17. rész - Villámok között

 Szédítő sebességgel közeledett a vízfelszín. Sikítás hagyta el a torkomat, és görcsösen kapaszkodtam a sárkány nyakába. Az arcomat valamennyire pikkelyes bőrébe fúrtam, de fél szemmel így is láttam, hogy még mindig zuhanunk. Az ölvész szorosan magához szorította a szárnyait. A távolság egyre csökkent, én pedig inkább becsuktam a szememet, ahogy a tenger szinte már csak méterekre volt tőlünk. Aztán egy zökkenés, és a menetszél megint az arcomba csap, csak azúttal már más irányból. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy…repülünk! A sárkány alattam hevesen csapkodott a szárnyaival, ezzel egyre feljebb kapaszkodva az égen, majd nem sokkal a felhők alatt kitárta a szárnyait és siklórepülésbe kezdett, némileg lelassítva. Lassan felegyenesedtem, és csodálkozva néztem körbe. Repültem már, de ez… ez valahogy más volt. Valami furcsa biztonságérzet öntött, egy egészen hosszú pillanatra pedig teljesen elfeledkeztem mindenről.
 Egy hangos robbanás rántott vissza a jelenbe. Egész messzire kerültünk, de innen is láttam, ahogy egy hajítógép lángokba borulva összeomlik, az emberek pedig fejvesztve menekülnek a közeléből, azonban azt nem láthattam, a mieink-e vagy sem. Egy pillanatra haraggal vegyes idegesség öntött el. Dühösen meredtem a harctérré vált otthonomra, majd visszafordultam a másik irányba.
- Gyerünk! – mondtam határozottan.
 Az ölvész, mintha csak valóban értené a szándékomat, sebesen megindult egy irányba, távol a dúló csatától. Vetettem egy utolsó pillantást a szigetre. Nem lehet. Nem vagyunk rá felkészülve. De ezzel segíthetünk! A sárkány a felhők közé emelkedett, én pedig magabiztosan kapaszkodtam tüsketarajába, annak ellenére, hogy körülöttünk félelmetes közelségben cikáztak a villámok, és ötletem sem volt, merre induljunk. Csak találjuk meg őket!

Eközben a szigeten

 Ryker figyelte a távolodó alakot pár pillanatig, majd, ahogy egy tűzgolyó éppen mellette csapódott be, visszatért a harchoz. 1 sárkány nem érdekli. Ryker látta, hogy ők vannak előnyben, ugyanakkor kissé aggódott is, hisz tudta, ez a csata még bárhogy végződhet. A hibbantiakat alábecsülte, azt hitte, ez is csak egy kis halászfalu, amit könnyedén elfoglalnak fél óra alatt. Azonban, ahogy az ostrom egyre több ideig húzódott, egyre idegesebb lett, hiszen a falusiak vállvetve, keményen harcoltak. Aki csak képes volt rá, volt akár fiatal lány vagy öregedő harcos, védte az otthonát.

 Ryker dühösen figyelte, ahogy a hibbantiak elkezdik visszaszorítani őket, a katonái pedig hátrálnak, riadt tekintettel, miközben a falusiak úgy közelítenek feléjük, mint egy ölni kész, fiókáit védő anyasárkány. Kezdte megelégelte ezt, sietve odarobogott a vadászaihoz.

- Mi van veletek, berezeltek pár falusi halásztól?! – ordított rájuk.

 Ez csak olaj volt a tűzre, ugyanis egy viking elég rossz néven veszi, ha ”falusi halásznak” nevezik. A hibbantiak így már nem egyszerűen dühösen, hanem egyenesen dühöngve rontottak nekik. Ryker dühös volt. Tajtékzott a dühtől, de megőrizte annyira a hidegvérét, hogy átlássa a helyzetet. Hirtelen ők voltak hátrányban, és a férfi látta, hogy ennek a támadásnak nincs értelme, így gyorsan visszavonulót fújt, hogy egy jobb tervet találjon ki. Nem fogja feladni ilyen könnyen!
 Legalább 20 perce álldogált egy helyben a főhajó fedélzetén, mikor az egyik harcosa jelent meg előtte. Egy kis ketrecet tartott, amit a jobb kezével is egyszerűen elbírt.
- Ryker, tudom, hogy most van fontosabb dolgod is, de gondoltam...
- Jól mondod, van fontosabb dolgom is, szóval javaslom kotródj innen! - förmedt rá a vadászra, az pedig tartva a vezető haragjától, lehajtott fejjel elandalgott volna, de ekkor Ryker tekintete egy pillanatra a ketrecre tévedt. Egy rettenetes rémet vélt felfedezni benne, de nem ez keltette fel az érdeklődését, hanem az, hogy látta, hogy a sárkány lábára van kötözve valami. Sietve visszahívta a katonát, mire az kissé értetlenül, de rögvest engedelmeskedett.
- Nyisd ki! - parancsolta. A sárkányvadász ezt is készséggel megtette, a következő pillanatban pedig hangos rikácsolás közepette tört volna ki a kissárkány, ha a tapasztalt sárkányvadász vezér le nem fogja erős kezeivel. Rykernek gonosz vigyor jelent meg az arcán, ahogy látta a kezei közt vergődő sárkányt, majd egy határozott mozdulattal letépte a lábáról a ráerősített papírdarabot, és visszahajította az apró ketrecbe, amit a katona sietve visszazárt, miközben parancsnoka elkezdte olvasni a levelet, amit a sárkányon talált. Az üzenet röpke két sor volt, az aláírást nem ismerte fel, a megszólítás hatására azonban ökölbe szorult a keze, de pillanat múlva el is lazult, és győzedelmes mosoly terült szét az arcán. Most nincs itt a drágalátos Hablaty, hogy megmentsen titeket! - gondolta, majd furcsán nyugodtan visszahívta minden vadászát, és elmagyarázta nekik a tervet.

