályozták a vadászokat, hogy folytassák a gyújtogatást, Hablatyék pedig megfékezték a tüzet. Azonban egy valamit nem kerülhettem el, amiről azt hittem, szerencsés leszek, és elfelejtődik. Hát nem. Megkaptam az alapos fejmosást Fafejtől, hogy Csirkét miért nem szabad magára hagyni, miért voltam felelőtlen, hogy őtollaságára nem vigyáztam eléggé, és a többi. Reménykedtem, hogy Csirke elmondja neki, pontosan hogy is történt, és megérti, de aztán eszembe jutott, hogy Fa csak azt hallja meg, amit hall. Na meg, hogy Csirke nem tud beszélni.

Viszonylagos csendben vacsoráztunk a klubhelyiségben, a többiek a támadásról beszéltek, próbáltak rájönni minél több részletre. Én csupán odaadtam Hablatynak a levelet, annyi magyarázattal, hogy "Talán fontos.".

 Másnap segítettem a többieknek valamennyire újratölteni a raktárt, kicserélni, amit csak lehet, és egy kicsit őrködtem is, amit Hablaty elrendelt a mai napra. Mikor a nap már kezdte magára hagyni a horizontot, Hablaty és Fogatlan következett az őrségben. Az összes sárkány pihent a mai nap, amikor tehette, csak Fogatlan volt folyamatosan Hablaty mellett. A fiú gondterheltnek tűnt.

 Ahogy lement a nap, ez sem tűnt másnak, mint az előző. Vacsora, kis beszélgetés, a sárkányok időnkénti horkolása odakintről. Mikor már készülődtünk nyugovóra térni - én Astrid mellett húztam meg magam pár napra, - Hablaty lépett be a helyiségbe, mire mindenki megfagyott a mozdulatban. Egyedül volt, az Éjfúria kint maradt figyelni a tengert.

- Srácok... - kezdte. Láttam, hogy megválogatja a szavait. - Ugye emlékeztek a levélre, amit tegnap adott Kledirn?
 Mindenki bólintott. Eddig nem kérdeztek rá, és amúgy se tudtam volna mit mondani. Nem olvastam el.

- Nos... valami olyasmi áll benne, amit szerintem látnotok kell - mondta, és kiterítette a papírt az asztalra. A többiek köré gyűltek, Hablaty pedig félre húzódott a falhoz. Láttam, hogy már nem férek oda, így vártam. Mindegyikőjük tekintete elsápadt, ahogy elolvasták. Ahogy felnéztek rám, nem tudtam olvasni a tekintetükből.

 Értetlenül megkerültem az asztalt, hogy én is elolvashassam. A többiek félreálltak. Előrehajoltam a papírhoz, hogy kiderítsem, mégis mi folyik itt.

 Elkezdtem olvasni. Először még érdektelenül, majd értetlenkedve, minden szónál megállva, kérdések százaival, végül... üresen. Üres szavak voltak, élettelenek, mégis úgy éreztem, minden másodperccel, minden rúnával újabb darabot szakítanak ki belőlem. Hablatyra néztem, mintha csak megerősítést várnék. Ő csak a szemembe nézve bólintott. Igaz volt...

 Tudtam, hogy ez valaminek csak a kezdete. Valami nem túl biztatónak, aminek, bár nem akartam, a részese lettem.

Kegyetlen Viggo!

Örömmel, és végtelen tisztelettel értesítem, mint megbízott, hogy sikerrel jártunk.

A küldöttek megegyeztek, a szövetséget aláírták. Egyenesen az örökössel sikerült dűlőre jutni. Olyan szövetség köttetett, ami mindenképpen a javunkra fog válni.

Minden feltételünket elfogadták, a felszereltségük kimagasló.

A szerződést biztonsági okokból később küldjük magának, egy másik hajóval.

Addig is fogadja ezt a levelet biztosítéknak.

A szövetség közöttünk és az Irgalmatlan-sziget között érvénybe lépett.

24. rész - Ostrom

 A teremben enyhén szólva nem uralkodott csend. Vagyis gondolom ezek a jó szavak rá, ha te csak a sarokból figyeled, ahogy mindenki más próbál megoldást találni egy közelgő problémára, és téged minimum fél órája észre se vettek. Tipikus. De legalább egy dologra jó: összeszedhetsz minden információt anélkül, hogy kiküldenének.

- Kled, most menj ki!

- Mi van?! - Ennyit erről.

- Mi megoldjuk, menjetek Sirinával a sziget túlsó felére addig - jött mellém Hablaty.

- Ha megoldjátok, miért kell elrejtőznünk? És ha olyan egyszerűen el tudjátok intézni, miért nem mehetünk veletek, és miért tanácskoztok itt vagy egy órája, míg azok a hajók egyre csak közelednek?

- Biztosra kell mennünk - mondta magabiztosan a srác. - Totál tuti biztosan menni fog.

- Háááát....

- Halvér!
- Te nem értesz egyet, Hal?
- Hááááááááát....
- Halvér... - szűrte a fogai közt Hablaty, és azzal a "Inkább ne szólj egy szót se" tekintettel nézett rá, amit általában az ikrekkel szemben szokott bevetni. Nem mintha akkor működne, de a kissé túlsúlyos fiúnak több esze volt.
- Robbantsuk fel őket! - jött ebben a pillanatban a javaslat a Thorston ikrek lány tagjától.
- Igen! Aztán robbantsuk fel őket megint, aztán...
- Skacok, ez nem segít! - mordult rájuk szinte egyszerre a Hofferson lány és Hablaty. Ha nem lett volna komoly a helyzet, nyomban elkezdtem volna "Óóóóóóó"-zni. Majd bepótolom.
- Pontosan hányan is vannak? - kérdeztem, próbálva valamit hozzá is tenni a beszélgetéshez. Nem mintha ez már nem hangzott volna el.
- Öt nagyobb hajó, és úgy tíz vitorlás. Ami különös.
- Miért is?
- Ilyeneket nem szoktak használni - válaszolt, és nem is tulajdonított neki több jelentőséget. Most. Látszott rajta, hogy sejt valamit a háttérben.
 Újra, az elmúlt órában sokadjára a térképet kezdte tanulmányozni.
- Összességében: a védelmünk elég erős egy nagyobb ostrom esetére, legalábbis, hogy lelassítsa őket annyira, hogy mi addig megsemmisítsük a hajóikat. Azonban most, míg mi ezzel foglalkoznánk, az ugyan gyengébb, de gyorsabb hajók ki tudnának kötni a szigeten... A vadászok új taktikához folyamodtak.
- Mit gondolsz mit tegyünk, Hablaty? - kérdezte Halvér.
Az éjfúrialovas egy darabig hallgatott. Láttam rajta, hogy vívódik, és ha minden pillanattal nem fogyna az idő, még sokkal tovább gondolkodna, hogy a lehető legbiztonságosabb tervet eszelhesse ki. De nem volt idő, ezt ő is tudta. Hirtelen az asztal közelebb eső sarkáról felvett egy apró szénceruzát, és gyakorlatias kézzel három különböző, egymástól viszonylag távol lévő őrtornyot jelölt be.
- Én itt leszek, Astrid, te és az ikrek keletre mentek, Takony és Hal nyugatra. Megpróbáljuk még azelőtt meggyengíteni őket, hogy elérnék a szigetet. Én Fogatlannal elintézem a legtöbb kisebb hajót, míg ti meggyengítitek a főhajókat, hogy ne legyenek védve.
 A csapat egy darabig hallgatott. Nem volt a legfurfangosabb terv, de jónak tűnt.
- Rendben - törte meg a csendet végül Fafej. - Szóóóóval támadunk, és reménykedünk, hogy senkit sem talál el egy háló és lesz belőle cápaeledel?
- Lényegében... igen.
- Oh, remek. Remélem téged esznek meg előbb! - nézett ikertestvérére, mire egy sisakbakólintást kapott válaszul.
- Áú! Csináld megint!
- Azt hiszem ideje menni - tolta el őket egymástól, majd a kijárat felé.
- És... én? - néztem utánuk, mikor már a legtöbben sárkányhátra szálltak.
- Te itt maradsz.
- De hisz...
- Nincs de! - mondta Hablaty komolyabban, mire behúztam a nyakam. - Itt maradsz.
Egy ideig csak meredtünk egymásra, majd beláttam, hogy ellene nincs esélyem küzdeni. És nem is lenne túl okos dolog tőlem.
- Jó.
- Várjatok, még valami! - ugrott le Fa Töff nyakáról. - Kled, rád kell bíznom egy nagyon fontos feladatot! - állt meg előttem.
- Öhm... i-igen...?
- Ígérd meg, hogy minden erőddel azon leszel, hogy teljesítsd a küldetést, amit most rád ruházok!
 Csak néztem rá, nagyokat pislogva. Aztán fél perc után rájöttem, hogy komolyan beszél.
- I-igen... igen.
 Ekkor végigmért, majd ünnepélyes előhúzta a háta mögül... Csirkét.
- Az életeddel felelsz érte - mondta, ahogy a kezembe nyomta, majd visszaszállt sárkányára. - FIGYELLEK! - hallottam még, mielőtt a csapat eltűnt a szemem elől.
 Elgondolkodva meredtem magam elé. Nem akartam ismét szembe menni az utasításokkal, szóval elfogadtam, hogy ebből most kimaradok. Sárkányomra néztem, aki mindeddig semmivel sem törődve húzta a sárkánybőrt a szemben lévő sarokban. Jó neki...
 Letettem a szárnyast az asztalra, és lehajoltam a szintjére.
- Hát Csirke... úgy tűnik kettesben maradtunk.
- Paaaaak!

*Hablaty szemszöge*

 Már mindenki elfoglalta a posztját, mikor Fogatlannal leszálltunk egy magas fa kiemelkedő, de sűrű levelekkel rejtett ágán. Pillanatok alatt ideérhettünk volna, de fontosnak tartottam, hogy gyorsan tegyek még egy utolsó ellenőrzést a hajókat illetően. Lassan közeledtek. Szokatlanul lassan. Az ember azt nézné ki Viggo-ból, Rykerből, még ha nincsenek is itt (ami több, mint valószínű), hogy az embereik minél hamarabb lecsapnak ránk. Ehelyett úgy viselkedtek, mint a keselyűk. Vártak, hogy lecsaphassanak a könnyű prédára. Valószínűleg túl újak voltak, hogy tudják, kikkel is kezdtek.
 Fogatlan morgása szabadított ki a gondolataim fogságából. Egyértelmű érzelmekkel figyelte a közeledő hajókat.
- Semmi baj, pajti - paskoltam meg a nyakát. - Tudod, ésszel harcolunk, nem haraggal. Azt csak végső esetben vesd be! - mosolyogtam rá, ahogy felnézett.

*Kledirn szemszöge*

 A többiek minden bizonnyal már harcoltak, vagy harckészültségben álltak. Én? Én megpróbáltam lefoglalni egy hiperaktív csirkét, és megakadályozni, hogy a nem éppen türelméről híres sárkányom megegye az előbbit. Jó kis program, ugye?

- CSIRKE! Nem érted, hogy nem mehetsz Fafej után? Megmondta, hogy most itt kell maradnod! - ismételtem ki tudja hányadjára, mikor ismét megakadályoztam a szárnyas egy szökési akcióját.

- Paaaaaak!!!

- Még mindig nem tudok csirkéül! - válaszoltam vissza. Egek, inkább ugranék önként a vadászok közé...

 Oldalra pillantottam, Sirina azonban csak feküdt a sarokban, farkát a feje elé téve, ezzel jelezve, hogy rá aztán ne számítsak. Ilyenkor annyira tudom imádni ezt a szárnyas villámhárítót.

 Óvatosan letettem a madarat a klubház asztalára, miután szereztem pár magot a raktárból, amiket aztán leszórtam elé. Fogalmam sem volt, mi az, de a zsák fölött lévő "EZ CSAKIS CSIRKE TULAJDONA, HA MEGESZED ÖRÖK ÉLETEDRE ÜLDÖZNI FOG KOTKODÁLÓ HARAGJA" felirat alapján úgy véltem, ártani nem árthat.

 Láttam, hogy ezzel egy darabig ellesz, így letelepedtem a sárkányom mellé és hátra hajtottam a fejem, a szárnyán pihentetve azt. Szerettem volna kimenni és segíteni nekik, és tudtam, hogy Siri szintén inkább belevetné magát a harcba, minthogy lustálkodjon. Az csak állandó második opció volt a napirendjében.

 Talán öt perc telhetett el, mikor ismét meghallottam Csirke hangját. Morogva feltápászkodtam, és visszaballagtam a csőszködésem áldozatához. A madár fel-alá járkált, miközben időnként frusztráltan kotkodálni kezdett.

- Bocsi, én aztán ki ne megyek még egy adagért, Fafej a végén megvádolna, hogy elhizlallak - szögeztem le rögtön karba tett kezekkel. A szárnyas rám nézett. Oldalra döntötte a fejét, és úgy nézett rám, mint egy elmebajosra.

- Hé, ne nézz így! Nem vagyok én a gazdád!

- Pak.

- Most meg mi van?

- Paaak!

- Mégis mi a sárkánypikkelyes káposztát akarsz?!

- PAAAK!!!!

- MI VAN MÁR?!

- PAAAAAAAAAK!!!!! - ezzel leugrott az asztalról, egy pillanat alatt a bejárat előtt termett, és kinézett. - Pak!

 Néhány pillanatig nagyokat pislogtam, majd követtem a madarat. Ha elhagynám, szerintem azt nem élném túl.