Messze innen, a viharfelhők között

 Már egy ideje csupán egyenletesen szálltunk. Elég volt egy próba, hogy tudjam, jobb, ha nem nézek le a mélybe, így meredten néztem magam elé, és közben vadul dübörögtek az agyamban a fogaskerekek, de semmi ötletem nem volt, hol lehetnek a többiek. Próbáltam felidézni a tegnapi beszélgetéseinket, de végül arra jutottam, hogy biztos nem mondták el, hova mennek. Ekkor jöttem rá, hogy arról sincs fogalmam, egyáltalán hol vagyok. Már épp előrehajoltam volna, hogy mondjak valamit a sárkánynak, mikor az hirtelen felkapta a fejét, elnézett jobbra, majd sebesen abba az irányba fordult, miközben egyre begyorsított. Ez olyannyira hirtelen történt, hogy szinte kiestem az egyensúlyból, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom. Körülöttünk a vihar egyre jobban bedurvult, az ölvész azonban zavartalanul repült egyre beljebb és beljebb a vihar szívébe. Mire lefékezte magát és egy helyben kezdett lebegni, már nem telt el egy pillanat, hogy ne cikázott volna körülöttünk egy-egy villám, az ég pedig folyamatosan dörgött, szinte egy másodpercre sem hallgattak el a hangos csattogások, mintha csak maga Thor tombolna a közvetlen közelünkben. Úgy kapaszkodtam a sárkány nyakába, ahogy csak az erőm engedte, de biztos voltam benne, hogy így is, alig érezte a jelenlétem.
- Ömmm, mire készülsz? - kérdeztem. Az ölvész nem tanúsított túl nagy érdeklődést a kérdésemnek, továbbra is a felhőket fürkészte, mintha csak fontolgatna valamit, de nem tud döntésre jutni. Hirtelen azonban mordult egyet, és hihetetlen sebességgel bukott alá a felhőkben. Szárnyait testéhez szorította, én pedig feszülten kémleltem körbe. Az egyetlen, amit láttam, hogy a villámok már szó szerint körülöttünk cikáznak, szinte mintha körbe akarnának venni minket. Egyre közelebb kerültek, mégis volt bennük valami megfoghatatlan, a veszélyben pedig valami bámulatos.
 Lassan kiértünk a felhők közül. Az ölvész ismét megállt, és szembefordult a tomboló viharral. Meredten nézte pár másodpercig a viharfelhőket, majd hátrapillantott rám. Rossz előérzetem támadt azzal kapcsolatban, mire készülhet. Nem tévedtem. Nem volt több az egész egy pillanatnál. A sárkány lekapva rólam a tekintetét felüvöltött, egy szempillantással később pedig egy óriási villám sistergő hanggal csapódott a sárkányba. A hang fülsüketítő volt, így reflexszerűen a sárkány nyakába fúrtam az arcomat. Csupán másodpercekkel később ért el a tudatomig, mi is történt. Lassan felemeltem a fejem, de akármennyire csodálkoztam, még mindig éltem. Az előbbi megismétlődött, újra és újra, és én mindannyiszor azt hittem, a következő pillanatban a Valhallában találom magam, azonban a pusztító elektromosság nem ért el hozzám. Össze-vissza spirálozott a sárkány testén, a farka végétől az orráig, de a nyaka és közvetlen közele érintetlen maradt. Nem tudtam, hogy lehetséges ez, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Lenyűgözve pillantottam végig az ölvészen, ő pedig mikor hátrafordult, a szemei aggodalmat tükröztek, de amint meglátta, hogy semmi bajom, morranva fordult újra előre.
- Wáááóóó.... te aztán tudsz - mondtam elismerően. Pár pillanatig még gyönyörködtem a sárkányban, majd eszembe jutott, miért is vagyunk itt.
- Tudod...elég nagy slamasztikában vagyunk. Ha ez kiderül, nagyon nagy bajba kerülök. De...miért is aggódok ezen, ha valószínűleg úgysem fog kiderülni? - nevettem fel keserűen. - Előbb találunk egy éjfúriát, minthogy megtaláljuk őket ebben a viharban, úgy, hogy azt sem tudjuk, hol vannak! - fakadtam ki. Az ölvész érdeklődve fordult hátra, nyilván nem értette a problémát. Mit veszthetek alapon vázoltam neki a helyzetet.
- Meg kéne találnunk a csapatot, mielőtt még túl késő lenne. Akiket láttál az Aréna körül - mondtam értetlen arcát látva. Mikor még mindig furán nézett rám, megpróbáltam a lehető legjobban leegyszerűsíteni. - Azokat az embereket kell megtalálnunk, akiket láttál a körül a hely körül, ahol az elmúlt időszakban voltál. És... - sóhajtottam fel. - Gyorsan kéne.
 A sárkány maga elé meredt pár pillanatig, majd egy elégedett morgás kíséretében megindult előre. Nem tudtam, most tudja az utat, vagy csak megy a saját esze után, mindenesetre, nem vitatkoztam. Mégiscsak ő sárkány. Az ölvész egy darabig egyenesen haladt, majd keletnek (már amennyire ki tudtam venni) fordult, és meg sem állt vagy 20 percig, de aztán ismételten irányt változtatott. Egyre jobban kételkedtem benne, hogy tudja, merre kell menni, aminek párszor hangot is adtam. Olyankor mindig sértődötten fújtatott egyet és gyorsított a tempóján.
- Unatkozom - szólaltam meg hirtelen. Miután nemhogy választ, még reagálást sem kaptam, inkább csendben maradtam. Ez is csak én lehetek... Itt ülök egy vadsárkány hátán egy tomboló viharban, miközben keresek hat kamaszt, akikről elképzelésem sincs, hol vannak. Mégis mennyi az esélye, hogy...
- VIGYÁZZ!!! - ordította valaki. Rögtön felkaptam a fejemet, de így is centimétereken múlt, hogy valami nagy kékség le ne vigye a fejemet. - Te meg...?! - hallottam ismét, ezúttal viszont kapásból felismertem a hang tulajdonosát. Nem kellett hozzá 3 másodperc, hogy egy szikrázó szemű, de egyben csodálkozó tekintetű szőkeség kerüljön a közvetlenül elénk.
- Sz-szia Astrid - mosolyogtam rá bátortalanul. Pillanatokon belül megérkeztek a többiek is, akik mind leesett állal bámulták párosunkat.
- Kledirn?!
- Ezt..meg...
- Erre nem számítottam...
 Idegesen babrálni kezdtem a kezeimmel, ezzel elengedve a kapaszkodómat, de szerencsére, az ölvész egy helyben kezdett lebegni, így ez nem jelentett veszélyt, mégis inkább újra megkapaszkodtam benne. A csapat egyöntetűen elnémult, miután BöffTöff túl közel repült hozzánk, ezzel csaknem egyik fejtől megfosztva a cipzárhátat. Végül Hablaty törte meg a lassan kínossá váló csöndet.
- Kledirn...szolgálnál némi magyarázattal? - jött a kérdés a kis csapat vezetőjétől.
- Izé...az úgy volt...hosszú történet - mondtam végül.
- Van időnk - vont vállat Hablaty.
- Nem, nincs! - kiáltottam, mert a hirtelen események elfeledtették velem a problémát.
- Ezt hogy érted? - húzta fel a szemöldökét. Nyeltem egy nagyot mielőtt válaszoltam volna.
- Hibbantot megtámadták a sárkányvadászok - pillanatnyi néma csönd, majd :
- MI?! - mondta kórusban mindenki, még a sárkányok is felmordultak a szavak hallatán.
- Mikor? - kérdezte komolyan Hablaty.
- Tegnap este. Ha jól tudom, Ryker indította a támadást.
- Értem - bólintott Hablaty, majd társaihoz fordult. - Gyerünk banda, irány a sziget! Kledirn, ezt majd később megbeszéljük - mondta még hátrafordulva. - Halvér, kísérd el! - utasította a nagydarab fiút, mire az engedelmesen mellénk repült gronkelja hátán, a többiek pedig villámgyorsan indultak tovább, a sziget irányába, amiről most már tudom, hogy egyenesen előttünk van.
- Jól van - szólt Halvér. - Mi egy kicsit lemaradunk tőlük. Veled maradok, amíg nem találunk egy biztonságos... - nem tudta befejezni, ugyanis a sárkány alattam nekilendült, és őrületes sebességgel eredt a többiek nyomába.
- ...helyet - motyogta maga elé a nagydarab fiú, majd sárkányával együtt követtek minket.

 Mint kiderült, az ölvész nem hajlandó lemaradni a többiektől, azonban megtartotta tőlük a távolságot. Legalább háromszor majdnem leharapta az ikrek kezét, akik Hablaty óva intése ellenére is folytonosan a sárkány aurájába repültek, ezzel eléggé felbosszantva azt. Én gyorsan elmondtam Hablatynak mindent, amit csak tudok, még Bajkeverő esetét is elmeséltem, igaz, csak nagy nehezen, mert végig a könnyeimmel küzdöttem. Mikor már kezdett körvonalazódni a sziget, Hablaty megállította éjfúriáját, és szembefordult velünk.
- Jól van, tudjátok a dolgotokat! - mondta a csapatnak. - Kledirn, te és az ölvész menjetek vissza az Arénához. Szerinted...?
- Menni fog - válaszoltam előre. A srác bólintott, majd mind elindultak a sziget felé, ahonnan már messziről hallatszott a a szűnni nem akaró csatazaj.
- Gyerünk! - mondtam, és próbáltam irányba fordítani a sárkányt. Nem igazán volt oda ezért, de némi nyaggatás után engedelmeskedett és az Aréna felé vette az irányt. Csendesen landolt az egykori küzdőtér előtt, de láttam rajta, hogy nem szívesen menne oda vissza, így inkább letelepedtem a szikla peremének közelébe, és onnan figyeltem az eseményeket, a sárkány pedig pár méterre tőlem ugyanígy tett.
 A sárkánylovasoknak nyoma sem volt, a vadászok pedig már tényleg komoly előnyt szereztek. A kikötő fele leégett, és idáig hallatszottak az onnan jövő kiáltások. Kíváncsian vártam, mikor támadnak végre Hablatyék, de egészen eddig, nem voltak sehol. Hirtelen azonban megpillantottam a kék pikkelyes siklót és lovasát, amint, szó szerint, a sziget oldalán lopóznak egyre közelebb és közelebb a kikötőhöz, ami a harcoló feleknek fel sem tűnt. Innen nem láttam pontosan, mi történik, de egy pillanattal később sárkányüvöltés hallatszott, Astrid és Bogár pedig előrepült rejtekéből, és elkezdte lángba borítani az egyik még ép hajót Takonypócékkal együtt, akik szintén támadásba lendültek, csak épp másik oldalról, fentről pedig Fogatlan és Bütyök bombázták őket. Aztán megláttam az ikreket is, pont mikor lángba borították az ellenség előtt a faluba vezető utat. Boldog mosolyra húztam a szám a gondolatra, hogy most minden rendben lesz, de az nem tartott sokáig, ugyanis az ölvész dühös morgásba kezdett. Felé kaptam a fejem, és azt láttam, hogy már mellettem áll, és idegesen fújtatva nézett előre. Követtem a pillantását, de csak annyira jöttem rá, hogy nem csatát figyeli,  hanem egy bizonyos dolgot néz, azt azonban nem tudtam kivenni, mit.
- Hé, hé, nyugi! - próbáltam nyugtatni, teljesen eredménytelenül. Egyre hangosabban morgott, és annak ellenére, hogy már annyiszor bizonyította, hogy nem bántana, némileg félni kezdtem. Aztán, mikor a szirt széléhez lépett, és kitárta a szárnyait, már szinte halálfélelmem volt.
- Te meg mit csinálsz?! - álltam elé. Nem vagyok normális. A sárkány olyan tekintettel nézett rám, amitől a legtöbb ember sikítozva rohanna el, de én nem törtem meg. Nem tudtam, mit akar, de nem engedhettem most el. - Nem! - szóltam határozottan. Az ölvész kivillantotta hegyes fogsorát, de tudtam, hogy nem fogja használni. - Nem mehetsz most el egyedül! - mondtam, de amint megláttam, hogy a sárkány oldalra fordítja a fejét, majd cinkosul néz végig rajtam, rögtön megbántam. A következő pillanatban az ölvész lehajtotta a fejét, majd szabályosan felnyomott a hátára, amire egy fájdalmas bukfenccel és pár horzsolással érkeztem, majd, meg sem várva, hogy rendesen megkapaszkodjak, leugrott a szirtről.
- NEM ÍGY ÉRTETTEM!
 Kiálthattam volna bármit, bárhogyan, ez a sárkány nem úgy nézett ki, mint aki elfogadja, ha nem az van, amit akar. És ő most kétségkívül le akart ugrani. Ezúttal gyorsan szétnyitotta a szárnyait, és a harc fölött kezdett körözni, mintha csak keresne valamit. Vagy valakit. Csendben imádkoztam Odinhoz, hogy ne lássanak meg minket, azonban ez reálisan nézve lehetetlen volt. Azok a sárkányvadászok, akik éppen nem voltak a harccal elfoglalva, rögtön célba vettek minket. Az ölvész szerencsére gyorsan reagált, idejében kikerült minden felénk szálló nyilat, azonban sokszor az egész csak egy hajszálon múlt. Aztán megtörtént a baj. Egy háló olyan hirtelen kezdett felénk közeledni, hogy mire csak észrevehettem volna, máris ránk tekeredett, ezzel lerántva minket az égből. Hangos csattanással töredezett be alattunk a dokk, ahogy lezuhantunk. Én valahogy átbucskáztam a hálón, ezzel pár méterrel arrébb érkezve a sárkánytól. Eléggé megütöttem magamat, mégis azonnal felpattantam és próbáltam valamilyen módon kiszabadítani.
- Megint te?! - hallottam hirtelen egy ismerős férfihangot. Ahogy hátra fordultam, már meg is pillantottam a hang forrását. Az a férfi állt előttem, aki korábban sikeresen leleplezett. Pár pillanatig csodálkozva bámult, majd gonosz vigyor terült szét az arcán. - Azt hiszem nekünk még van némi elintéznivalónk... - mondta, miközben megindult felém. Nem tudtam hova menni, így addig hátráltam ameddig csak tehettem, ezzel célirányosan nekimenve a mozdulni képtelen sárkánynak. Szinte már azon voltam, hogy behunyom a szemem, mikor hirtelen valami kékes-lilás csapódott be előttünk. Boldogan felsóhajtottam, ahogy felismertem az éjfúriák jellegzetes lövedékhangját. Hablaty és Fogatlan közvetlenül előttünk landoltak. A férfinak egy pillanatra megingott az egyensúlya, de egy pillanat múlva ugyanolyan biztosan állt a lábain, miközben valamilyen hosszú, zöld, egyenetlen kardot szegezett rájuk. Azt hittem, dühös rám. Ha rám dühös volt, akkor Hablatyékat egyenesen megölte volna legszívesebben, azonban ez velük sem volt máshogy. Még sosem láttam őket ilyennek. A tekintetük nem tükrözött mást, csak haragot és eltökéltséget.
- Menj! - mondta a fiú hátra sem fordulva. Megtettem, amit mondott, sietve felkaptam egy kardot a földről, amit eddig nem vettem észre, és elkezdtem elvágni a köteleket. Hamar kész lettem, felpattantam a sárkányra, majd vetettem egy utolsó pillantást a srácra. Beszéltek valamit, de elég halkan ejtették a szavakat, így nemigen hallottam semmit. Gyorsan felszálltunk az ölvésszel, és igyekeztem minél jobban unszolni, hogy menjünk a lehető legtávolabb. Pár percnyi újabb életveszély és nyaggatás közepette sikerült elirányítanom a faluba. Innen még egész jól lehetett látni a harcot, ami óriási megkönnyebbülésemre, fordulatot vett. A sárkányvadászok visszaszorultak, és egyre többen inkább menekülőre fogták volna a dolgot. Nem kellett sok idő, hogy teljes legyen a győzelem. A vadászok szitkozódva menekültek egyetlen épségben maradt hajójuk felé, ami hamarosan vitorlát is bontott. A hibbantiak ujjongtak, egyáltalán nem érdekelte őket a kár vagy a tűz, fegyvereiket magasba emelve ünnepeltek a kikötőben.
 Én végig csendben voltam, meg sem mozdultam arról a helyről, ahova leszálltunk, épp, hogy csak a sárkány hátáról leugrottam. Az ünneplő emberek lassan visszatértek a faluba, de valahogy mindenki tartotta tőlem a távolságot. (Talán mert egy ölvész feküdt a közvetlen közelemben.)
- Ébresztő kisasszony! - szólt hirtelen valaki. Felnéztem, és a falu kovácsát, Bélhangost pillantottam meg. Zavart, hogy így hívott, de amit a kezében tartott, jobban érdekelt. - Tessék! - adta a kezembe. Egy ketrec volt az. Kíváncsian kinyitottam, majd idilli vigyor terült szét az arcomon, ahogy egy kék rettenetes rém repült ki a ketrecből, és nyomban a mellkasomba fúrta magát.
- Bajkeverő! - kiáltottam fel boldogan.
- Kledirn! - hallatszott hirtelen a törzsfő és fia hangja kórusban. Az idilli vigyor leolvadt az arcomról. Na, most aztán igazán bajban vagyok...

Új blog!

 Sziasztok Sárkánylovasok!
 Igen, a cím magáért beszél, de ne aggódjatok, nem hagyom abba ezt a blogot sem, a folytatás is folyamatban van. Igazából Trixinek panaszkodjatok, túl jó társaság :P Nem tudom, hogy csináljuk, de kedd óta egyhuzamban chatelünk, de megnyugtatlak titeket, holnapra kényszerszünetet beszéltünk meg, így remélhetőleg aznap estére meglesz a rész is :D Remélem benéztek majd az új blogra is, amit Trixivel közösen fogunk vezetni - Sárkánybarlang

Sziasztok, és elnézéseteket kérem a késésért!

16. rész - Őrült ötletek

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn rakom ki a részt (két értelemben is), de egyszerűen az elmúlt napokban nem volt elég nyugalmam, hogy befejezzem.

Remélem elnyeri a tetszéseteket :)

 -  Mindjárt jövök – mondtam, és már a kapunál is voltam. – Ígérem!

 Bezártam  az Arénát, és már rohantam is a falu felé. Ahogy egyre közeledtem a faluhoz, folyamatosan nőtt az aggodalmam. A faluban rendezetlenül elhelyezkedő óriásfáklyák kivétel nélkül lángoltak, az utcát ellepték az emberek. Idegesek voltak. Mindenki határozottan ugyanabba az irányba igyekezett, fegyverrel a kezében.

 Megálltam egy pillanatra pihenni, de hirtelen megpillantottam a törzsfőt, ahogy sárkánya, Fejtörő, a morajszarv hátáról éppen hevesen magyaráz valamit az őket körülvevő embereknek. Gyorsan odamentem hozzá, abban a reményben, hogy magyarázatot kapok a történtekre. Mire odaértem, jóformán minden ember elment már, a törzsfő sárkánya is készült a levegőbe emelkedni.

- Pléhpofa! – kiáltottam.

- Kledirn, mit csinálsz itt? – kért számon. Mielőtt megszólalhattam volna, közbevágott: - Igazából azt kéne kérdeznem, hol voltál eddig?! – mennydörögte.

- É-én…csak - hebegtem.

- Mindegy! Majd később megbeszéljük. Menj biztonságos helyre! – parancsolta. – Fejtörő! – szólt, mire a sárkány azonnal felszállt, és követte a többi harcost.

- Pléhpofa, annyit mondj el, mi történt?! – kiáltottam, mivel a kikötő felől érkező zajok egyre hangosabbá tették a falut.

- Megtámadtak minket! – kiáltott vissza a válla felett, és már el is tűnt az éjszakai sötétségben Fejtörő hátán.

 Egy ideig még bámultam a törzsfő hűlt helyét, majd ahogy eszembe jutott Pléhpofa utasítása, visszasiettem a házba. Nem mentem fel az emeletre, egyszerűen csak leültem az étkezőasztalhoz, és vártam. Nem tudtam, mennyire van félnivalóm, hisz jóformán semmit sem tudtam meg arról, milyen komoly a helyzet. Azt láttam, hogy a falu harcosai mind részt vesznek a védelemben, de ha nagyon komoly lenne a helyzet, összegyűjtötték volna a gyerekeket és az időseket, hogy mindegyiküket biztonságba helyezzék. Mivel ezt nem tapasztaltam, igyekeztem bizakodó maradni a helyzetre nézve.