 Csirke egy bizonyos irányba nézett vagy egy perce. Annyira unatkoztam, hogy követtem a tekintetét. Ugyan mit nézhet egy csirkeaggyal rendelkező... nos, csirke?

- Na mégis mi olyan érdekes odale... - a szó megakadt a torkomon. Arra számítottam, hogy valami állatot néz, ételt érez, vagy csak egyszerűen bámul kifelé. Nem arra, amit láttam.

 Vagy egy tucat ember volt lent, egyik kezükben valamilyen fegyver, a másikban mindegyiküknek fáklya. Égő fáklya. Felnéztem. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha sötétedni akarna.

 Elnéztem abba az irányba, amerről a hajókat is láttuk közeledni. A csata javában folyt már, és ahogy kivettem, a lovasok álltak nyerésre, nem is nagyon kellett erőlködniük. Elterelés. Azt hiszik, frontálisan támadnak és akarnak kikötni, miközben a többi vadász hátulról támad. Nem is elfoglalni akarják a helyet, hanem a földdel egyenlővé tenni. Fel akarják gyújtani a tábort...
 Ebben a pillanatban láttam, ahogy az egyikük eldobja a fáklyáját, bele az avarba. A lángok hamar a magasba csaptak, de szerencsére semmi sem volt a közelükben néhány fán kívül, amikre átterjedhettek. Próbálgatták a terepet. És tudtam, hogy nem fognak sokáig tétlenkedni.
 Léptek zaja csapta meg a fülem. Hátranéztem, de sárkányom még mindig húzta a sárkánybőrt, legalábbis próbálta. Rosszat sejtve mentem még közelebb a peremhez, hogy lenézzek. Egy vadász épp alattunk sétált el. Nem volt nála fáklya, csupán egy hosszú, de egykezes kard a kezében, néhány tőr pedig az övén pihent. Gyorsan, viszont a lehető leghalkabban húzódtam hátrébb. Csirke rám emelte apró szemeit.
- Jól van, okosabb vagy, mint hittem - mondtam fojtott hangon, miközben még tovább hátráltam, míg el nem értem Sirinát. Megpaskoltam a fejét, az ujjamat pedig a szám elő tettem, próbálva üzenve neki, hogy bármennyire elégedetlen a felkeltés miatt, lehetőleg ne adjon most hangot ennek. Egy pillanatig féltem, hogy ez nem sikerül, azonban a következő pillanatban láttam a szemeiben, hogy ő is szagot fogott. Érzi a betolakodókat. Bármi parancs nélkül követett, ezúttal együtt sétáltunk vissza a klubház kijáratához. Egyből morogni kezdett a férfit meglátva, de egy tekintetből értett: most muszáj lesz gondolkodnunk. Alaposan körbenéztem, már amennyire ezt feltűnés nélkül megtehettem. Idefent nem voltak sokan, talán négy-öt ember, és elég távol egymástól. Biztos csak felderítők.
- Veszélyes lenne megtámadni őket. Ha jól látom nincs náluk háló vagy bármi lőfegyver, de egy rossz lépés és lángokban állhat az egész tábor.
 A távolból is láttam, ahogy egy kis raktárra nevetve dobnak egy fáklyát, ami után a tűz perzselő csóvái másodpercek alatt a magasba szöktek.
- Méghozzá gyorsan...

 Hangtalanul emelkedtünk a magasba, próbálva minél hamarabb magunk mögött hagyni a klubházat, és az akörül lézengő vadászokat. Nem mehettünk rögtön Hablatyék után, hisz... le kellett raknom még valahol ezt a kotkodáló harci kopót. Az erdőben, kicsit mélyebben a fák között szálltunk le, ami még nem volt annyira messze a tábortól, de elég biztonságosnak ítéltem. Gyorsan leugrottam a hátasomról és egy közeli sziklához mentem, ami elé letettem a madarat.
- Na rendben. Maradj itt, el ne mozdulj, mert különben Fafej megöl, értve vagyok? - kérdeztem teljesen komoly hangon.
- Pak!
- Rendben, ezt igennek veszem - mondtam, azzal megfordultam, hogy visszaszálljak a nyeregbe. - Figyellek!

- Oh, én nem a csirke miatt aggódnék a helyedben,  kicsi lány.

Azonnal megperdültem. Egy nem éppen bizalomgerjesztő képű férfi állt mögöttem, akiről a ruházata egyértelműen elárulta, hogy sárkányvadász. Sirina rögtön morogni kezdett rá, én pedig gyorsan felmértem a terepet, miközben egyik kezemet rátéve próbáltam nyugtatni. Nem sokat ért, de legalább további ellenséget nem találtam. Legalábbis látható közelségben.

- Mit akarsz? - Ostoba és fölösleges kérdés volt, de valamivel húznom kellett az időt, míg kitalálom, mit csináljak. Ha pedig minden kötél szakad, Siri kicsit felrázza. Egyetlen vadásszal nem lehet gond.

- Szerintem egyértelmű, kislány - tett egy óvatos lépést felém. A sárkány támadásától tartott, engem láthatóan nem tekintett ellenfélnek. Nem volt nálam semmi, nála pedig egy igencsak élesnek tűnő kard, és még pont láttam a tegezt, amiről már tudtam, hogy olyan nyilakat rejt, melyek képesek hosszú órákra kiütni a sárkányokat.

- Nem, nem az, megmondaná? - kérdeztem, bár nem is figyeltem, mit mond, csak a mozdulatait. A sárkány és vadász között álltam, szóval ha megmozdulok, mindkettejüknek lehetősége nyílik támadni. Azonban éreztem a férfi apró mozdulatain, hogy képes egy pillanat alatt előkapni és felajzani a fegyvert, és ha már kilövi a nyilat, mindegy, Sirina eltalálja-e vagy sem. Remek.

 A férfi kivárt, tett még egy lépést.

- A sárkányodat, kislány. Szép summát kapok érte, ezért ha ideadod, és gondoskodsz róla, hogy viselkedjen, téged talán elengedlek - mondtam csábosnak szánt vigyorral. Nekem hányingerem lett tőle. 

- Viselkedjen? Sajnálom, sárkánylovas vagyok, nem csodatévő.

- Márpedig muszáj lesz. Mondjuk ha nem tudod, a bőre is biztos sokat ér az északi piacokon...

Sirina majdnem kilépett a takarásomból, de szerencsére időben észrevettem, és vele együtt léptem. Nem fogom hagyni, hogy akár csak órákra is, de egy vadász elvegye tőlem a sárkányomat. Azt pedig főleg nem, hogy ártson neki.

- Azt hiszed, hogy elbírnál velünk? - vetettem oda.

 Ő célra tartotta az íjat. 

- Te két másodperc után sehol sem lennél, az óriás villámokádó gyíkod pedig nem az egyetlen pikkelyes, akivel már volt szerencsém. Tehát... átadod a sárkányt MOST, vagy szándékozol az ő sorsára jutni?

- Már meg is válaszoltad a kérdésed.
- Ez esetben... - mondta, és ezzel megindult felénk. - Ez nem fog tetszeniiiii ÁHHH...!!!
 Lefagytam. Már készültem, hogy mivel nincs más lehetőség, átadjam sárkányomnak a helyzet megoldását, de a segítség roppant váratlan módon jött. Méghozzá a pár perce letett csirke által, aki abban a pillanatban felugrott a férfira, és ott csípte és karmolta, ahol érte.
 Miután felfogtam, hogy mi történik, odafutottam az összezavarodott vadászhoz, próbálva kikapni a kezéből az íjat, ami a ránk fogott nyílvesszőt már ki is lőtte, szerencsére célt tévesztve, azonban amilyen idegesen próbálta lerázni magáról a szárnyast, láttam, hogy legfeljebb csak én magam sérülnék meg közben. Mindeközben Csirke azonban már a fején volt, így mivel a karjaival már nem felém csapkodott, ugyan nem könnyen, de ki tudtam húzni a kardot a hüvelyéből. Ezzel a mozdulatommal pedig teljesen elvettem az egyensúlyát a már amúgy sem stabil lábakon álló embertől, aki így egy pillanattal később hangosan koppanva érkezett a földre.
 Pár pillanatig vártam, majd a karddal a kezemben óvatosan odasétáltam és letérdeltem mellé. Csirke csak állt mellette, majd mikor odaértem, büszkén kihúzta magát. A férfinek nem volt semmi baja, csak beverte a fejét.
- Jól van... - szóltam a madárhoz. - Azt hiszem nem akarok az ellenséged lenni...
- Paaaaak!
- És szerintem megleszel védelem nélkül is... de azért rejtőzz el, és várj meg. Ha a gazdád is olyan halálos, mint te...
 Ezzel, még mindig lesokkolva visszaszálltam a nyeregbe, a kardot a kezemben fogtam, Siri pedig egyből a magasba emelkedett, majd mikor kellő magasába kapaszkodott az égnek, elindult visszafelé.
- Te végig tudtad, hogy erre készül, igaz?
 A tekintete egyetlen dolgot tükrözött: Nem vagyok hülye.
- Én is szeretlek - forgattam a szemem, majd abban a pillanatban megláttam a fekete árnyat és lovasát.

- Hablaty! - kiáltottam oda, nem érdekelve, hogy egy másodperccel később már egymás mellett lebegtünk.
- Kled? Te meg mégis mit...
- Ez az egész elterelés, nem terveznek semmit az új hajókkal, csak azokkal amiket nem láttatok.
- Hogy... mi? - kérdezte takarásba repülve, hogy addig is, bármilyen távol voltunk jelenleg, nehogy eltalálhasson minket valami.
- Hátulról jöttek. Nem elkapni akarnak titeket, vagy elfoglalni a tábort. El akarják pusztítani!
 A fiú láthatóan meglepődött, kellett egy kis idő, míg összeszedte a gondolatait.
- Hányan vannak? Mit láttál pontosan?
- Nem tudom, hányan vannak, talán egy tucatnyian, de... mikor legutóbb láttam őket, még csak felmérték a terepet, gondolom, hogy minden kijáratot és menekülőutat ismerjenek.
- Mégis miért tennék ezt? - Látszódott rajta, hogy rosszat sejt.
- Mert fel akarják gyújtani az egész tábort...
 Hablaty lefagyott. Láttam az arcán átfutó dühöt, a félelmet, hogy veszélyben érzi az otthonát, mielőtt vissza nem tért és meg nem szilárdította a megszokott nyugodtsága és hidegvére.
- Hívd ide Astridot, aztán vonulj fedezékbe! - adta ki a parancsot, azzal kirepültek, hogy amíg várnak addig is gyengítsék az ellenséget. Szinte azonnal meghallottam, ahogy egy hajó léket kap.
- Hallottad, irány Astrid! - paskoltam meg sárkányom fejét, és elrepültem az ellenkező irányba, ahonnan még messziről is látszódott a sárkánytűz.