 Ez azonban, ahogy a percek pörögtek, egyre nehezebb lett. Idegesen doboltam az asztalon az ujjaimmal, és próbáltam másra gondolni, mint például, hogy mivel húzom ki magam a csávából, mikor majd Pléhpofa számon kéri, hova tűntem éjnek évadján. Az agyam hevesen zakatolt, de egyszerűen semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszembe. Hirtelen halk szárnysuhogást hallottam az emelet felől, pár pillanat múlva pedig egy meglehetősen nyúzott, sötétkék rettenetes rém szállt le elém az asztalra.

- Bajkeverő! – kiáltottam, ahogy felismertem kissárkányomat. Bajkeverő ásított egy nagyot, majd befészkelte magát az ölembe. – Örülök, hogy legalább egyvalaki nyugodt tud maradni – sóhajtottam fel.

 Tovább szálltak a percek, talán már órákká álltak össze, mindenesetre, nekem úgy tűnt, mintha pillanatok teltek volna csak el azóta, hogy beléptem a házba. Már nagyon ideges voltam és türelmetlen, tudni akartam, mi a helyzet. A rémem azóta is csendesen szuszogott az ölemben, én pedig inkább nem zavartam, így azóta is azon a széken gubbasztottam. Ez a semmittevés kezdett már fájdalmas lenni, mikor támadt egy ötletem. Lenéztem a szunyókáló rémre, mérlegeltem a pró és kontra érveket, majd óvatosan megböktem a sárkányt, abban a reményben, hogy felkel. Bajkeverő azonban csak morgott egyet és aludt tovább. Megismételtem még egyszer, ezúttal kicsit határozottabban. Felemelte apró fejét, felnézett rám álmos szemeivel, egy pillanattal később pedig visszazuhant, és egy elégedetlen morgással jelezte, hogy nem szándékozik felkelni.

- Rendben…ha nem megy így, legyen úgy. Bajkeverő, ha nem kelsz fel, egy hétig nem kapsz tőkehalat! – mondtam szigorúan, majd a nagyobb benyomás érdekében a halas hordó felé mutattam.

 Erre már rögtön felkapta fejét és meglepetten nézett. Követte a kinyújtott karom irányát a tekintetével, ránézett a hordóra, majd rám, vissza a hordóra, majd vissza rám, de ezúttal megállapodott a tekintete rajtam. Kidüllesztette kis szemeit, szomorúan nézett a szemembe, és miközben szívszaggatóan nyüszített. Ismertem már ezt, mindig akkor veti be, ha akar valamit. Általában nem tudok ellenállni ennek a nézésének, de most álltam a pillantását, és kitartóan szigorú arcot vágtam, hogy érezze, ez most komoly. Egy ideig még próbálkozott, de aztán megadóan lehajtotta a fejét, vetett még rám egy utolsó reménykedő pillantást, de mikor látta, hogy nem ér el semmit, feladta, fújtatott egyet, és engedelmesen, bár elég unottan, felszállt az asztalra.

- Köszönöm! – mondtam, és azzal a lendülettel rohantam fel az emeletre.

 Odamentem a szekrényhez, kihúztam egy pergament, gyorsan elvettem egy szénceruzát és egy rövid bőrszalagot Hablaty asztaláról, és visszasiettem a földszintre. Letettem a papírt az asztalra, és sietve írtam egy szűkszavú üzenetet.

Hablaty!

Megtámadták a falut, nem tudom kik, vagy mekkora a baj, de szerintem jobb lenne, ha visszajönnétek.

 Kledirn

 Összetekertem a levelet, és a bőrszalaggal rákötöttem Bajkeverő lábára. Kíváncsian nézett rám, várva az utasításomat.

- Nagyon figyelj rám, Bajkeverő! Ezt az üzenetet vidd el Hablatynak, nem adhatod át senkinek, legfeljebb a csapat többi tagjának! Értetted? – aprót bólintott. – Rendben. Gyere! – szóltam, és elindultam a bejárati ajtó felé. – Ha most ügyes leszel, 2 hétig nem kell halásznod, minden halat tőlem kapsz – mondtam, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

 Bajkeverő boldogan rikoltott a potyahalak hírének hallatán, és amint kitárult a bejárat, szélsebesen röppent ki a házból. Pár percig néztem sárkányom távolodó alakját, aztán visszamentem a házba.

 Az éjszaka csigalassúsággal telt. Alig aludtam valamennyit, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy mi történhet most a faluban. Újra és újra eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem tudják tartani a védelmet, hogy a támadók többen vannak, de legfőképpen az aggasztott, hogy bármikor arra riadhatok, hogy a ház lángol/omlik/összedől, vagy bármikor betörhetnek, és én itt vagyok védtelenül. Nem tudom, mikor ébredtem, de a Nap még nem kelt fel, sőt kifejezetten sötét volt még odakint. Inkább visszafeküdtem az ágyba, és próbáltam még pár percet aludni. Fél óráig forgolódtam, de aztán beláttam, hogy a visszaalvási kísérlet teljesen sikertelen, így inkább kimásztam az ágyból. Álmosan nyújtózkodtam egyet, és sietve lementem a földszintre. A reggelivel nem vacakoltam, egyszerűen megettem egy sajtot és mellé még egy szelet kenyeret, majd ittam egy korsó vizet. Úgy gondoltam, utána kéne néznem, mi a helyzet.

 Mikor végre rászántam magam, és kiléptem az utcára, a Nap már narancssárgára színezte az eget. Tanácstalan voltam, hiszen ötletem sem volt, merre lehetnek, vagy hova nem jó ötlet mennem, meg úgy egyáltalán, hogy most mit csináljak. Eszembe jutott, hogy tegnap mintha a kikötőhöz tartottak volna, így én is arra vettem az irányt. Óvatos voltam, szinte házról házra lopakodtam, és közben nagyon figyeltem. A falu teljesen kihaltnak tűnt, egy lelket sem láttam sehol. Lassan, de biztosan közeledtem a kikötőhöz. Mikor már látni véltem a permet, ami alatt a hibbanti kikötő terül el, megtorpantam. Alaposan körbe kémleltem, próbáltam bármi árulkodó jelet találni, ami emberekre utalhat, de itt sem láttam sehol senkit. Tovább indultam a kikötő felé, fokozatosan lassítottam, ahogy egyre közelebb értem. Mikor már csak méterek választottak el a sziklaorom peremétől, már gyakorlatilag csoszogtam. Nagyon lassan hajoltam előre, hogy lenézzek a kikötőre. Hirtelen azonban egy suhogó hangot hallottam, majd egy rántást éreztem a derekamnál, és mielőtt akár csak reagálhattam volna, messze kerültem előbbi tartózkodási helyemtől. Az első, ami feltűnt, hogy egy hosszú szőke bajusz lóg az arcomba. A második, pedig hogy ott, ahol egy pillanattal korábban még én álltam, egy hosszú, zöldes végű nyílvessző fúródott a földbe.

- Ez aztán közel volt, mi? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Aha… - nyögtem ki, mikor végre elengedett, és én szembefordultam vele.

 Bélhangos állt előttem, bal keze helyén szekercével. Szúrósan nézett rám.

- És mondd, te mit keresel itt? – kérdezte.

- Titeket – válaszoltam, majd ahogy visszanéztem a nyílvesszőre, inkább hátráltam pár lépést, és úgy folytattam: - Tudni szeretném, mi a helyzet.

 A kovács sóhajtott egyet, összeszorította a kezét, miközben elnézett a kikötő felé, majd, kissé morgósan, de belekezdett:

- Tegnap éjjel óta támadnak. 3 hajó ütött rajtunk, és ha Kübli és Pozdorja nem késnek aznap, és nem veszik észre, sokkal rosszabb is lehetne most a helyzet. A védelmünk erős, talán úgy a kikötő feléig juthattak, de sokáig nem bírjuk.

- Mi van az A csapattal? – értetlenkedtem.

- Egyikőjük sincs itt Küblin és Pozdorján kívül. Mind a Sárkány-szigetre mentek gyakorlatozni. Kübliék is csak azért maradtak, mert vészesen megcsappant a halraktár, és szerintem örültek, hogy kihagyhatják az edzést. 2 sárkány pedig nem igen tud mit tenni, ráadásul csak Fejtörő az, aki távolról is tud támadni – ecsetelte a helyzetet, és közben a falu irányába intett, jelezve, hogy inkább ott folytassuk a beszélgetést.