 Szinte azonnal megtaláltam a csapatot, akik nem is olyan távol osztották az égi, lángoló áldást. Ha nem lettek volna az állandó veszélyt jelentő bólák és láncok, amik időről időre a levegőbe emelkedtek, esélyük se lett volna a lentieknek. Így azonban nekik is, bár gyakorlottak voltak, nehéz volt úgy menőverezniük, hogy ne találják el őket. Nekünk pedig szinte lehetetlen, hisz amint megláttak minket az égen, nem kevesen vettek célba, így csaknem lerántottak minket az égből.
- Kledirn? - nézett rám meglepődve a szőke lány, miután ő és Viharbogár felgyújtottak egy vitorlát, ami szinte azonnal megsemmisült.
- Hosszú sztori - válaszoltam, kikerülve az egyik felénk repülő csapdát. - Hablaty keres, nincs messze!
- Látom, indulok! - Ezzel el is húzott mellettünk. Abban a pillanatban, hogy elnéztem a többiek felé, láttam, hogy az ikrek felé több irányból is nyílvesszők repülnek, és azzal, ha kihátrálnak az egyik elöl, belerepülnek a többibe.
 Sirina szinte azonnal reagált, egyetlen lövéssel elégette azokat a nyilakat, amiket a srácok nem tudtak kikerülni. Ebben a pillanatban hátrafordultak.
- Hé, te meg mit csinálsz itt? - kérdezte Kőfej.
- Öhm... megmentem a hátsótokat?
- Minket megmenteni? Chh, ne aggódj, majd mi megvédünk téged, mivel a Thorstonok nagyon hősiesek!
- Kivéve, ha a saját bőrüket kell mentsék - tette hozzá a nővére.
- Vagy, ha nincs kedvük hősieskedni.
- Vagy, ha anya éppen csinált... - ekkor a sárkány félrekapta a fejét egy elsuhanó nyíltól - .... hé! Senki nem szentségtelenítheti meg anya főztjét!
 Hátrébb húzódtunk, ahogy ők is eltűntek mellőlünk. Pár hajóra rálőttünk, de túlságosan sokat kellett manővereznünk a zuhanás elkerülése miatt.
- Kledirn, mit művelsz itt? - kérdezte Halvér, mikor véletlenszerű feladatként választva fedeztem őket, amíg Bütyök lávabombával támadt egy nagyobb hajót. - Biztos vagyok benne, hogy azt mondta Hablaty, hogy maradj a klubházban.
- Öhm... változott a terv - Ezzel gyakorlatilag nem hazudtam. - Segíthetek valamit? - kérdeztem, mikor az előbbi hajó megdőlt.
 Halvér felsóhajtott.
- Ha már itt vagy, csináld, amit az előbb, és fedezd a többieket!
- Értettem, kapitány! - repültem tovább, közben folyamatosan kerülgetve a hajókról felénk érkező fegyvereket és csapdákat, míg el nem értünk Takonyhoz.
- Minden rendben?
- Naná, hogy minden rendben, hisz én vagyok Takonyp...
- Jó, jó, kell segítség? - szakítottam félbe.
- Öhm... nem, nem kell segítség egyedül is teljesen ÁHH!
 Ha Kampó nem reagál időben, Takonypóc felcsaphatott volna sünnek.
- Na jó, talán jól jönne egy kis erősítés... - mondta, ezzel visszarepült a hajók közelébe, mire én csak szemforgatva követtem.
 Szinte minden hajón volt valami sérülés, azonban még mindig figyelnünk kellett minden egyes mozdulatunkra. A többiek odafentről segítettek, míg mi lent eltereltük a figyelmüket. Éppen egy hajó felperzselésén ügyködtünk, mikor a fedélközből kirontott valaki, és azonnal használta az íját. Siri csak úgy kerülhette el, hogy bármelyikünket eltaláljon, hogy hihetetlen sebességgel pördült egyet, így a nyíl elsuhant mellettünk, azonban engem ez hirtelen ért, és mielőtt reagálhattam volna, lefordultam a nyeregből.
 Néhány métert zuhantam, egyenesen az egyik hajóra, ami még éppen teljesen ép volt. A kardom zuhanás közben kicsúszott a kezemből, és elsüllyedt a mélyben. Néhány hordó mögé estem, aminek örültem, hisz a fájdalomtól egy ideig nem tudtam felkelni. Mikor sikerült összeszednem magam, nyöszörögve felültem, és szétnéztem. Az emberek, nyilván a csatazaj miatt nem vettek észre, azonban ahogy a másik irányba néztem, láttam, hogy a sárkányom és a Szörnyen Nagy és lovasa aggódva repkednek a közelben. Sirina egyszer majdnem iderepült, de ezzel egy háló csaknem súrolta. Láttam rajta, hogy kezd egyre idegesebb lenni.
Menjetek - tátogtam, és a kezemmel is próbáltam mutogatni nekik. Ha nem tudnak idejönni, de maradnak, az csak gyanús lenne. Láttam a srácon a tétovázást, a sárkányomon pedig, hogy semmi áron nem hajlandó elmenni, de még egyszer rájuk szóltam, ugyan nyomatékosabban, de kiabálni nem mertem. Végül nagy nehezen, de beletörődtek, hogy nem segíthetnek, így tovább támadták a többi hajót. Egyértelműen láttam, hogy a közelben maradnak.
 Nem tudtam, mit csináljak, így egy darabig meghúztam magamat a hordók takarásában, de mikor már kezdett elegem lenni a tétlenkedésből, óvatosan kilestem oldalra. Mindenki a támadással volt elfoglalva a fedélzeten, de szöget ütött a fejembe valami. Ha ennyire nem állnak jól, hogyhogy van, vagy akár csak volt, aki még a hajó belsejében pihenget? A kíváncsiságom hamar eluralkodott rajtam, így mikor mindenki egy bizonyos oldalon volt, sietve előlopakodtam, és mielőtt bárkinek feltűnt volna, az előbbi ajtón keresztül leosontam a hajótestbe. Szerencsémre senkivel nem találkoztam, így elkerültem, hogy már az első pillanatban leleplezzem magam. Ettől függetlenül minden sarkon a lehető legóvatosabban körülnéztem, hisz tudtam, hogy ha elkapnak, nekem kampec.
 Egyszer épp, mikor befordultam jött ki a másik oldalon két vadász, és csupán annak köszönhetem, hogy el tudtam rejtőzni, hogy hevesen vitatkoztak valamiről, és nem felém figyeltek.
- Valahogy kivágjuk magunkat innen, aztán irány a tábor!
- Nem mehetünk el! Megfutamodsz a csatától?
 Néhány méterre tőlem álltak meg, de így legalább jól hallottam őket. Odakintről azonban halkan, de robbanások hangja hallatszódott. A hajó egy pillanatra megremegett.
- Nem mintha nem lenne kedvem egy rakás tűzokádó óriásgyík által meghalni, de a levelet el kell juttatnunk a többiekhez!
- Ugyan már! Viggo már tudja, a hír pedig terjed, mint a ragály, nem kell az a nyomorult levél.
- Rajta van a pecsét, ami bizonyítja, hogy igazi. Szerinted ha Viggo megtudja, hogy elhagytuk, nem fog sárkányeledelnek használni?
 Némi csend állt be. A másik nyilván mérlegelte, amit a másik mondott.
- Legfeljebb téged. Téged bíztak meg vele, de ennek a hajónak én vagyok a kapitánya - zárta le a témát, és elindult ki a fedélzetre. Mikor elhaladt mellettem, beljebb húzódtam az árnyékban.
- Oh, hogy a... - ment utána a másik.
 Nem sokára mindkettejük lépteinek hangja elhalt a folyosókon. Nagyot sóhajtva léptem ki a rejtekhelyemről, amiről jól tudtam, hogy ha csak oldalra néztek volna leleplez. Bármennyire is aggódnom kellett volna a bőrömért, a beszélgetésén gondolkodtam. Valami levél, amit el kell juttatniuk valahova... és nagyon fontos. Egyetlen dolog jutott eszembe: ha ez a valami olyan fontos, valószínűleg a kapitányi kabinban van. Azonnal keresni kezdtem a helyiséget, az előbbinél is óvatosabban, de úgy tűnt, hogy már mindenki odakint van. A csata zajai halkan még mindig beszűrődtek.
 Néhány folyosón kellett átvágnom, mire megtaláltam a keresett kabint. Vagyis úgy sejtettem. Ennek volt a legdíszesebb eddig az ajtaja, és úgy tűnt, erősebb is a többinél. Lenéztem a kulcslyukra. Zárva volt, de nem hajtották be kattanásig, mikor bezárták, így elég volt egyszerűen kinyitnom.
 Mikor benéztem, láttam, hogy nincs túlzottan túlcsicsázva a helyiség, ezért egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy tévedtem, de aztán végül mégis beljebb léptem. Volt bent egy nagy asztal, amin azonnal felfedeztem a támadás tervét. Alaposan végigtanulmányoztam, de nem volt rajta olyan, amit már nem tudnék. Egyszerű terv volt, de okos. A falon térképek, két oldalt egy-egy szekrény, egy kis ágy a sarokban, a bejárattal szemben pedig egy koponya felakasztva, amitől inkább elfordítottam a fejem. Odamentem az egyik szekrényhez, és elkezdtem feltúrni. Alig volt benne valami, levélnek sem volt nyoma. Megpróbáltam ugyanezt a másikkal, majd az ággyal, sőt, a térképek mögé is benéztem, de semmi. Nagy nehezen rávettem magam, és a koponyát is megnéztem. Nem kaptam semmit undoron kívül.
- Oh, hogy az istenek... - kezdtem volna szitkozódni, de ebben a pillanatban óriási robaj támadt. Előbb fogtam fel, hogy ez egy robbanás volt, minthogy a szobában minden mozogni kezdett, és a legtöbb tárgy óriási lárma közepette feldőlt. Kicsin múlt, hogy a nehéz szekrény ne dőljön rám, bár így is nekicsapódtam a falnak. Megfordult a világ, de szerencsére nem ütöttem meg a fejem annyira, hogy a fájdalmon kívül más bajom essen. Morogva mentem vissza az ajtóhoz. Bármilyen levélről is van szó, az nincs itt - gondoltam, kezemet az ajtóra téve, hogy kilépjek rajta. Azonban az nem mozdult. Erősebben meglöktem, de semmi. Amint lenéztem, éreztem, hogy azonnal megugrik a szívem. Az előbbitől az ajtó becsukódott. És rákattant a zár.
 A beállt csendben tisztán hallatszódott a fentről jövő hirtelen, az előbbinél is nagyobb hangzavar. De az oldalról jövő, erőteljes zúgást még jobban hallottam. Léket kaptunk.
 Ott ragadtam egy süllyedő hajón, egy bezárt ajtó mögött.

23. rész - A tenger és a Csirke

 Jelentem, itt vagyok, élek, és futok! Igen, megint késtem... A suli a hibás.
 Remélem még vagytok, akik vártátok a folytatást, jó olvasást kívánok nektek :)
 U.i. Sajnos tényleg nem ígérhetem, hogy gyakrabban lesznek részek, de arra megesküszöm, hogy nyáron elhalmozlak titeket olvasnivalóval ;)

 Megszámlálni sem tudtam, mennyi ideje repültünk. Kissé elszámoltam magam, mikor úgy gondoltam, hamar utolérjük őket. Az ég tiszta volt, mindent könnyedén beláttam, egyetlen kósza légáramlat sem zavart meg minket. Mégsem volt túl rózsás a helyzetünk. Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Órák óta csak a térképre támaszkodtam, miközben próbáltam bemérni az irányt a keresett sziget felé. Hogy miért nem fordultam vissza? Erre a válasz egyszerű: makacsság. Végtelen viking makacsság, ami, bármennyire értelmes ember is birtokolja, nem mindig diktálja azt, ami józan ésszel átgondolva helyes lenne. Így hát fokozatosan egyre messzebb kerültem az ismert Hibbant sziget partjaitól, egészen eddig, míg már azt sem tudtam megállapítani hosszas gondolkodás nélkül, hogy a nap kel vagy nyugszik.
 Jelen pillanatban is épp az irányt próbáltam nagyjából belőni, mivel nem terveztem, hogy valahol a Római Birodalomban kössünk ki. Nem sokat tudok arról a helyről, de az biztos, hogy nem látnának szívesen egy sárkány hátán lovagló vikinget... Bár olyan messze eltévedni tehetség kell... Bár tekintve, hogy rólam van szó... Inkább visszafordultam a térképhez, és szenvedtem tovább a kusza jelölések is irányok hálójában, míg sikerült kibogoznom keletet, és elkanyarodtunk balra. Aztán egy perc múlva visszafordultam a helyes irányba...
 Körülbelül egy óra múlva egy igencsak nyugtalanító tényt kellett tudomásul vennem: a Nap elkezdett lenyugodni. Remek... Azt mondtam, Hablaty térképe áttekinthető? Nem fogalmaztam pontosan. Hablaty térképe áttekinthető, ha NEM te vagy Kledirn Argusson, aki képes volt a saját szigetén is eltévedni... Már a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, viszont azt jól tudtam, hogy ha valaha visszakeveredek a szigetre, azért nem keveset fogok kapni. Egyelőre megpróbáltam arra összpontosítani, ami jelen pillanatban a lényeg: éjszaka nem repülhetünk, így menedéket kell találnunk. Az éjszaka eljöttével csak véletlenszerűen repkednénk, (nem mintha nem azt tennénk most is), fáradtak vagyunk, és alattunk nincs más, csak a tenger, szóval nem lenne túl szerencsés, ha megtámadna minket valami, én meg lezuhannék a nyeregből... Így nekikezdtem a reménytelen feladatnak, név szerint egy szigetet találni a semmi közepén.
 Nem utasítottam irányváltásra sárkányomat, hisz jól tudtam, hogy ha ki is lyukadnánk valahol, az csakis a véletlen műve lenne. Néhány percig felhagytam a víz fürkészésével, és a lenyugvó napkorongra függesztettem a tekintetem. Nem voltam egy érzelgős típus, de a naplemente minden körülmények kötött megér legalább egy pillantást. Nem is áldoztam rá sokkal többet, néztem tovább a végtelen tengert, egészen addig, amíg a Nap teljesen el nem tűnt a horizont mögött, és lassan minden sötétségbe nem burkolózott.
- Egy újabb nap vége... holnap vagy a végtelen tenger nyel magába, vagy kapok egy alapos fejmosást Hablatytól... nem tudom melyik lenne jobb... - simítottam a kezem sárkányom nyakára. Ő nyugodtnak tűnt. Valószínűleg csak azon járt az esze, hogy milyen fáradt. És hogy legközelebb nem hallgat rám, ha az a haladagja elmulasztásával és a lustálkodás teljes megvonásával járhat.
 Percek teltek a sötétségtől feszült némaságban, mikor sárkányom hirtelen átvette az irányítást, és hevesen balra kanyarodott.
- Hohoho, nyugi van! - húztam egy kicsit vissza. - Találtál valamit? - kérdeztem reménykedve.
 Válasz helyett csak repült tovább, amit ezúttal hagytam neki. A sötétség egyre áthatolhatatlanabbá vált, de lassan kezdett körvonalazódni előttem valami. Egy sziget...
- Okos lány! - dicsértem meg a sárkányomat. - Szálljunk le! - mutattam a partra.
Sirina engedelmeskedett, és csakhamar leereszkedett a tengertől nem messze. Néhány fa szegélyezte a közeli, füves területet, de nem sikerült többet kivennem a sötétben. Mindketten éhesek voltunk, de úgy véltem, a fáradtság erősebb ellenfél jelenleg. Találtunk egy széles járatot, ami úgy nézett ki, mint egy függőlegesen vájt rókalyuk. Egy... hatalmas, függőlegesen vájt rókalyuk. Mély volt, Sirina morgott is rendesen, mikor lemásztam belé.
- Nem fogok a szabad ég alatt aludni, és ez elhagyatott, szóval vagy lejössz, vagy odafent őrködsz! - közöltem vele. Szemforgatva ugrott le mellém, és csapott fejbe a farkával.
- Én is szeretlek! - feleltem erre.
 Körülnéztem. Viszonylag szűk volt a hely, még épp annyi tér volt, hogy Sirina akadály nélkül körbe fordulhatott volna. Egy hosszú alagút tárult elém, de (legalábbis reményeim szerint) valóban nem rejtett semmit. Lefeküdtem, kezemet a fejem alá tettem és rá hajtottam a fejem. Sárkányom morgott, de lefeküdt mellém. Mintha kicsit ideges lett volna.
- Sajnálom, Sirina! Ígérem, soha többet nem kezdek egy térképet követni! - mondtam még utoljára. Az éjszaka furcsa zörejeket hozott felém, de én a kimerültségtől abban a pillanatban elaludtam, amint lehunytam a szemem.