 Engedelmesen követtem Bélhangost, mivel nem volt kedvem tovább ott maradni, azután, hogy majdnem lelőttek. A kovács egy olyan helyre vezetett, ahol még nem ért véget a falu, de még elég közel volt a kikötő. Körülbelül 20 falusi volt itt, némelyikük evett vagy pihent, de legtöbbjük fegyvert élezett, vagy gyakoroltak a társaikkal.

- Kledirn! – hallottam mögülem.

 Nyeltem egy nagyot, mikor felismertem a hang tulajdonosát. Hallottam, hogy elég távolról szóltak hozzám, de mire megfordultam, a törzsfő teljes életnagyságban tornyosodott elém.

- Pléhpofa – mondtam, és azon igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. (Nem sok félelmetesebb dolog van, mint egy haragos viking férfi. Pláne, ha az illető a törzsfőnök).

- Kledirn, mit csinálsz itt? – kérdezte.

- Csak tudni akartam, hogy áll a helyzet.

 Pléhpofa összehúzott szemöldökkel méregetett egy darabig, majd mélyet sóhajtott, és így szólt:

- Gyere!

- Rendben...

 A törzsfőnök odavezetett egy hordóhoz, és meghagyta, hogy maradjak ott. Nem ellenkeztem, nem szerettem volna még több gondot okozni, szóval inkább csendben leültem, és próbáltam elcsípni egy-egy beszélgetést, hátha megtudok még többet. Nemigen sikerült, csupán annyit tudtam meg, hogy szerencsére eddig csak sérülések történtek, és hogy pár óra múlva megpróbálkoznak egy támadással.

 A délelőtt lassan délutánba fordult, a ”tábor” pedig azóta is mozdulatlan maradt. Nem igazán történt semmi. Unottan lóbáltam a lábaimat, azóta is a hordón gubbasztva.

- EMBEREK! – hallatszott hirtelen.

 A hang irányába néztem, és azt láttam, hogy az egyik harcos maga előtt vezet valakit. A keze össze volt kötözve, és valami furcsa, zöld, foltos ruhát viselt, a fején pedig sisak volt, nem olyan, mint az ittenieknek, ennek az oldala helyett a tetejéről meredeztek tüskék, még csak nem is szarvak voltak. Elég vékony testalkatú volt, az itt lévő összes ember testesebb volt nála. A harcos, akiben Gustav apját ismertem fel, odavezette Pléhpofához, aki éppen a támadás menetét ecsetelte az embereknek, de közeledtükre kíváncsian kapta fel a fejét.

- Ezt a csirkefogót nem messze találtam – lökte a földre a foglyot. – Valószínűleg kémkedni küldték, ugyanis egyedül volt.

 A főnök bólintott, és lehajolt az említetthez.

- Ki vagy te? – kérdezte.

- I-ifjabb B-belezár– dadogta.

- Rendben. Tudod, nem túl kecsegtető a helyzeted Belezár. Most választhatsz! Vagy befogod a szád, és a hibbanti börtönben ér a végzet, vagy...

- V-vagy mi?

- Vagy szépen beszélsz nekünk.

 A katona kikerekedett szemekkel nézett a törzsfőre, pár másodpercig gondolkodott, majd körbe nézett az őt körülvevő harcosokon, végül egy sóhaj kíséretében megkérdezte:

- Mit akar tudni?

- Mindent.

- Tegnap naplementekor érkeztünk a közelbe. Megvártuk, míg a sárkánylovasok elmennek, és rajtaütést terveztünk. Kérem, ne bántson, én csak a főnök parancsait teljesítettem!

- És mégis ki a főnököd? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Ryker – mondta, mire a törzsfő arca meglepett, majd dühös lett, én pedig megrémültem, ahogy belém hasított a felismerés.

- Ryker? – kérdezett vissza.

- I-igen. Személyes bosszúnak tekinti ezt. Azt akarja, hogy a sárkánylovasok ne álljanak többet az útjába.

- Rendben – mondta Pléhpofa, és felállt. – Ennyi elég.

 Két férfi kivált a tömegből, megragadták a vadászt, és elvezették valahova.

- Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – ment oda Bélhangos a törzsfőhöz.

- Mármint mi? – értetlenkedett.

- Az, hogy kémet küldtek. Ez a fickó nem volt valami ügyes, de gondolj bele, ha mi küldenénk egyet…

- Jó-jó, de mégis hogyan? Túl könnyen kiszúrnák.

- Hát, jelenleg van egy elérhető sárkányvadász öltözet… - mondta sunyin vigyorogva, miközben abba az irányba pillantott, amerre egy perccel ezelőtt a sárkányvadászt vitték el.

- Bélhangos, senki sem férne bele a ruhába az itteniek közül – mutatott körbe. – A többiek pedig a kikötő peremének másik oldalán vannak, és ha sértetlenül el is jutna oda valaki, elég gyanús lenne, ha össze-vissza rohangálnánk fölöttük.

- Ebben igazad van. De tudod, itt is van valaki, aki beleférne abba a ruhába – mondta, miközben a fejével az irányomba bökött.

 Kíváncsian fordultam hátra, majd mikor leesett, hogy nincs mögöttem senki, csak egy dolog jutott az eszembe: Jobb lett volna ma nem felkelni…

 Óvatosan szedtem a lábaimat a kikötő deszkáin. Gyorsan átvágtam a torlaszon, amit a hibbantiak állítottak fel. Szerencsére, a sziklafal menti oldalon volt egy apró lyuk, amin sikeres át tudtam mászni. A csizmám halkan koppant a túloldalon, nekem pedig már rálátásom nyílt a lenti dokkokra. Valóban 3 hajó kötött ki, de az egyiket valószínűleg sikerült leégetni, ugyanis csak félig látszott ki a vízből, és innen feketének láttam, egy másikon pedig már távolról látszottak az oldalán rikító lyukak, de még használható volt. Sok ember sürgött-forgott, így gyorsan bevágódtam egy oszlop mögé, és lopakodva tettem meg az út hátralévő részét.

 Mikor már a tengerszinten voltam, szembe jött velem két férfi, így hamar irányt változtattam, szememet kitartóan a deszkákra függesztve. Volt a közelben egy csomó egymásra pakolt hordó, így el tudtam bújni.

- Ez Belezár volt? – hallottam hirtelen.

- Ki tudja? – vont vállat a másik.

- Nem kéne utána mennünk? Jajj, ne, ne, ne, kérlek ne!

- Hagyjad csak, fura fickó. Most mit csinálunk? Huhh.... Legalább megtudok valamit.

- Hé, ti ketten! Gyertek ide! – kiáltotta valaki.

 Thor szakállára! Pár percig várakoztam, majd inkább óvatosan odébb lopództam, hátha ott el tudok csípni egy beszélgetést, ami némi információt is tartalmaz.

 Ezt csináltam további hosszú időn keresztül, de mindenki vagy csendben volt, vagy teljesen hülyeségekről beszélt. Unottan kukkantottam ki, abban hitben, hogy semmi érdekeset nem fogok látni. Abban a pillanatban kihagyott a szívem egy ütemet, a kezemet pedig a szám elé kellett kapnom, hogy fel ne sikítsak. A sárkányvadász, aki előttem ment el, egy ketrecet tartott a kezében. Nem ez rémisztett meg, hanem, hogy felismertem ami, jobban mondva, aki benne volt. Elég volt egyetlen mozdulat a vadásztól, mialatt a Nap megcsillant a sötétkék pikkelyeken, hogy tudjam. Bajkeverő! Ne, ne, ne, csak ezt ne! – gondoltam kétségbeesetten. Óvatosan elhagytam a búvóhelyemet, és megpróbáltam követni a tekintetemmel, merre tartanak. Rövidesen eltűntek a kikötő egy távoli zugában, ahova, miután meggyőződtem róla, hogy nem látnak, követtem őket. Ahogy befordultam annál a saroknál, ahol eltűntek, dühösen belerúgtam a deszkákba, ugyanis úgy eltűntek, mint füstlehelő a ködben. Találomra kiválasztottam egy irányt, és arra indultam. Volt körülöttem pár ember, de igyekeztem kerülni a szemkontaktust, és olyan távol maradni tőlük, hogy ne tűnjön fel nekik semmi. Idegesen néztem ide-oda, de sehol sem találtam Bajkeverőt. Pléhpofa azt mondta, kerüljem a feltűnést és minél hamarabb menjek vissza a faluba, de egyszerűen képtelen voltam itt hagyni a sárkányt. Tudtam, hogy ostobaság, de nem adtam fel a keresést. Rengeteg ember mellett haladtam el, nem tudtam eldönteni, hogy nagyon sokan vannak, vagy egyszerűen körbe-körbe járkálok a kikötőben.

 Éppen felfelé baktattam, egész közel ahhoz a ponthoz, ahonnan már csak lopakodva juthatnék tovább, mikor hirtelen megszólított valaki:

- Belezár! – megtorpantam, de még mindig háttál álltam neki. – Jutottál valamire? – megráztam a fejem.