 Halk mormolásra ébredtem, nagy valószínűséggel az éjszaka közepén. Meglepődve nyitottam ki a szemem. Nem volt itt senki. Senki az ég világon, a nyugtalan, nagyon is éber sárkányomon kívül.
- Sirina? - kérdeztem álmosan. - Miért nem alszol?
 Csak morgott. Láttam rajta, hogy valamiért zaklatott. Nem is zaklatott... érez valamit. Néhány percig kíváncsian meredtem a sárkányomra, nem mintha ezzel sokkal több választ kaptam volna. Visszafeküdtem, de elaludnom nem sikerült. Időnként újra meg újra különös hangokat hallottam, de biztos voltam benne, hogy csak parázok. Egyébként miért is? Viking vagyok, ez pedig csak egy üres sziget. Nem tudtam, mi lehet a járat végén, de mintha időnként láttam volna elsuhanni valamit a szemem sarkából, mire Ölvészem még hangosabban morgott. Csak fáradt vagyok... - ismételgettem magamban.
 Úgy tűnt, sikerült valahogy elaludnom, mert arra ébredtem ismét, hogy Sirina bökdös.
- Siri... feküdj vissza... - motyogtam.
 De ő csak tovább böködött. Eltoltam magamtól a fejét. Mikor látta, hogy ez nem fog beválni, komolyabb módszerekhez folyamodott: szájával megragadta a bakancsomat, és a méltatlankodásom ellenére elkezdett húzni a hideg földön, ezzel együtt nem kevés szúrós kövön is átrángatva.
- Héhéhé! Sirina! Rossz sárkány, fejezed be! SIRI!
 Csak akkor engedett el, mikor a vájat azon részére értünk, ahol a Hold fénye halványa besütött. Klassz... most kaptam ezt a csizmát... A sárkányom fogaival megragadta a grabancom, és egyszerűen felrántott a földről.
- SIRINA! Mit művelsz, bolond sárkány?! - kérdeztem bosszankodva. - Egyesek aludnának!
 Mögém lépett, előre tolt.
- Sirina? - néztem rá furán. - Mit akarsz már?
Ő csak méltatlankodva morgott.
- Rendben Sirina, megyek már, megyek... - engedtem neki.
 Elkezdtem felfelé mászni. A korábban hallott hang megismétlődött, és a föld mintha halványan remegni kezdett volna. Sirina hagyta, hogy a a fejére lépjek, és ezzel is feljebb nyomott. Ez már egyenesen megdöbbentő volt. Pont ő és az egója hagyta volna, hogy fennkölt buráját beszennyezzem az általa szétszaggatott csizmámmal?
 Belekapaszkodtam egy gyökérbe, és annak segítségével küzdöttem fel magam az utolsó méteren. Ez legutóbb is ilyen mély volt? - gondoltam, ahogy nagy nehezen újra a felszínre jutottam. Lenéztem, várakozva meredtem sárkányomra, hogy ő mégis hogy tervezik feljönni. Ő csak feltekintett, megbizonyosodva, hogy már fent várom, majd egy hirtelen mozdulattal elrugaszkodott, és egy kisebb adag por lezúdulását okozva felugrott a vájat falára, és ügyesen feltornázta magát. Na oké. Miért is aggódok én ezért a sárkányért egyáltalán?
 Alig telt el egy fél pillanat, Sirina már mellettem fújtatott, majd a levegőbe szagolt. Tüsketaraja az égnek meredt, arcára kiült valami dühös, de egyben kissé... nyugtalan arckifejezés. Vagyis a pofájára. Mivel állat. De... az olyan lekezelő. Miért is gondolkodok én most ilyeneken, mikor ha nem teszem, amit akar, bármit is akar, kedvesen végigrángat a szigeten a csizmám (legalábbis ami maradt belőle) orránál fogva? Nemigen volt időm ezen tovább gondolkodni, hisz amint csak eddig eljutott a gondolatmenetem, beteljesülni látszott a félelmem, azonban még Siri csizmám után kapó állkapcsa előtt odébb ugrottam. Igaz, épphogy csak.
- Haha! Ebből most nem eszel! Így is alig maradt belőle!
 A gondolatai kiültek a tekintetére. Be kell valljam, kicsit frászt kaptam attól a "Ha akarom úgyis végigráncigállak a szigeten, szóval csak ne örömködj" arctól.
- Jól van! Nálad a pont! - mondtam gyorsan, mielőtt ismét bármivel próbálkozna. - De csak hogy tudd...! Tartozol egy új csizmával...
 Ölvészem csak a szemeit forgatta. A föld hirtelen megremegett, hangos morajlás kíséretében, ha pedig Sirina nincs közvetlen mellettem, abban a másodpercben a kemény földön kötök ki. Ahogy belekapaszkodtam, éreztem, hogy szinte az egész testében megfeszül, morgása egyenesen félelmetes volt. Pupillája összeszűkült, és láttam rajta, hogy hamarosan egész testében vibrálni fog.
- Sirina? Mi a baj? - kérdeztem. Ebben a pillanatban előbukkant valami a járatból. Föld és szikladarabok repültek mindenfelé, valószínűleg nem kevés talált volna el, ha Siri nem emeli védelmezően fölénk a szárnyát. Óvatosan kinéztem, de rögtön azt kívántam, bár ne tettem volna. Most már értettem, miért volt olyan ideges a sárkányom. Egy óriási, fehér szemű, tüskés sárkány nézett vissza ránk a levegőből. Összerezzentem, reflexből hátrálni kezdtem. A lény nem hasonlított annyira egy sárkányra tekergőző, láb nélküli testével és üres, lélektelen szemeivel, azonban én tudtam, hogy az. Láttam már. A Sárkánykönyvben. Suttogó Halállal álltunk szemben...
 Míg én a menekülőutat kerestem, Sirina már támadóállásban volt, kivillantva hegyes, és szükség esetén kétség kívül halálos fogait. A Suttogó is így tett. Csak az ő szájában több sor, forgó fogsor látszódott. Nem túl fényes felhozatal. Legalábbis számunkra. Neki... lehet megvan a vacsorája. Sőt... valószínű. Tudom, igazán pozitív gondolkodás. De mi másra gondolhat az ember egy ilyen helyzetben? Mondjuk a végrendeletére, de... LEHET, hogy most nem ezen kéne agyalnom...
 Inkább Sirinára néztem, hátha, mint nálam értelmesebb (legalábbis épeszűbb) lény van ötlete. Nem úgy tűnt. Csupán annyit láttam, hogy egy pillanatra rám néz, üzenve, hogy másszak a hátára. Alig volt egy fél lépésnyire tőlem, de így is, az alatt a szempillantásnyi idő alatt, míg mindez történt, csak annyit érzékeltem, hogy Sirina nekem ugrik, ezzel ellökve minket a  fél pillanattal később földbe "csapódó" sárkány elöl, aki azonban már el is tűnt, ellenben egy óriási vájatot hagyott maga után. Néhány másodpercnyi lefagyás után feltápászkodtam, és felugrottam a nyeregbe.
- Nyomás! - kiáltottam, de mire csak kimondtam, már rég a levegőben voltunk. Siri olyan tempóval kapaszkodott egyre feljebb és feljebb, hogy minden erőmet a kapaszkodásra kellett fordítanom. Sárkányom már egyenesbe fordult, és már csak egy szárnycsapáson múlt, hogy messzire meneküljünk innen, mikor az éjszaka hirtelen beállt csendjébe villámként hasított a már ismerős suttogás, a föld ismét megnyílt alattunk, és a fehér szemű szörny a magasba emelkedett. Ezután már csak egy üvöltést hallottam, és a pillanat törtrésze alatt jöttem rá, hogy zuhanni kezdünk, egyenesen az alattunk tátongó mélység felé. A Suttogó Halál lerántott minket, sárkányom pedig bármennyire küzdött, a gravitáció és a másik sárkány meglepetése ellene dolgozott. Még mielőtt a földbe csapódtunk volna, Sirina megpördült, amivel annyit ért el, hogy én leforduljak a hátáról, és az egyik fa lombkoronájában landoljak. Úgy éreztem, széttörik a gerincem, ahogy nem sokkal később lebucskáztam róla, de tudtam, hogy örülhetek, hogy nem lapultam ki. Újabb üvöltés hasított a levegőbe, ami visszazökkentette a gondolataimat a fájdalomról arra, hogy Ölvészem nincs velem. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Sirina feltápászkodott, azonban a másik ismét a farkába harapott, próbálva lehúzni az alagútjába, de Siri nem hagyta magát. Villámot vezetett végig magán, és ahogy a Suttogó összerándult, kitépte a szájából a farkát, és szembefordult vele. Villámot lőtt rá, ami elől az összezavarodott sárkány még épp, hogy el tudott menekülni. Pár pillanatig csend volt, de mikor újra felbukkant, Sirina ismét rálőtt. Ezúttal azonban eltalálta, és ugyan valószínűleg nem volt olyan erős, hisz még ezután ránk morgott, de visszament a járatába, és nem úgy tűnt, mint aki ma még ki szeretne jönni. Odarohantam a sárkányomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam, ismét felkapaszkodtam rá, ő pedig abban a pillanatban olyan messzire szállt a szigettől, amennyire ez egyáltalán lehetséges. A szütyőmet valahol elhagytam, csupán a térkép maradt valahogy nálam, de nem érdekelt. Örültem a napfelkeltének, és hogy minél messzebb kerülhetek ettől a szigettől...