 Imádkoztam Odinhoz, hogy elégedjen meg ennyivel, és ebben a reményben el is hagytam volna a helyet.

- Belezár! – kiáltott utánam. – Mit gondolsz, kivel beszélsz? – kérte számon.

 A hangjából éreztem, hogy elég ideges lehet. Nyilván a sikertelen támadás miatt. Hallottam, hogy megindult felém, de nem mozdultam. A szívem hevesen dobogott, de a légzésemet fékeztem, nehogy még gyanúsabb legyek. A férfi (a hangjából rájöttem) mellém lépett, mire én elnéztem a másik irányba, de igyekeztem csak annyira, hogy az arcomat ne lássa.

- Na ide figyelj! – szólt. – Nincs jó napom, szóval vagy adj normális választ, vagy az első adandó alkalommal sárkányeledel lesz belőled – mondta.

 Most sem csináltam semmit, csöndben fürkésztem a deszkákat, miközben az agyamban úgy kattogtak a fogaskerekek, hogy már szinte attól féltem, ezzel bukok le.

- Te akartad – mondta hirtelen halál komoly hanggal.

 Annyi időm sem volt, hogy felsikítsak. Mire a tudatomig eljutott, mi történik, már a férfi keze a számon volt, így egyre kevesebb levegőhöz jutottam, miközben az összekötő-híd pereméig hátrált. Elfogott a szédülés, ahogy lenéztem, és megláttam a hullámzó tengert. Nem a magasságtól, hanem a félelemtől, ugyanis tudtam, mire készül. Kétségbeesetten kapálóztam, azonban sokkal erősebb volt nálam. Csupán annyit értem el, hogy a csukja leesett a fejemről, így rálátásom nyílt fogvatartómra. Talán a 30-as évei elején járhatott, barna szeme volt és fekete szakálla, ami csupán egy vonal volt arcán, amit még egy hosszú bajusz keretezett, azonban a feje teljesen kopasz volt. A bal szeme alatt egy apró heget fedeztem fel. Arcára meglepettség ült ki, ahogy megpillantotta az arcomat, én pedig kihasználtam a pillanatnyi figyelmetlenségét. Olyan erősen megrúgtam a lábát, ahogy csak bírtam. A férfi épphogy engedett a szorításon, de gyorsan ellöktem magamtól és rohanni kezdtem.

- Kapjátok el! – ordította.

 Eszeveszetten futottam, csak mikor a torlaszon másztam újra át, néztem hátra. Legalább egy tucatnyi felfegyverzett katona rohant felém, és már páran igencsak közel voltak. Sietve bújtam át a maradék távon, de hirtelen éreztem, hogy valami visszaránt. Hátra néztem, és azt láttam, hogy az egyikük sikeresen elkapta a csizmámat. Próbáltam kihúzni a lábamat belőle, de mikor láttam, hogy ez nem fog menni, inkább egy határozott mozdulattal átfordultam, amivel szereztem néhány karcolást, de sikerült arcon rúgnom a férfit. Amíg ő az arcához kapott, addig gyorsan kimásztam, és néhány pillanatnyi lihegés után rohantam tovább. Szerencsére nem fértek át, így vissza tudtam rohanni a szigetre. Csupán méterekkel azután, hogy távol kerültem a peremtől, elterültem a földön és kapkodtam a levegőt. Bélhangos aggódó tekintete jelent meg a látóteremben. Mielőtt megkérdezte volna, hevesen megráztam a fejem. Hirtelen kiáltást hallottam, majd süvítő hangot, olyasmit, amit akkor hall az ember, ha valami nehéz zuhan sokáig. Óvatosan átfordultam a hasamra és közelebb kúsztam a sziklaperemhez. Épp láttam, ahogy egy óriási kő, sőt inkább szikla darabokra töri a torlaszunkat, és a sárkányvadászok megindulnak felfelé. A falu harcosai rögtön cselekedtek, lerohantak és útjukat állták a vadászoknak, néhány íjász pedig idefentről próbálta visszaszorítani őket. Hirtelen megpillantottam Fejtörőt, hátán a törzsfővel, és Kübli és Pozdorja is feltűnt cipzárhátjukon. Pléhpofa és sárkánya felgyújtották az utat előttük, így egy részük leszakadt, de hamar találtak megoldást, a torlasz egy darabját használták hídnak. Nem tudom, hogy, de sokkal többen voltak, mint odalent láttam.

- Kledirn! – repült mellém a törzsfő. – Menekülj!

- De...

- FUSS!

 Vetettem egy utolsó aggodalmas pillantást a kialakú csatára. A tekintetem összetalálkozott a férfival, aki leleplezett. Jeges borzongás futott végig a gerincemen, ahogy belenéztem azokba a dühös, utálkozó, de eltökélt szemekbe. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és rohanni kezdtem a falu felé. Az emberek, akik nem harcolhattak, kint voltak most az utcákon, de néhány falusi, akik kevésbé voltak harcképesek, a Nagyterem irányába terelte őket. Engem is elcsíptek, de az első adandó alkalommal elszakadtam tőlük. Eszem ágában sem volt a Nagyterembe menni!

- Ez nagy baj, ez nagyon nagy baj – ismételtem talán századszorra, miközben idegesen járkáltam fel, s alá az Arénában.

 Az ölvész egy ideig kíváncsian követte a tekintetével az utamat, de már jó ideje csak feküdt és unottan nézett rám.

- Bajkeverő… miattam kapták el! De mit tehettem volna? Muszáj volt értesíteni őket. Jajj, de ez az egész fölösleges volt! Nem értesültek semmiről, ráadásul még Bajkeverőt is sikeresen elkapták MIATTAM! – fakadtam ki, miközben lerogytam a földre.

 Teljesen kétségbe voltam esve. Ötletem sem volt, mit kéne tennem, mi volna most a helyes. Lassan felhúztam a térdeimet és rájuk hajtottam a fejemet. Percekig ültem így, és csak hallgattam a tenger moraját, ami ugyan gyengén, de elért ide, és elnyomta a kikőben dúló harc hangjait. Hirtelen előre dőltem, ugyanis a sárkány enyhén megbökött hátulról. Hátra néztem, és rendkívül jól esett, hogy megértően az oldalamhoz dörgölte a fejét egy kicsit, majd nem messze tőlem telepedett le. Óvatosan a fejére raktam a kezemet. Szó nélkül tűrte, sőt, kicsit közelebb fészkelte magát.

- De most komolyan – mondtam, mire kérdőn tekintett rám. – Mit tegyek?

 Nem kaptam választ. Lemondóan megcsóváltam a fejem és inkább az eget néztem. Az ég egyre szürkébb lett, amit nagyon különösnek találtam. Itt északon, inkább hóvihar fordul elő, az eső sokkal ritkább. Ez pedig határozottan esőfelhő volt, az ég pedig lassan teljesen szürkébe váltott. Hirtelen egy óriási villámlás szelte keresztül az eget, hosszan visszhangzó dörgést hozva maga után.

- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem némi hezitálás után.

 A sárkánnyal összenéztünk, majd értetlen arcát látva, fejemmel az ég irányába böktem. Kíváncsian nézett rám, majd mikor leesett neki, kissé rosszallóan nézett vissza. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, a kapuhoz futottam, kinyitottam, és kimentem. De nem zártam be. Várakozva néztem a sárkányra, de ő nem mozdult, csak hitetlenkedve és furán nézett felém.

- Gyere! – mondtam biztatóan.

  Az ölvész feltápászkodott, majd lassan, megfontoltan elindult a kijárat felé. Mikor a kapuhoz ért, megállt mellettem, és rám nézett. Hosszasan, azokkal a gyönyörű szemekkel, amik az első pillanatban elvarázsoltak. Visszafordult a kijárat irányába, és egy boldog üvöltés kíséretében hagyta el az Arénát. Percekig csak meredtem utána. Gondoltam, biztos már rég elrepült, belevetette magát a feltámadó viharba. Jól esett, hogy elengedtem, ugyanakkor tudtam, hogy ezzel nagyon ki fogom húzni a gyufát, és még a sárkány miatt is aggódtam, hiszen nem tudom, mennyire gyógyult fel.

 Egy mély sóhaj kíséretében kimentem. Nem tudtam, hova akarok menni, de már nem láttam értelmét itt maradni. Fel sem néztem, reflexszerűen tértem rá a falu felé vezető ösvényre, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Meglepődve kaptam fel a fejem, és egy pillanat alatt visszafordultam. A sárkány a sziget peremén állt, kiterjesztett szárnyakkal, és közben értetlenkedve meredt rám. Legszívesebben odafutottam volna megölelni, de helyette csak lassan odamentem hozzá, és óvatosan az oldalára simítottam a kezemet. Elégedetten felmordult az érintésemre.