 Elhatároztam, hogy soha többet nem szökök el. De komolyan. Én ezt végig nem csinálom többet. Nincs kedvem többet a földön aludni, nincs kedvem egy alváshiányos, ideges sárkányt elviselni, nincs kedvem még egyszer új csizmát szerezni, és legfőképpen, soha, de soha nem akarom ismét szinte egy másik sárkány VACSORÁJAKÉNT végezni.
 A nap már magasan járt, de továbbra sem láttunk semmit sem. Klassz. Remek. Tipikus. Nagyon tipikus. Esküszöm, ha valaha hazajutok, soha többet nem megyek távolabb a szigetnél tíz sziklánál.
 Valószínűleg már bőven délután volt, mikor az ég kezdett beborulni. Nem tűnt úgy, hogy vihar lesz, de a felhők megdagadtak, egyre kevesebb napfényt adva nekünk. Még nehezebb lesz tájékozódni...
- Igazán remek, Sirina... mit gondolsz, most merre menj... - nem tudtam befejezni a kérdést, mert ebben a pillanatban  egy Sikló... nos, siklott ki a felhők közül, én pedig épphogy az utolsó pillanatban rántottam vissza sárkányomat. Ha nem teszem, nagy valószínűséggel égben bekövetkezett karambol lett volna belőle. Tüskés farka így szinte súrolt minket, szóval egy kisebb sokk után tudtam csak megnyugodni. Ellenben sárkányom kapásból morogni kezdett az ismeretlen szárnyasra. Egek, éhesen teljesen kifordul magából... Megjegyzés - felemelni a haladagját, talán akkor nyugodtabb természetű lesz... Jó is lenne.
- Tudom, tudom, éhes vagy, én is, de ettől még nem kéne... - kezdtem bele a monológba, amit egy halk, de sokatmondó morgással belém is fojtott, mintha csak azt mondaná "Tudom, tudom, mondtad már..." - Jól van, felfogtam - morogtam az orrom alatt. - De tudod... még jössz egy csizmával...
 Ismét elővettem a térképet, próbálva valamennyire kiigazodni rajta, de ismételten rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való.
 - Északon vagyunk... vagy... talán inkább keleten... ezt a szigetet vajon már elhagytuk? - konzultáltam önmagammal jobbra-balra pillantgatva. Úgy véltem, túl magasan vagyunk, így kicsit lejjebb ereszkedtünk Sirinával, hátha (a reménykedni szabad) látunk valamit. Volt itt néhány apró sziget, nagyjából teljesen üresen, de semmi jelentősebb. Már kezdtem azt hinni, elértük a világ szélét és túlrepültünk, mikor a távolba először egy part, majd egy erdő és egy hegy kezdett körvonalazódni előttem. A térképre pillantottam. Pff... ki tudja melyik... ha egyáltalán rajta van...
 Közelebb repültünk, és tekintve, hogy már távolról is látszódott, hogy a többihez képest óriási sziget, óvatosan repültük körbe, először a hegy, majd a fák takarásában. Mikor nyitott terepre érkeztünk, gyakorlatilag leesett az állam. Sárkány motívumokkal díszített, a tengerre néző, magasra épített kunyhókat láttam mindenfelé.
- Wáó... - suttogtam, Sirinával egy viszonylag távolabbi sziklára leszállva. Már azon gondolkodtam, hogy megkockáztassam-e, hogy odamegyek segítséget kérni, és mikor végre elhatározásra jutottam, és felszállásra ösztökéltem sárkányom, hirtelen egy óriási zöld füst jelent meg majd robbant be előttünk, kis híján elérve, hogy valahol a tengerben kössek ki.
- Hova, hova, betolakodó? - hallottam meg egy túlontúl ismerős hangot, mire felkaptam a fejem.
- FAFEJ?! Te, te... hogy... mit keresel itt?!
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled, betolakodó - szólalt meg most a Cipzárhát másik fejéről ikertestvére, akit eddig észre se vettem.
- Hogy... mi van? - kérdeztem őszinte értetlenséggel. Az ikreknek vagy elment az esze, vagy egy párhuzamos szigetvilágba kerültem... Inkább az utóbbi, az előbbi rég megtörtént... már, ha egyáltalán volt valaha...
- Mondd meg, ki vagy, betolakodó! - szállt le Fafej a Cipzárhát nyakáról, majd elém sétált.
- Fafej... ne szórakozz már.
- Honnan tudod a nevem, betolakodó? - fonta karba a kezeit.
- Egek...
- Ne egekezzen nekem itt hibbanti Kledirn kisasszony, hanem mondja meg a nevét és hogy honnan jött!
- Különben a különleges kopók kénytelenek lesznek bekeményíteni - mondta Kőfej, hirtelen előszedve egy fejszét. Te jó ég, ezt honnan szerezte?!
- Öhm...
- Azt hiszem, el kell vinnünk kihallgatásra - ajánlotta Kő, vigyorogva forgatva a fegyvert kezei között.
- Egyetértek, nyomozótárs. De ez esetben kérem, tegye le a fejszét, én hozom Buzgót.
- Rendben van, köszönöm, hogy ideadja.
- Hohoho! Senki nem kapja meg Buzgót rajtam kívül!
- Akkor hozom a fejszét, mert most én leszek a rossz zsaru!
- Legutóbb is te voltál a rossz zsaru!
- Ez nem igaz! Mindig te vagy a rossz zsaru! Most én akarok lenni a rossz zsaru!
- SOHA! - kiáltotta Fafej, Kőfejjel egyszerre felemelve a fegyvert, és szinte egymásnak rontva, ha Böff és Töff nem fogják vissza őket. Én csak pislogva figyeltem a jelenetet.
- Öhm... azt hiszem... én most megyek... - motyogtam a sziget felé mutatva.
- Hé!
- Böff, Töff, engedjetek el minket, megszökik a gyanúsított!
- Ikrek... - forgattam a szemeimet, miközben Sirinával már a remélt Sárkányperem felé tartottunk.
 Leszálltunk az egyik kunyhó előtt, ami a sötétlila és a vörös színeit viselte, néhol egy kis fekete beütéssel. Az egyik oldalon felfedeztem Fogatlan farokszárnyának jelképét, így sejtettem, hogy ez Hablaty kunyhója lehet. Leszálltam Ölvészem hátáról és megálltam az ajtó előtt. Egyáltalán nem volt biztos, hogy itt van, de tekintve, hogy ismételtem mekkora ostobaságot csináltam, kicsit tartottam a vele való beszélgetéstől. Végül erőt vettem magamon és bekopogtam. Nem érkezett válasz, de pár pillanaton belül Hablaty smaragdzöld szemeivel találtam szembe magam, amibe, ahogy meglátott, először meglepődés, majd értetlenkedés költözött.
- Kledirn? Te meg mit keresel itt? - kérdezte számonkérő hangon.
- Hát az úgy vooooolt... - kezdtem bele, de ebben a pillanatban előre buktam, és éreztem, hogy valami súlyos rám nehezedik, én pedig mozdulni sem tudok alóla.
- Hablaty!
Jaj ne....
- Fafej! Kőfej! Szedjétek már Kledirnről a sárkányotokat!
- Ennek én is örülnék - jegyeztem meg odalentről.
- Hablaty! - kezdett bele Fafej, mintha nem is hallotta volna. - Elkaptuk a betolakodót! Engeded, hogy elvigyük a vallatószobába?
- Fa, nincs is vallatószoba.
- Hehe... izé... igen, igen, tényleg nincs... - nevetett zavartan.
- Fafeeeeej!
- De hadd vallassuk ki!
- Nem kell kivallatni, ő Kledirn, ti birkafejek!
- De... te azt mondtad, figyeljünk a betolakodókra...
- Istenek...
- Emberek, én még mindig itt vagyok... - próbáltam magamra felhívni a figyelmet.
- Fa, Kő, parancsoljátok már le BöffTöff-öt Kledről!
- Jól van, jól van... - morogták, majd valószínűleg egy kézjellel arrébb küldték a sárkányt, mert végre kaptam levegőt, és fel tudtam tápászkodni. Hallottam, ahogy elrepülnek, de mire odanézhettem, már eltűntek.
- Igazán szívélyes fogadtatás...
- Miért jöttél ide? - kérdezte Hablaty. - Már megbocsáss, de nem kéne tudnod, hol a sziget.
- Ó, biztosíthatlak, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, hol vagyunk.
- Akkor mégis, hogy találtál ide? - vonta fel a szemöldökét.
- Mondanám, hogy ezzel... - húztam elő a koszos, gyűrött térképet. - De inkább a véletlen műve, hogy még nem ettek meg.
 Hablaty egy darabig csak bámult rám, és a térképre. Valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy azon akadjon ki jobban, hogy megint elszöktem, vagy hogy összekoszolódott a tökéletes térképe.
- Te sosem változol, mi? - kérdezte végül.
- A-a. De... a térképért bocsánat - mondtam, átnyújtva neki a még valamennyire használható papírt.
- Az infók még rajta vannak, nem gáz... de... akkor miért is jöttél ide?
- Ezért a nyavalyásért - mutattam a térképre.
- Ezért repültétek át a fél Szigetvilágot?
- Igen, nagyjából ez történt.
- Nem vagy normális.
- Ez nem újdonság.
- Tudom.
- Akkor?
- Fárasztó vagy, tudod?
- Annyira nem, mint az ikrek.
- Csak néha... - indult vissza a kunyhójába.
 Most vettem észre, hogy Fogatlan kicsit távolabb fekszik, mancsaira hajtott fejjel. Hablaty megsimogatta, mire a sárkány álmosan felnézett, de így már látszott, hogy nem aludt, hanem végig figyelte a beszélgetésünket.
- Kis sunyi - simogattam meg én is, mikor Hablaty nyomában kijött a kunyhóból. Hagyta, hogy a nyakánál kényeztessem, aztán mikor abbahagytam, odament Sirinához, aki mindeddig a háttérből figyelt, és üdvözölték egymást. Na igen, ha látja, hogy nem vagyok életveszélyben, akkor csak a háttérben röhög rajtam... pedig az ikrek által halálos mértékű agysejt leépülést lehet szenvedni...
- Gyere! - szólt Hablaty, felszállva Fogatlanra.
- Hova? - kérdeztem reflexből, de én is felszálltam sárkányomra, és követtem a srácot, aki válasz helyett csak leszállt nem sokkal messzebb egy másik, nagyobb épületnél, és csupán intett, hogy kövessem. Mondtam Sirinának, hogy várjon meg, és kicsit később én is beléptem az épületbe.
 Egy tágas klubhelyiség volt, ezt rögtön láttam. Szépen fel volt szerelve és díszítve, de a figyelmemet az asztal körül helyet foglaló sárkánylovasok ragadták meg.
- Hehe... sziasztok! - köszöntem zavartan.
 Fafej és Kőfej valószínűleg elmondhatták nekik, hogy itt vagyok, mert nem támadtak le rögtön a kérdéseikkel, de észrevettem, hogy igenis tudni akarják, mit csinálok itt. Astrid felállt, láttam rajta, hogy ő vállalta a kikérdezésemet. Hablaty már nyitotta volna a száját, de ekkor Fafej hirtelen felpattant, és mintha a korábbi "rendőrségi incidens" meg sem történt volna, Astrid elé vágott, és egy pillanatra olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy azt hittem, hátra esek.
- Kledirn! Olyan jó, hogy végre meglátogattál minket!
- Öhm...
- Gyere! - ragadott karon. - Be kell mutatnom egy nagyon fontos valakinek! - rángatott át a termen, miközben én kétségbeesetten néztem a többiekre, de ők, még Kőfej is, csak a szemüket forgatták.
 A helyiség végében megállított, én pedig csak pislogva meredtem rá, hogy mégis mi lehet vele, hogy Fej mércével is ilyen... ilyen.
- Most pedig... - ment a bejárathoz hevesen gesztikulálva - ...hölgyeim, uraim, Kőfej, sárkányok... bemutatom vendégünknek Sárkányperem, a sziget vezetőinek dicső, sőt legdicsőbb tagját... Csirkét!
 Ebben a pillanatban betotyogott egy fehéres barnás, kotkodáló... csirke. Valóban egy csirke volt... egy... csirke...
- Fafeeeeeej?
- Gyere, Csirke, gyere! - mondta a szárnyasnak, ami követte őt. Te jó ég... - Be kell mutatnom neked valakit! Íme Kledirn! - állt meg előttem. - Tudod Kled, tudnom kell, hogy valaki szimpatikus-e Csirkének, mert ha nem, kénytelen vagyok belekeverni őt a magvacskáiba....
- Öhm... sráááááácooook? - néztem rájuk, reménykedve, hogy kimentenek az őrült viking és egy csirke csapdájából, de nem úgy tűnt, mintha mindjárt a segítségemre sietnének. A csirke közelebb jött és felnézett rám.
- Paaaaaaaaak!
- Mit mondasz, csirke? - hajolt le Fafej.
- Pak, pak!
- Ó, szóval nem nyerte el a tetszésedet?
- Paaaak!
- Hmmm... aha...
- Pak, pak, pak!
- S.O.S....
- Csendet Kledirn! Nos, igen, szerintem sem... Hmmm... Nos... Nem kerülsz a magocskákba, de Csirke rajtad tarja a szemét...
- K-köszönöm.... azt hiszem...
- Ne nekem köszönd! Köszönd Csirkének! Ja, és ha már ott vagy, üdvözöld kellőképpen őkelmét!
- Öhm... köszönöm Csirke... szia Csirke... - motyogtam zavartan.
- Fafej, ne terrorizáld már Kledet a szárnyasoddal! - szólalt meg hirtelen Takonypóc. Abban a pillanatban hálás voltam neki, hogy megment az ijesztő csirkétől és gazdájától...
- Kikérem magamnak, én csak megtettem az alapvető sárkánypermi óvintézkedéseket az idegenekkel szemben! - vágta ki magát a Thorston fiú.
- Na jól van, elég lesz mára az óvintézkedésekből, a vallatásból, és az ismerkedésből, szerintem Kled így is egy életre emlékezni Csirkére... - próbált kimenteni a helyzetből Hablaty, arrébb húzva Fafejtől és az ijesztő madarától. - Kledet holnap visszakísérem Hibbantra, próbáljátok meg nem az őrületbe kergetni!
- Mi őt? - szólaltak meg egyszerre az ikrek.
 Hablaty a szemeit forgatta, de nyilván ő is látta, hogy jobb, ha nem megy bele, és inkább kimegyünk a klubházból. Megállja egy vitában a helyét, de ha az ikrekkel kell azt lefolytatni, inkább nem fárasztja magát. A srác becsukta mögöttünk az ajtót, és sárkányainkkal a nyomunkban elindultunk a mindent összekötő kötélpálya rendszeren... valamerre. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt túlzottan.
- Hát... megismerkedtél Csirkével - szólalt meg hirtelen.
- Igen... és igazad volt, ezt a találkozást tényleg nem fogom elfelejteni... és azt hiszem hetekig csirkékkel fogok álmodni...
 Hablaty felnevetett.
- Nos, ez volt Fafej és Csirke duója. Hidd el, néha ijesztőbbek ennél.
- Ezt nehéz elhinni.
- Pedig elhiheted, előfordul.
- Azt hiszem örülök, hogy holnap visszaviszel, és nem kell túlélnem - jegyeztem meg. - Akkor... tényleg visszaviszel holnap? - fordultam hozzá.
- Muszáj lesz, Kledirn - mondta. - Bízom benned, de vissza kell menned Hibbantra.
- Igen, tudom - bólintottam rá. - De... a térképedért cserébe kimentesz apádnál?
- Megint elszöktél, mi?
- Hagytam üzenetet...
- Azaz elszöktél.
- Nézőpont kérdése.
- Fárasztó vagy.
- Sikló mondja Fúri... - kezdtem volna a visszavágásba, de ebben a pillanatban megcsúszott a lábam, és reflexből Hablatyba kapaszkodtam.
 Azt hittem, megtart, de őt is hirtelen érte, így sikeresen lebucskáztunk a hídról. Szerencsére alig estünk valamit, de azért nyöszörögve ültem fel és néztem a fentről minket bámuló sárkányainkra.
- És ügyetlen - egészítette ki Hablaty az előző mondatát ő is feltápászkodva.
- Nagyon vicces - álltam fel az oldalamat fogva.
 Szinte hallani véltem, ahogy a sárkányok kiröhögnek minket, ahogy könnyedén leugranak hozzánk, és ellenőrzik, nincs-e komolyabb bajunk.
- Jól vagyok, Fogatlan - simogatta meg Hablaty az Éjfúria fejét. - Csak egyesek nem tudnak vigyázni magukra.
 Szemforgatva hátat fordítottam neki, és odamentem Sirinához. Jóformán semmi nem nem maradt nálam, fölösleges lett volna ellenőrizni bármit, szóval csak megsimogattam a sárkányom fejét, annak ellenére, hogy valószínűleg magában még mindig rajtam szórakozott. Ő hozzám dörgölte a fejét, és kicsit megemelte azt, hogy tudassa: térjek át a kellemesebb vakargatásra. Elmosolyodtam, és teljesítettem a néma kérését a mihaszna hüllőnek.
- Tudod Hablaty, kíváncsi lennék, melyikünk lábatlankodna többet egy új helyen - szólaltam meg egy kis idő után. Nem kaptam választ, csupán az Éjfúria morgását hallottam.
- Hablaty? - fordultam meg. Hablaty már távolabb állt, a horizontot fürkészve. - Hablaty? - kérdeztem meg még egyszer.
- Kledirn... szólj a többieknek - szólalt meg hirtelen.
- Tessék? Mi van, miről be.... te jó ég... - motyogtam magam elé, ahogy én is a tengerre függesztettem a tekintetem. Lefagytam a látványtól.
- Mondd nekik, hogy a kunyhómban várom őket... - mondta, egy pillanattal később pedig már Fogatlan hátáról nézett rám. - Siess! - adta ki az utolsó parancsot, mielőtt a magasba emelkedtek a sárkánnyal.
 Néhány pillanatig figyeltem, ahogy a fekete árny távolodik az égbolton, aztán odarohantam a sárkányomhoz, és felpattantam rá. Vetettem egy utolsó pillantást a még távoli, de egyre közeledő sárkányvadász hajókra, majd a feltámadó szélbe kapaszkodva a klubház felé vettük az irányt.