- Te aztán tartogatsz meglepetéseket.

 Elnéztem a kikötő felé. Innen egész jól be lehetett látni a helyet. A harc azóta is dúlt, a kikötő szinte minden szeglete lángolt, vagy omladozott.

- Mit gondolsz? – fordultam vissza a sárkányhoz. – Szerinted…?

 Tudtam, hogy nem érti mire gondolok. Még én sem értettem teljesen, hogy gondolom. Erősen gondolkodóba estem. Végül úgy döntöttem, most vagy soha. Óvatosan megkapaszkodtam ölvész egyik tüskéjében, és feljebb tornáztam magamat. A sárkány felmordult, de hagyta, hogy felmásszak a hátára. Mivel a háta tele volt tüskékkel, így előrébb másztam a nyakához. Ez egy ostoba ötlet. Eleve az, hogy kiengedtem, ostoba ötlet volt. Sőt, inkább őrült ötlet. De… meg kell próbálnunk. A sárkány lenézett az alattunk tátongó mélységre, majd kérdőn tekintett rám.

- Mehet – mondtam, miközben a fejemet a nyakába fúrtam. – Bízom benned – suttogtam.

 Az ölvész egy pillanatra megfeszült, majd mikor ismét ellazult, magabiztosan vetette le magát a szirtről, és együtt zuhantunk a mélybe.

15. rész - Támadás a láthatáron

 Szaporán vágtunk keresztül az erdőségen. Szinte teljesen lement a Nap, ezzel megfosztva minket az utolsó fényt ígérő sugaraitól is. Megint mindennek nekimentem, minden kiálló gyökérben, kőben megbotlottam, és minden tüskés bokorban fennakadtam, de ezúttal a sötétség tehetett róla, nem az ügyetlenségem. Vagyis a sötétség is tehetett róla, de ezt a világért sem vallottam volna be. Astrid méterekkel járt előttem, nem egyszer tévesztettem szem elől, de valahogy mindig sikerült beérnem, miközben ő megállíthatatlanul tört előre, a lába elé sem nézve, egy olyan ösvényen, amit én nem láttam.
 Mire kiértünk a rengetegből, már besötétedett. Astrid a falu felé rohant el. Követtem, de gyorsabb volt, mint én, és nem sok idő után már teljesen eltűnt a szemem elől. Gondoltam, biztos nagyon siet, hiszen így is késésben van, így nem húztam fel magam rajta, hogy nem várt meg. A főnöki ház felé vettem az irányt, ami már több, mint 2 hete az otthonom volt. Örültem volna, ha már megkapom azt a beígért kunyhót. Nem azért mert nem éreztem volna jól magam Hablatyéknál. Inkább túl jól éreztem magam ott. Megszoktam, hogy én készítek Hablatynak és az apjának ételt, amit nem kértek, de ettől függetlenül mégis megcsináltam. Hiányozni fog Hablaty, hogy valahányszor csak itthon van, minden könyveket búj, vagy térképeket böngész. Hiányozni fog Fogatlan, az a sárkánybőrbe bújt kiscica, aki minden ottléte alkalmával nyálfürdővel ébreszt, és néha nyers halat akar megetetni velem hálából, egy-egy alaposan hátvakargatás után. Még Pléhpofa is nagyon hiányozni fog, hogy minden este, mikor egy nehéz nap után hazajön, jeget kell neki hozzak, és meghallgatnom mit csinált aznap, és hogy még azóta is Kledrinnek hív, amit egy ideje meg sem próbálok kijavítani, mert már annyira megszerettem. Tudtam, hogy minél tovább maradok velük, annál nehezebb lesz majd elengednem őket.
 Észre sem vettem, de máris a ház előtt voltam. Sietve beléptem a törzsfői házba, és rohantam volna fel az emeletre, de ahogy átléptem a küszöböt, hat kíváncsi szempár szegeződött rám. Jajj, ők ma mindenhol ott vannak, ahol én? - gondoltam keserűen, miközben megláttam a csapat tagjait, Astrid kivételével, és Fogatlant.
- Sziasztok! - köszöntem a telhető legkedvesebben. - Ti még itt?
- Már mindjárt indulunk, csak Astrid pár perce esett be, és még hazarohant a cuccaiért - magyarázta Hablaty. Bólintottam, és leültem a lépcsőre Kőfej mellé. Pár perc várakozás után valóban megjelent szőke barátnőm az ajtóban, lihegve, de tettre készen.
- Mehetünk! - kiáltotta, és már ki is viharzott az ajtón.
- Szia! - köszönt el sorban mindenki, ahogy ők is kiléptek az utcára.
 Nem pattantam fel rögtön azután, hogy Hablaty be csukta maga után az ajtót. Vártam pár percet, hogy egész biztosan ne kapjanak rajta semmin. Mikor úgy ítéltem, már nem jöhetnek vissza, felkeltem és az emelet felé vettem az irányt. Előszedtem a szütyőmet, beleraktam a rajzfüzetemet, és egy kis kulacsban vizet. Egy ideig fel-alá járkáltam, vártam a törzsfőt. Ma este is ki akartam szökni, de ahhoz látnia kellett a férfinak, hogy lefeküdtem. A sokadik kör után a házban, jutott eszembe, hogy nem csináltam vacsorát. Rögtön a konyhába rohantam, és igyekeztem minél hamarabb összedobni valamit. Miközben belenyúltam a halas hordóba, támadt egy ötletem. Kivettem belőle annyi halat, amennyi még belefért a szütyőbe, és fohászkodtam Odinhoz, hogy a főnöknek ne tűnjön fel a pikkelyesek hiánya. Ezután rekordsebességgel elkészítettem a vacsorát, önmagamnak még a szokásosnál is kevesebbet raktam a tányéromra.
 Mire Pléhpofa belépett a házba, addigra már az asztalon volt minden, még egy kevés jaktejet is kerítettem a törzsfőnek, magamnak pedig vizet töltöttem egy korsóba. Bevetettem a létező legártatlanabb arcomat, úgy mosolyogtam a belépőre, talán kicsit túlzásba is vittem, de nem hiszem, hogy feltűnt volna neki. Elég elcsigázottnak tűnt, és látszólag nagyon hálás volt, hogy nem kell még várnia az ételre.
- Szia, Kledrin - köszönt, helyet foglalt az asztalnál, és rögtön nekilátott fejadagja elfogyasztásához. Némán követtem a példáját, és én is enni kezdtem. Nem akartam túl gyanús lenni, így lassan ettem, hogy ne tűnjön fel a fáradt törzsfőnek semmi.
- Kemény nap volt - szólalt meg hirtelen.
- Mi történt? - kérdeztem megszokásból.
- Először is, reggel arra ébredtem, hogy Morgópóc dörömböl az ajtón. Azt mondta, hogy  Larsonék háza túl közel van övékhez, és hogy sértik a magánszféráját. Képzelheted, nem volt könnyű szétszedni őket. Aztán mentem Néma Sven farmjára, ahol el kellett csípnem az ikreket, mivel megint rászoktak a jakok borogatására. Ha hallottad volna, Sven hogy leordította a fejüket! Azt a hangot egy kürt is megirigyelné...Ezután pedig végigjártam a falut, összeadtam a Holgerson lányt a Rikó fiúval, elsimítottam egy vitát a halászok között, majd vissza Jorgensonékhoz megegyezésre jutni a szomszédokkal - fejezte be a monológot. Nem tudtam ehhez mit hozzáfűzni, amit Pléhpofa is észrevehetett.
- Jól aludtál? - váltott témát. A kezem megállt evés közben, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem, de gyorsan higgadtságot erőltettem magamra és így szóltam:
- Ó, igen, igen, csodásan aludtam.
- Csak mert, tudod, mikor reggel felmentem, hogy rátok nézzek, sem te, sem a sárkányod nem volt ott - mondta szemöldökét ráncolva, kérdőn nézve a szemeimbe. Rémület kúszott a torkomba, egy ideig csak dadogtam össze-vissza, de fél perc csend után kinyögtem:
- Bajkeverő szokott néha elkódorogni.
- És te? Te is "elkódorogtál"? - kérdezte gyanakodva.
- Igen - vágtam rá rögtön, kissé túl hevesen. - Akarom mondani...sétáltam egyet.
- Hajnali hatkor? - hitetlenkedett. - Bélhangos szerint reggel 10 előtt sosem lépsz ki a házból.
- Ömmm...de most nem tudtam aludni - próbáltam menteni a menthetőt. - És gondoltam jót tesz egy kis friss levegő - pár percig összehúzott szemöldökkel méregetett. Próbáltam tartani a szemkontaktust, de néhányszor így is a padlót kezdtem fixírozni.
- Rendben - mondta végül, én pedig visszatartottam egy megkönnyebbült sóhajt, nehogy rögtön lebuktassam magam.
 Szerencsére a vacsora hátralévő része viszonylag csendben telt. Pléhpofa még rákérdezett, mikor mentek el Hablatyék, és hogy meddig lesznek el. Készséggel megmondtam, hogy nem sokkal naplemente után, de arra, hogy meddig maradnak, nem tudtam választ adni.
 A vacsora végeztél elköszöntem a főnöktől, és sietve elraktam magam holnapra. Most nem úgy volt, mint múlt éjszaka, ezúttal ha akartam sem tudtam volna aludni, annyira menni akartam. A földszinten pár perc elteltével kialudtak a fények, és én legszívesebben rögtön kipattantam volna az ágyból, és rohantam volna ki a házból, de úgy véltem, a törzsfő gyaníthat valamit.
 Hosszú percek óta feküdtem mozdulatlanul. Már épp úgy gondoltam, indulok, mikor megnyikordult az ajtó, és gyenge fénysugár vetült az arcomra. Pár pillanat múlva azonban újra nyikorgás hallatszott, és a törzsfő elhagyta a szobát. Újra csend vett körül, én pedig felbátorodva ugrottam ki az ágyból. Nem vettem magamhoz semmit, csak a szütyőt. Egy pillanatra lehúzta a vállam a belepakolt halak súlya, de aztán kiegyenesedtem, és kicsit ügyetlenül, de kiugrottam a tetőablakon, és nekivágtam a sötét falunak.