Helyzetjelentés

 Helló Sárkánylovasok! :)

 Igen, tudom, nagyon régen nem volt rész, és megint csak a magyarázkodás... higgyétek el, iszonyatosan sajnálom, hogy ennyi időre eltűntem, de szeretnélek megnyugtatni titeket, nem örökre :D Nehéz időszak volt ez a suliban, és most van a legnehezebb... kezdődnek a szóbelik és írásbelik a középiskolákba. A központi után következő újabb megmérettetés. Nagyon sokat kell erre készülnöm, főleg nyelvből (most is egy köteg német segédanyag fölött írom ezt a pár sort), de megígérem nektek: amint ennek vége, ezerrel újra belevetem magam a történet írásába! ;)

 Ez körülbelül 2-3 hét múlva lesz, de itt megesküszöm, ha az utolsó szóbelim után három nappal nincs új rész, mindenfajta sárkány általi megkergetést nem veszek zokon XD

 Sárkánybarlangban készenlétben van egy cikk, ami ugyan nem új fejezet, de tartalmaz egy kis meglepetést számotokra, ami remélhetőleg egy kicsit kiengesztel titeket a nagy kimaradásért :) Csak... még várunk azzal kapcsolatban valamire, de készenlétben áll XD

 Remélem megértitek, és ne aggódjatok, nem hagytalak itt titeket :D Hamarosan érkezem, addig is, kitartást Vikingek!

Ezzel a cuki Fogival búcsúzom :)

22. rész - Irány az ismeretlen!

 Sziasztok!
 Nagyon nagyon NAGYON sajnálom ezt a rengeteg késést, többet nem is nagyon fogom már mondani, de a suli (főleg a 8.) gyilkos... Meg átgondoltam néhány dolgot, ugyanis - hamarosan évadzáró! (Spoiler - ki fogtok nyírni XD)
 Jó olvasást! :D

- Astrid, itt vagy? - kopogtam be a Hofferson házba.
- Igen, mindjárt jövök! - hallatszott valahonnan a ház mélyéről, néhány pillanattal később pedig elő is lépett a lány, láthatóan készen.
- Mehetünk?
- Persze! - vágta rá, és jelzett a ház melletti karámban lévő Viharbogárnak.
 A sikló gyorsan előjött a kis "odújából", és az oldalunkon már indult is velünk az úton, ami ugyan nem volt hosszú, (a Haddock házig), mégis jól elbeszélgettünk közben.
- Na és, hogy haladtok Sirinával?
- Köszi, szerintem egyre jobbak vagyunk, bár a forgás még nem megy.
- Egy darabig nem is fog.
- Hé! - könyököltem meg.
- Mi az?
- Mondhatom, te vagy a kedvesség mintapéldánya - kuncogtam.
- Ugye? - vigyorgott ő is. - De ne vedd ezt magadra, nem mindenki tud olyan jól repülni kezdőként, mint én.
- Úgy látom Bogár egója átragadt rád is.
 A sikló erre felkapta a fejét, mintha csak a becsületébe gázoltam volna.
- Mi az? A siklók köztudottan kissé hiúak - vontam vállat.
- Ha nem ismerne, szerintem már nyársra tűzött volna, ugye tudod? - szólalt meg Astrid.
- Igen, tisztában vagyok vele - simogattam meg engesztelésül a sárkányt, mire az halk kerregésbe kezdett.
- Na menjünk! - mondtam, és innentől már csak csendben mentünk tovább.

 A Haddock háznál volt megbeszélve a találkozó. Mivel még mindig ott laktam (Odin tudja miért, de nem bántam), nekem nem kellett volna mennem sehova, viszont már mindenki ott volt, kivéve a Hofferson lányt, és miután ezt meguntam, elmentem érte. Az Eset után... nos, elég annyi, hogy nem esett több szó a témáról...
 Miután megérkeztünk, láttuk, hogy a csapat és sárkányaik már odakint várakoznak.
- Na végre! Mi tartott eddig, hajat fontatok, vagy mi?! - kérdezte Fafej.
- Ha-ha-ha, nagyon vicces - mondta gúnyosan Astrid.
- Ja... - helyeseltem. - És egyébként is... senki sem érhet a hajamhoz! - mondtam gyilkos tekintettel.
- Te egyre jobban hasonlítasz Astridra... - suttogta Kőfej. - Már csak a kinézet, és a szekerce hiányzik...
- Meglesz - kuncogtam, majd az éjfúria mellett álló fiúhoz léptem. - Mehetünk?
- Persze - vont vállat, és már fel is pattant a sárkányára, azonban előtte összetalálkozott a tekintete a szőke lánnyal.
 Mindketten lesütötték a szemüket, én pedig láttam, hogy Astrid halványan elpirul. Megint kezdik... Helyet foglaltam Hablaty mögött, Fogatlan pedig rögtön a magasba emelkedett. Csendben repültünk, egyikünk sem szólalt meg. Egy ideje elhatároztam, hogy valahogy közben járok az ügyükben, de mintha én lennék az egyetlen, akinek feltűnt, mi folyik itt... szerintem még ők maguk sem igazán tudják. Takony miatt nem aggódom, Astridnak kicsit sem tetszik... más pedig... nem igazán állna az útjukba. Én lehettem még akadály, de azt már megbeszéltük Astriddal... Legalábbis fogjuk rá.
 Azonban nem volt sok időm ezen gondolkodni, ugyanis ebben a pillanatban megérkeztünk az Arénához, és pedig rögtön a kapuhoz siettem, és kinyitottam. Mielőtt akár csak beléphettem volna, Sirina gyakorlatilag nyalogatva letámadott már a bejáratnál.
- Siri! - szóltam rá. - Ezt most hagyd abba!
 Közben igazából már a nevetés kerülgetett. Nagy nehezen kitértem sárkányom útjából, és felszálltam a nyeregbe.
- Gyere, te... tüskés lilaság - paskoltam meg az oldalát, mire nemtetszően felmordult.
- Mi az? Nem tagadhatod, hogy az vagy - vontam vállat.
 Sirina csak morgott egy egyet, egy pillanattal később pedig ismét az eget szeltük.
- Akkor a szirteknél? - kiáltottam bele a szélbe.
- Igen, ott találkozunk! - mondta, majd el is suhantak az ellenkező irányba.
- Hát akkor Siri... GYERÜNK!!! - kiáltottam, és szélsebesen a Haddock fiú után eredtünk.

 A csapat már ott volt, mikor mi odaértünk, nem sokkal Hablatyék után szálltunk le egy kiálló sziklára. Hiába, egy Éjfúriát nem lehet egykönnyen leelőzni... ezen változtatnunk kell!
- Sziasztok! - köszöntem.
- Szia Kledirn! - köszöntek kórusban.
- Végre te is befutottál - nevetett Hablaty.
- Ha nem lett volna az az áramlat, simán leelőztelek volna!
- Aha... kifogásnak jó! - mondta, és már el is repültek.
 Bosszúsan morogtam egy sort, majd én is utánuk eredtem, de még hallottam, hogy az ikrek összesúgnak.
- Esküszöm, ezek lassan jobban hasonlítanak a tesókra, mint mi...
- Tudom... ezt orvosolni kell! - mondta, és azzal a lendülettel pofon vágta Fafejet.
- Áúúúú! Na... így jobb...
- Szívesen! Még egyet a biztonság kedvéért?
 A többit már nem hallottam, ugyanis az időközben ugyancsak felszállt többiek után eredtem.
- Jól van! - szólt Astrid. - Kledirn, Halvér ti velem jöttök!
- Takonypóc velem jön, az ikrek pedig menjenek keletnek! - mondta Hablaty.
- Értettük!
- Én nem mehetnék egyedül? - szólt be Takonypóc.
- Mi is szeretnénk! - kapták fel a fejüket az ikrek.
- Skacok... még mindig csak egy sárkányotok van...
- Öhm...
- Öhm...
- Hát igen, ezt a problémát még nem sikerült megoldani - állapította meg Fafej.
- Akkor miről is beszélünk? - tette fel az ésszerű kérdést Halvér.
- Hát... azt, hiszem arról, hogy...
- Mindegy! - vágtam a szavába. - Mehetnénk?
- Úgy látom, valaki nem ismeri az etikettet...
- Dehogynem. Csak idegesítő vagy egy kicsit - szökött ki a számon.
- Idegesítő? Hát tudod mit...! Igazad van.
- Na akkor... menjünk már! - mondtam, és meg sem várva a többieket, és találomra elindultam valamerre, bízva benne, hogy a utánam jönnek. Néhány száz méter után lassú siklózásba váltottunk, én pedig hátrapillantottam a vállam felett. Csakugyan, Halvér és Bütyök kicsit lemaradva, Astrid és Viharbogár viszont alig méterekre volt tőlünk.
- Várj már meg! - kiáltotta.
- Mégis miért?
- Tudod, mit kell tenni?
- Hát... izé, járőrözni...
- Röviden ennyi. De most komolyan! - mondta, és egy pillanat alatt mellettünk is termettek. - Nagyon figyelj, és légy óvatos! Jó lenne, ha viszonylag közel maradnál. Ha látsz valamit, és egyedül vagy, egyből szólj nekünk! Értetted?
 Bólintottam, a sikló és lovasa jobbra fordult, én pedig mentem tovább egyenesen. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy Halvér szintén Astriddal tartott. Hát jól van... akkor járőrözzünk! Csak nem lehet olyan nehéz.

Ez nem nehéz... ez unalmas... - gondoltam már sokadjára. Éppen egy kisebb kiszögellésre szálltunk le kicsit pihenni. Órák óta csak repkedtünk, (szerintem körbe-körbe) de nem találtunk semmi különöset. Alig találkoztunk egy-két kósza sárkánnyal, nemhogy vadászokkal. Egy ügyes mozdulattal leugrottam Sirina nyergéből. A térdem enyhén megroggyant a mutatványtól, de már határozottan jobban ment, mint mondjuk egy hete. Gyorsan körbe kémleltem, bár biztos voltam benne, hogy semmit sem fogok látni. Valóban, a végeláthatatlan tengeren kívül, amit itt-ott kisebb sziklák, és a távolból ugyancsak annak tűnő Hibbant-sziget tarkított, semmit sem mutatott a világ. Miután erről meggyőződtem, néhány percre letelepedtem a sziklára. Csak bámultam a messzeséget, sárkányom pedig lassan elhelyezkedett mellettem, és az ölembe hajtotta a fejét. Óvatosan végigsimítottam rajta, mire elégedetten felmordult. Még néhány pillanatig mozdulatlanul ültem, majd felsóhajtottam.
- Hát, Siri... szívesen üldögélnék még itt, de te is tudod, hogy ha Astrid munkakerülésen kap minket, bemutat minket a szekercéjének... már kicsit bánom, hogy szóltam Bélhangosnak, hogy csináljon neki egy újat - kuncogtam.
- Na menjünk...
 Feltápászkodtam, és mialatt Sirina a szárnyait nyújtóztatta ki, én már el is helyezkedtem a nyeregben. A sárkánynak már jelzés sem kellett, egy pillanat múlva már a levegőben is volt, én pedig már kerestem is tovább a nem létező gyanús nyomokat. A szél egy kicsit feltámadt, de az ég tiszta volt, így nem számítottam viharra. Bár nem bántam volna. A vihar az jó. De be kell ismernem, úgy azért nehezebb lett volna a járőrözés. További eseménytelen percek teltek el, én pedig legalább negyedjére néztem meg minden egyes sziklát, kerültem meg és repültem fölé, de továbbra is csak a nagy semmit találtam. Hirtelen szárnysuhogást hallottam, és nem telt egy pillanat, Astrid már elém is vágott Viharbogár hátán.
- Kledirn! Találtál bármit?
- Ha a semmi nem valami, akkor nem, semmit.
- Rendben. Összefutottam Hablatyékkal, ők sem találtak semmit.
- Az ikrek? Hal?
- Az ikreket nem láttam, de szerintem jobban is jártam. Halvér pedig vagy egy órája elszakadt tőlem, hogy leellenőrizzen egy barlangot, ahova mi nehézkesen fértünk volna be Viharbogá - ekkor ismét szárnycsapkodás hallatszódott, de ezúttal sokkal távolabbról, és határozottan másfajta sárkánytól. Ahogy előre néztem, két közeledő Szörnyennagy rémség alakját vettem ki.
- Ugye nem...
- De igen... - suttogtam.
- Már csak ők hiányoztak...
- Szerinted észrevettek már minket?
- Biztos... Vakok, mint a Suttogó Halálok napfényben, bezzeg ilyenkor... egy mérföldről is kiszúrnak.
 Ekkor, gyorsabban, mint gondoltuk volna, lefékezett a két sárkány, hátukon lovasaikkal.
- Sziasztok lányok!
- Gustav...
- Takonypóc...
- Kedvesem, hol voltál eddig?
- Astrid, éppen ráérek, megyünk együtt?
- Bleah...
- Fiúk... Takony, neked járőröznöd kéne... Gustav, te pedig mit keresel itt? - próbáltam menteni a menthetőt.
- Járőrözök is! - vágta rá a Jorgenson fiú.
- Én meg csak errefelé repkedtem, mikor megláttalak titeket!
- És ez ok arra, hogy abbahagyd a feladatod?
- Kedvesem, én éppen nem dolgoztam!
- Először is! Ha még egyszer "kedvesemnek" hívsz, gondoskodom róla, hogy többet ne tudj semmilyen szót sem mondani...
- Ohoho, nyugi kedvesem...
- Én most megölöm... - suttogtam, de még tartottam magam.
- Hé, Astrid! - szólt most Takonypóc. - Akkor jössz?
- Előbb vetem le magam a szirtről sárkány nélkül!
- Ennyire akarod, hogy elkapjalak?
- Abbahagyod, vagy leüsselek arról a sárkányról?
 A srác már éppen mondani akart valamit, de akkor ismételten feltűnt egy sárkánylovas.
- Helló Hablaty! - köszöntünk.
- Sziasztok! Mi a helyzet?
- Ki fogjuk nyírni őket - vontam vállat, fejemmel a két idióta felé bökve.
- Mit tettek már megint?
 Erre csak mindketten felvontuk a szemöldökünket.
- Öhm, nem fontos... Találtatok valamit?
- Semmit! - jött a válasz kórusban.
- Akkor... szerintem akkor mára elég volt, indulás haza!
- Végre!
- Igen!
- Már azt hittem, sosem hallom ezt ma...
- Én is...
- Astrid... ha esetleg van még kedved repkedni...
- Veled nincs!
- Miért mással van? - mosolyogtam cinkosul, miközben Hablatyra sandítottam. Mindketten fülig vörösödtek.
- Hát, izé, igazából... én most megyek! - mondta, és olyan sebességgel húzott el, hogy a szél még a hajamat is meglobogtatta.
- Szóval ma nincs kedve. Mindegy, majd legközelebb biztos nem hagyja ki - mondta magabiztosan Takonypóc.
- Aha... én léptem! - kiáltottam, és én is követtem a lány példáját.

 Nem mentem haza rögtön. Így, hogy már nem kellett koncentrálni a dolgunkra, sokkal felszabadultabban szeltük az eget. Az ég egyre borultabb lett. Furcsálltam, különös volt ennyi vihar. Úgy egy hónapja voltam Hibbanton, és ez már a harmadik lenne... Bár most úgy tűnt, ebből legfeljebb egy kis eső lesz. De arra sem láttam sok esélyt. Mindenesetre élveztük. Mindketten jobban szerettük ezt. Szép a világ, mikor napos, szélcsend van, és minden nyugodt. De a mi lételemünk a káosz. Nem arról van szó, hogy mindig felfordulásban akartam élni. Csak nem bírtam, ha túl sokáig minden a megszokott kerékvágás szerint történik. Őrült sebességgel ereszkedtünk egyre lejjebb és lejjebb, mígnem Sirina szárnyai már a vizet súrolták. Óvatosan oldalra dőltem a nyeregben, sárkányom pedig követte a mozdulatom. A lábam szinte beleért a vízbe, de én csak előre nyúltam, és lassan végighúztam a kezem a víztükrön, hosszú fodrokat hagyva magunk után. Úgy egy percig voltunk így, aztán óvatosan visszatornáztam magam a nyeregbe. Egyenesen repültünk tovább egy darabig, majd szlalomba váltottunk néhány kisebb sziklánál. Volt errefelé sokkal keményebb "pálya", de azzal még nem mertem megpróbálkozni. Viszonylag lassan vágtunk keresztül az akadályokon, hogy a túloldalon, immár felszabadultan, Hibbant felé vegyük az irányt.

- Hablaty, itthon vagy? - nyitottam be a házba.
 Az épület üresen tátongott. Felmentem az emeletre de sem neki, sem a sárkányának nem volt semmi nyoma. Még nem terveztem haza jönni, így Sirinát az ajtó előtt hagytam. Átnéztem az egész házat, de természetesen teljesen fölöslegesen. Mikor visszatértem az előszobába, megakadt a szemem valamin, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Egy levél feküdt az asztalon. Gyorsan a kezembe vettem, és megnéztem a címzést. Olvastam is tovább.

Kedves Kledirn/Apa!

 Nyilván tudjátok, de azért elmondom: a csapattal Sárkányperemre mentünk, még nem tudom, mikor térünk vissza. Majd küldök rém-postát, ha eldől, de valószínűleg ezúttal hosszabb távon leszünk távol.

Hablaty

Fanyarul elmosolyodtam. Klassz... még több idő az A csapattal... És hamarosan a tagjuk leszek... Hogy fogom én ezt kibírni? Ekkor ismételten megakadt a szemem valamin. Épphogy átsiklott a tekintetem padlón, de megláttam egy apró papírfecnit. Lehajoltam, és kíváncsian a kezembe vettem a papírost. Ekkor vettem észre, hogy ez egy pergamen, méghozzá nem is kicsi. Óvatosan kihajtogattam. Ez egy térkép volt. Nem is akármilyen. Egy színes, részletes, mégis áttekinthető képe a Szigetvilágnak. Sőt. Még annál is több volt rajta. Egy darabig álmélkodva néztem. Felismertem Hablaty keze munkáját, de ez még tőle is meglepett. Biztos rengeteget dolgozott vele. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, ki tudtam venni, hogy néhány fontosabb vagy nagyobb helyhez kisebb leírást, lényeges információkat is írt. Na igen, ez Hablaty... Végigfuttattam az ujjam a szigeteken. Sokat közülük nem ismertem, szinte alig volt, amit igen. Néhány percig böngésztem, majd megakadt a szemem a Sárkányperem nevű szigeten. Nagy, jól védhető. És nincs is annyira messze. Legalábbis sárkányháton. Hmmm... Hablaty kiakad, ha látja, hogy eltűnt a térképe... Még nem lehetnek olyan messze... Mire már idáig értem a gondolatmenetemben, már szedtem is elő a ceruzát és pergament, sőt már az első soroknak is nekikezdtem. Miután végeztem az üzenettel, odatettem Hablatyé mellé, és felsiettem a szobába. Leakasztottam a szütyőm, bepakoltam gyorsan pár dolgot, és már rohantam is ki az ajtón. Siri kicsit bóbiskolva feküdt a füvön, de rögtön felkapta a fejét, ahogy kiléptem a házból. Szó nélkül ültem vissza a nyeregbe, és néhány percig ismét a térképet kezdtem tanulmányozni. Őrült vagyok... mintha ez újdonság lenne... Eltettem a térképet szintén a szütyőmbe, majd még egyszer alaposan átgondoltam az ötletem.

- Vágjunk bele! - néztem fel az égre.

 Sárkányom felnézett rám. Látszott, hogy nem érti, mire gondolok.

- Majd elmondom. Most pedig... Siri, irány az ismeretlen! - mondtam.

 Sárkányom elrugaszkodott, én pedig irányba fordítottam, mikor már Hibbant fölé emelkedtünk. Elindultunk Sárkányperem felé.

21. rész - Kínos beszélgetések

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Hát igen, elkezdődött az iskola, gondolom egyikünk sem várta... A részek nem tudom, milyen időközönként jönnek, de igyekezni fogok rendszeresen hozni őket! :D
 Sajnálom a késést, Trixi és Enikő (és ahogy Trixi felhívta rá a figyelmemet, Skira és Snowflake) hibája, még mindig túl jó társaság :P
 Jó olvasást! :)

 Eltelt némi idő. Hogy pontos legyek, ismét 2 hét. A csapat továbbra is tanítgatott, de mivel rengeteget voltak el, nem igazán haladt a kiképzés. "Szerencsémre" azonban Astrid komolyan gondolta, hogy amíg ők nem tudnak, majd az A csapat tanít. Hát... nem mondanám, hogy ínyemre volt. Jó csapat, de... az ember szívesebben van korabeliekkel, meg hát... nehéz megtalálni a közös hangot két idősödő halásszal, egy férfival, aki történetesen Takonypóc apja, egy másikkal, akinek a nevében "néma" van, mégis leviszi a hangja a fejed, és egy öregasszonnyal, aki meg valóban néma. És Gustavot még nem is említettem. Az kis... nem mondok semmit, olyan szinten rám szállt, hogy Astrid és Takony kapcsolata emellett sima bókolásnak tűnik. Néha már azt hiszem, Astrid szándékosan hozta ezt össze. Nem értem, de egyre ellenségesebben viselkedik velem. Legutóbb is én kellett kikönyörögjem, hogy tartsunk egy kis edzést, mire kénytelen-kelletlen gyakoroltunk egy kicsit. Hablattyal viszont szerencsére egyre jobb a kapcsolatom. Mivel még mindig náluk lakom (gőzöm sincs, miért, de már nem is érdekel) sok időnk van egymásra, és úgy eleve nagyon jól elvagyunk. Szinte, mintha az ikrem lenne. Vagy, mint egy bátyó... A jófajta, nem a Fej féle. Akiktől kaptunk is erre néhány gúnyolódó megjegyzést. Őszintén, abban a pillanatban azt hittem, Astrid ott helyben megfojtja őket. Ez végül nem történt meg, de sosem felejtem többet el a roppanó végtagok hangját. És szerintem az ikrek sem. Bár lefogadom, hogy élvezték volna, ha nem éppen egy majd' felrobbanó szőkeség tart szekercét a torkukhoz.
 Így ment ez az elmúlt időszakban. Most is éppen az Arénához tartottam, Sirinával a nyomomban. Már tudtunk egyedül repülni, és Hablatytól is kaptam egy jó kis nyerget, (megjegyzem, Sirina méreteinek levétele nem volt fáklyás menet) de az emberek még mindig nem bíztam a sárkányban. És ezen változtatni akartam. Megértettem őket, hiszen mégiscsak egy ölvész, de értetlen is voltam egyben. Sirina nem csinált soha semmit, jó, néha odakapott pár embernek. És sárkánynak. Meg úgy mindennek ami túl közel ment hozzá, de... sosem bántott volna volna senkit! Azt hiszem... És az elmúlt időszakban sokat javult a kapcsolata a többi sárkánnyal. Főleg Fogatlannal és Kampóval jött ki jól. Ami... különös volt, tekintve, hogy a két sárkány személyisége "kissé" elüt egymástól. De... mindenesetre örültem neki. Jobb, mintha meg akarná ölni őket.
 Szóval az Aréna felé baktattam, lassan, a lehető legtöbb embernek köszönve. Ölvészemnek ezelőtt meghagytam, hogy viselkedjen jó sárkány módjára, és ne egyen meg semmit (és lehetőleg senkit), ami elé kerül. Körülbelül az út felénél járhattam, mikor szárnycsapkodás ütötte meg a fülem, majd tűzropogás, végül egy ismerős, (de nem éppen hiányolt) hang, ezután pedig nem tellett bele 2 másodperc, hogy leszálljon a lángoló szörnyennagy rémség lovasával együtt, közvetlenül előttem.
- Gustav... - húztam el a számat.
- Kedvesem! - pattant le sárkányáról. Ha még egyszer így hív... Sirina unottan felmordult a fiú látványától.
- Gustav. Pamkó - biccentettem. - Mi járatban?
- Ó, éppen csak elrepültünk a falu felett. Az Arénába tartottunk, ugyanis összehívtam egy rendkívüli gyűlést az A csapatnak, mivel, tudod, én vagyok a vezetője... - "szerénykedett". - De nem voltunk elég magasan, hogy ne lássam ezt a tündöklő szépséget - nézett rám.
Ezt... most hagyja abba...!
- Öhm... oké... ha most megbocsátasz... - ültem fel Sirina nyergében,
- Tudud... - folytatta, ügyet sem vetve szándékomra. - Én gyorsabban elvinnélek.
Sirina erre egy pillanatig olyan arccal nézett, ami nekem azt üzente, hogy "Ha még egyszer ezt mondja én kinyírom", de aztán csak előre fordult és várt az utasításomra.
- Hát... kösz, de nem sietek - hárítottam. - Gyerünk Sirina!
- Várj!
 Már épp elrugaszkodtunk volna, de végül mégsem tettük. Nem akartam faragatlanul viselkedni, így végül megforgattam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, és visszafordultam felé.
- Igen, Gustav? - erőltettem magamra nyugodtságot.
- Tudod, nem kell így lennie. Mármint, hogy mi gyorsabbak vagyunk nálatok.
 Érdeklődve felvontam a szemöldököm, mire pimaszul elvigyorodott. Már megbántam.
- Mint az A csapat vezetője... szívesen adnék neked külön órákat. A legjobbtól tanulnál, mert az ugye én vagyok, és... több időnk lenne közel kerülni egymáshoz... - jött közelebb.
- Ahg... - fojtottam vissza kissé kevésbé fiatalnak való véleményemet. - Tudod mit Gustav, nekem most tényleg mennem kell - szálltunk fel Sirinával.
- Találkozunk a megbeszélésen! - kiáltotta utánam.
- Még csak az kéne... - motyogtam magam elé, majd gyorsabb repülésre biztattam Sirinát, hogy még véletlenül se eredjenek a nyomunkba.
- Ez hihetetlen! - füstölögtem, mikor már kicsit távolabb voltunk, valahol az erdő felett. - Ez a srác... miért nem tud leszállni rólam? Miért pont rám szállt?! Miért nem Astridot zargassa? Mondjuk... az ő bosszantására ott van Takonypóc...
" Az se sokkal jobb... Gustav tiszta mini Takonypóc" olvastam le sárkányom arcáról.
Azért nem olyan rossz Takonypóc...

Repültünk egy darabig az erdő felett, mire úgy döntöttünk, ideje visszaindulni. Ezt sem siettük el, bár pontosan tudtuk mindketten, hogy így is késésben vagyunk a megbeszélésről. Már rájöttem, hogy Sirina nem afféle szabályszegő típus, de ha úgy tartja kedve, nemigen érdekli mások véleménye. Ebben hasonlítunk.
- Mit szólsz? Mennyünk még egy kört? - veregettem meg sárkányom vállát.
- Roar!
- Ezt igennek veszem. Na gyerünk! - vetettük be magunkat az erdő sűrűjébe.
 Először csak szlalomoztunk a fák között, míg a szemem megszokta a félhomályt, majd fokozatosan egyre begyorsítottunk. A hely egyre szűkebb lett, szinte már felakadtunk az ágakban, de Sirina mindig sikeresen mozdult, igaz, sokszor eléggé az utolsó pillanatban. Szerintem szívatott. Nem érdekelt. Élveztem. Ahogy a fák között suhantunk, és felkavartuk a levegőt, amivel erősebb szelet keltettünk az erdőben, mint a a tomboló viharok szoktak... valami felbecsülhetetlen volt. Bár részben Sirina is egy tomboló vihar.
 És ez így ment még hosszú ideig. A megbeszélésről teljesen elfeledkeztem, de ha eszembe jutott volna, akkor sem mentem volna. Az idő teljesen összefolyt, de biztos voltam benne, hogy órák óta repülünk sárkányommal.
- Pihenjünk egy kicsit! - szóltam, mikor megláttam egy eldugott tisztás körvonalait.
Sirina hamarosan landolt, én pedig lecsusszantam a nyeregből.
- Pár perc pihenő, aztán mehetünk is... - a szó torkomra forrt.
 Ez a tisztás... az ismerős patak... ez AZ a tisztás. Ledermedve néztem körül. Itt történt az eset... Sirinán is éreztem a feszültséget.
- Semmi baj kislány! - simítottam végig nyugtatóan a szárnyát.
 Tekintetem előre siklott. Ekkor tényleg teljesen ledermedtem. Kicsit távolabb a fű el volt színeződve. Halványan, de kivehető volt egy vörös folt. Egy vérvörös folt. Hátrahőköltem.
- Sirina... mennyünk innen! - ültem vissza olyan gyorsan a nyeregbe, ahogy csak lehetséges.
 Nem kellett sokat nyaggatni, amint felpattantam a nyeregbe Sirina azonnal elrugaszkodott, és az indokoltnál gyorsabban hagyta el a helyet. Sebesen szeltük a levegőt, azonban ezúttal nem az élvezet, és adrenalin, csakis az érthetetlen félelem és kétségbeesés hajtott minket előre. Az út alatt egyikünk sem kommunikált a másikkal végig néma csendben voltunk. Hirtelen azonban körvonalazódni kezdett a hibbanti falu. Felsóhajtottam, majd gyengéden megveregettem sárkányom hátát.
- Semmi baj, Sirina... - mondtam. Részben magamat is nyugtattam. - Az már elmúlt, már nem bánthatnak minket. És mostantól mindig egymás mellett leszünk. Nem hagyom, hogy bántsanak téged! És tudom, hogy te sem hagyod, hogy engem bántsanak - mondtam, majd lassan végigsimítottam a karomon éktelenkedő sebhelyen, amit az a vaddisznó okozott még anno.
- Menjünk haza - suttogtam, mire sárkányom csendesen landolt a törzsfői ház előtt.

 Néhány pillanat múlva beléptem a ház ajtaján. Nem terveztem sokat maradni, gondoltam teszek még egy kört Sirinával, esetleg utánajárok, mi is hangzott el a megbeszélésen, elmegyek gyakorolni Astrid küzdőterére, vagy talán...
- Kledirn! - jött többfelől, egy pillanatig a frászt hozva rám a nagy gondolkodásban. Az egész csapat ott volt, mind engem bámultak.
- Öhm... sziasztok! - mondtam zavartan. - Izé... mit csináltok itt?
- Téged kerestünk - mondta Halvér.
- Öhm... engem?
- Téged hát! - pattant fel Astrid. - Tudsz róla, hogy ma volt egy megbeszélése az A csapatnak?! - kérdezte enyhén szólva dühösen.
- Hát... igen... - jöttem egyre jobban zavarba.
- Szóval igen - tette keresztbe a kezeit. - És ha megkérdezhetem, miért is nem mentél el?
- Elment az idő... - szemeztem a padlóval.
- Szóval elment az idő - nézett rám szigorúan. - Remek...
- Sajnálom...
- Sajnálhatod is! - kiáltott rám.
 Hátrahőköltem. Még sosem beszélt ilyen durván.
- Astrid, azért nem olyan vészes a dolog, egyszerűen elfeledkezett róla! - állt a pártomra Hablaty.
- Te csak ne védd! - rivallt rá a lány.
 Mindenki ledermedt.
- A-astrid? - szólt óvatosan a fiú.
- Ne Astridozz! Amitóta itt ez a lány, csakis vele foglalkozol!
- Astrid, mégis miről...
- Nem érdekel a magyarázkodásod!
 Astrid megfordult, majd Fafejet félrelökve kitrappolt a szobából. Az ajtó hangosan csattant mögötte. Lefagyva bámultam utána. Nem értettem semmit. Mégis mi a jó jaklikőr volt ez?! Megszeppenve fodultam Hablatyhoz, bár egy hang sem jött volna a torkomra. A fiú egy ideig értetlenül bámult, majd szó nélkül a lány után eredt. Az ajtó ismételt csukódása után csend telepedett ránk. A bandára néztem.
- Skacok... én tényleg nem akartam...!
- Semmi baj! - intett le Halvér. - Nem a te hibád. Egyszerűen... Astrid talán félre érthetett pár dolgot...
- Mire célzol? - kérdeztem.
 Halvér felsóhajtott.
- Talán jobb lenne, ha utána mennénk, nem? - szólt közbe az időközben feltápászkodott Fafej.
- Szerintem nem - szólaltam meg halkan. - Főleg nem nekem...
- Sajnálom Kledirn... de attól tartok ez így van...
- Tudom... - suttogtam. - De nem értem... mi volt olyan fontos abban a gyűlésben?
A többiek összenéztek.
- Hát... az az igazság...
- Az A csapat a tagjának akar - nyögte be Takony.
Ledermedtem. Ismét. De most nagyon.
- H-hogy mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Apám mondta, hogy Gustav szeretne felvenni a csapatba, és, hogy a többieknek nem volt ellenvetése.
- Hű... hát ez... meglepő... izé... azt hiszem, én most... megyek... - kezdtem el hátrálni. - Szükségem van... egy kis egyedüllétre...
Mielőtt reagálhattak volna, kirohantam az ajtó, olyan erővel, mint a szőke lány korábban. Engem azonban nem düh hajtott. Nem is félelem. Egyszerűen... egyszerűen nem tudom. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Sosem hittem volna, hogy a csapat elég jónak tart, de mégis... én ezt nem akartam. Szerettem őket, de... nem éreztem úgy, hogy részese tudnék lenni a csapatnak. Hablaty volt az, akit testvéremnek éreztem. Halvér volt az, akivel elcseveghettem bármiről, ami sárkányokkal kapcsolatos. Az ikrek és Takonypóc voltak azok, akikkel elhülyülhettem. Astrid pedig a legjobb barátnőm. Volt eddig... Amemilyen gyorsan csak tudtam, felszálltam Sirinára. Már mikor kiléptem az ajtón, észrevettem rajta a zavart. Nyilván látta a Hofferson lányt...
- Gyerünk kislány! - szóltam. A hangom remegett.
Sirina felszállt. Mint aki már tudja mire gondolok, az erdő felé vette az irányt. Gyorsítottunk. Követtük a több órával ezelőtti utunkat. Most azonban kicsit sem figyeltem. Teljesen mértékben a sárkányomra bíztam az irányítást. Gondolkodni akartam.
 Gőzöm sincs, mennyi idő telt el, mire feleszméltem. Viszont, ahogy ez történt... nem volt valami kellemes. Ugyanis szinte nekimentünk egy fának. A szó legszorosabb értelmében. A lendület, amivel Sirina fékezett, lesodort a nyeregből. Sikeresen felhorzsoltam több helyen magamat, ahogy végig gurultam egy kitaposott, de helyes kövekkel teli ösvényen. Szitkozódva tápászkodtam fel, miközben sárkányom már mellettem volt, idegesen vizsgálgatva.
- Áú... semmi baj, Sirina, csak pár karcolás! Úgyis kellett pár menő sebhely...
 Sárkányom amolyan "Ez most komoly?" tekintettel nézett.
- Jól van, jól van. De azért tényleg nem árt pár...
 Ekkor éles hang csapta meg a fülem. Olyasmi, mint mikor valami egy fába csapódik. Újra és újra. Ölvészemre néztem.
- Nézzünk utána - suttogtam.
 Ahogy lassan beljebb merészkedtünk az erdőben, úgy erősödött a hang is, amik lassan beszédfoszlányokká álltak össze.
- Thor villáma csapna belé.... miért kell... ha még egyszer...
Sirivel összenéztünk. Astrid... Megpróbáltam minél hamarabb eliszkolni, azonban egy lépés máris rálétem egy ágra, ami reccsenve tört ketté. Ez is csak én lehetek...
- Ki van ott?
- Shh! - szóltam sárkányomra. Talán nem vesz észre minket...
- Azt kérdeztem... KI VAN OTT?! - És itt kaptam majdnem szívrohamot. Ugyanis egy szekerce egy tőlem alig centiméterekre lévő fába csapódott olyan erővel, hogy szerintem azt még maga Magni* sem tudta volna kihúzni egykönnyen. Nyeltem egy nagyot, úgy fordultam az egyre közeledő szőkeség felé, akin már távolról látszott, hogy észrevett.
- Argusson - mondta ridegen.
- A-astrid... mi-mi járatban itt?
- Ahhoz semmi közöd. És egyébként is... nem te leszel, akinek bármit elmondok - mondta.
 Vetett még rám egy utálkozó pillantást, majd elindult az ellenkező irányba. Ezt már nem tűrhettem. Elkaptam a csuklóját.
- Mit csinálsz?!
- Nem hagyom, hogy elmenj, magyarázat nélkül!
- Nem fogok neked magyarázkodni!
- De igenis fogsz! Szeretném tudni, mégis mi bajod van!
-  Tudod te azt jól!
- Nem, nem tudom!
 Astrid szólásra nyitotta a száját. Láttam rajta, hogy valószínűleg valami nagyon csúnyát, akar mondani, de inkább fékezte magát.
- Tényleg.... tényleg nem tudod? - sütötte le a szemeit.
- Nem - mondta őszintén.
 Elengedtem a lány csuklóját, aki lassan lenyugodni látszott, de még percekig nem szólalt meg.
- Mostanában... elég sokat vagy Hablattyal... - kezdte zavartan.
- Igen, jól elvagyunk - mondtam.
 Láttam a lányon megjelenni a düh jeleit, így gyorsan folytattam.
- Miért?
 Sóhajtott egy nagyot.
- Nem vagyok biztos benne... de szerintem,... féltékeny vagyok...
- F-féltékeny? - kerekedtek ki a szemeim. - Astrid, miért pont te féltékeny rám, hiszen...óóó - esett le, mi is folyik itt. Hamarabb is megtörténhetett volna. Tétovázva néztem fel Astridra.
- Astrid... - kezdtem, belekalkulálva, hogy az életemmel játszok. - Neked tetszik Hablaty?
 A szőke lány, ha lehet, még jobban lesütötte a szemét. Nem tudtam kivenni, most mit érezhet, arca nem árult el semmit. Sok idő telt el, mire újra felnézett, és rám emelte tengerkék szemeit.
- És neked?
- Nem - mondtam határozottan. - Hablaty csak egy nagyon jó barát.
 A lány ismét csendbe burkolózott. Azt hittem, már némasági fogadalmat tesz, mikor:
- Ha bárkinek elmondod... nem érdekel, hogy a legjobb barátnőm vagy, közelebbről megismertetlek a szekercémmel - mondta, majd szó nélkül megfordult, majd pár lépés után elrohant az ellenkező irányba...