Pár órával korábban...

Néhány kilométerre Hibbant szigetétől, egy termetes, felfegyverzett hajó hullámzott a víz felszínén. Várt, méghozzá egyetlen, bizonyos dologra. A kapitány, megtermett, izmos férfi volt. Pácél gyanánt egy fémlemezekből készült inget viselt, alkarját és egyik vállát érdekes anyag védte, leginkább úgy festett, mintha bevonták volna az egész felszínét egy réteg sziklával, amiből mintha tüskék meredeztek volna. Vastag övén egy méretes koponyadísz kapott helyet. Szinte teljesen kopasz volt, egyedül az orra alatt lévő vastag bajusz, és szakállának egyetlen vékony, egyenes vonala tarkította arcát. Ridegen, rezzenéstelenül figyelte az előtte tornyosuló szigetet, azonban mikor meglátta az öt távolodó árnyat, gonosz mosolyra húzta a száját.
- Elmentek - szólt hirtelen a vezér mellől egy katona. - Támadunk? - a kapitány nem válaszolt rögtön. Komótosan alárendeltje felé fordult, a gonosz vigyor azóta is ott ült az arcán.
- Igen - felelte egyszerűen. - A sárkánylovasok végleg megtanulják, hogy jobb, ha nem keresztezik többet az utunkat.
- Igenis, Ryker! - hangzott a válasz.
 Hamarosan az egész hajó zengett az "Indulás" kiáltástól, amit sorban adott át egymásnak a legénység, a hajó pedig hamarosan északnak indult, egyenesen a Hibbantiak otthona felé...

Éjjel, a faluban...

 Ezúttal inkább úgy döntöttem, megkerülöm falut, és úgy megyek vissza az egykori gyakorlótérre. Átvágtam az erdőnek egy kisebb szakaszán, miközben elhaladtam a Nagyterem mögött, és csak az Arénához vezető híd előtt nem sokkal mentem vissza a faluba. Nem tudom, így gyorsabb volt-e, de mindenesetre, biztonságosabb. Nem igazán tudtam futni a vállamra nehezedő súllyal, amit halaknak hívnak, de gondoltam, hamarosan megszabadulhatok tőlük. Mikor végre megláttam a célt, kicsit sietősebben kezdtem szedni a lábam, így pár perc elteltével, már az Aréna kövét tapostam. Ölvész barátom ugyanott volt, mint mikor legutóbb láttam, annyi különbséggel, hogy mire beléptem, már kíváncsian figyelt egy ideje.
- Szia! - köszöntem neki, és kihúztam a halakat a szütyőmből. Nagyon jó esett levenni végre az elzsibbadt vállaimat nyomó súlyt, így a szütyőt rögtön ledobtam a fal mellé, és így csak a halakkal közeledtem a sárkány felé. Úgy, mint legutóbb letettem elé az ételt, és indultam, hogy szerezzek neki még egy adagot. Miközben az itt lévő hordóban tartott halakat vizslattam, és azon járt az eszem, vajon mennyinek a hiánya nem tűnik fel a lovasoknak, hallottam, hogy a sárkány a hátam mögött éppen elpusztítja az előételt, ami mosolyt csalt az arcomra. Végül 3 megtermett tőkehalat szedtem ki és raktam ismét a sárkány elé. Ezúttal kevésbé hevesen, de most is jólesően, és gyorsan fogyasztotta el őket. Gondoltam, még egy belefér, így tettem még egy kört. A hordóból a legnagyobb halat húztam ki, amit még elértem. Úgy saccoltam, lehetett vagy 10 kiló tömegű, mindenesetre két kézzel is alig bírtam el. Lehajoltam a sárkány elé, de hirtelen megálltam a mozdulatban. Nem tettem le a földre, hanem ráültem a lábaimra, és lassan közelebb húzódtam az ölvészhez. Felemeltem a fejem és a tekintetét kerestem. A szemei furcsállást, zavart tükröztek. Minden fizikai erőmet bevetve felemeltem a pikkelyest, és a sárkány felé nyújtottam. Láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon, így oldalra fordítottam a fejemet, hátha így valamennyit segítek neki.
 A percek pörögtek. Éreztem, hogy a karjaimból lassan minden erő eltávozik. Feladtam, leengedtem a kezeimet, mikor éreztem, hogy valami kicsi, éles dolgok érnek a kezemhez, és óvatosan megszabadítanak a terhemtől. Nem láttam, de tudtam, mi történt. Elégedetten fordultam vissza a sárkányhoz, aki éppen lenyelte vacsorája utolsó darabját. Megnyalta a száját, majd várakozva nézett rám.
- Ha akarsz még, sajnálom, feltűnne a többieknek, ha még több hiányozna - feleltem sajnálkozva. A sárkány pár pillanatig fürkészve nézett a szemeimbe, majd fejét ráhajtotta egyik mellső lábára, és lehunyta a szemeit. Egy darabig elgondolkozva néztem, majd próba-szerencse alapon odamentem hozzá. Nyilván hallotta a közeledtem, de egészen addig nem reagált semmit, míg csak centikre álltam tőle. Ekkor felkapta a fejét, és morogva tudatta velem, hogy másszak ki az aurájából.
- Figyelj! - mondtam halkan. - Úgy tudom, nem hagyod a barátaimnak, hogy ellássanak téged - egy pillanatra lesütötte a tekintetét, de aztán ugyanolyan makacsul nézett újra fel rám. - Ha másnak nem engeded - kezdtem óvatosan - akkor nekem engedd! Semmiség, csak kimosnám a sebeidet, és esetleg lefertőtleníteném - elfordult a másik irányba, egy darabig morgott magában, majd megadóan lefeküdt.
- Sietek vissza! - mondtam, és már rohantam is az Aréna másik végébe, ahol egy itató helyezkedett el. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs semmim, amit használhatnék a sebek kitisztításához. Kimentem a kapun, és reménykedtem, hogy Gothi hagyott itt pár dolgot, ami segíthet. Felmentem a lelátóra, és keresgélni kezdtem. Körbejártam az egészet, de nem találtam semmit, csak pár szövetdarabot, amikkel jelen esetben megelégedtem, és egy füzetet, amivel nem igen foglalkoztam volna, de ahogy elhaladtam mellett, megakadt a szemem egy bizonyos szón:ölvész. A kezembe vettem és olvasni kezdtem.

Az ölvész tegnap került a gondozásunkba. Súlyosan megsérült egy különös balesetben, és valószínűleg már azelőtt is megsebesült. Miután idehoztuk, olybá tűnt, nem éli túl a megpróbáltatásokat, jelenleg azonban bizakodó vagyok. Hihetetlen változáson ment keresztül ez a sárkány röpke egy nap alatt. Tegnap este még megölt volna mindnyájunkat, ha a közelébe megyünk, most viszont sokkal nagyobb az élni akarás benne, de ellátni azóta sem engedi magát. 

Halvér Ingerman

- Ingerman? - kuncogtam, és inkább visszaraktam a füzetet oda, ahol találtam, és visszasiettem az Arénába. Újra az itatóhoz mentem, és beleáztattam az egyik szövetet. Az ölvész felé fordulva láttam, hogy a mozdulataimat figyeli, le sem véve a szemét rólam. Odasétáltam a sárkányhoz, ránéztem, mire alig észrevehetően bólintott. Óvatosan odaléptem a hátához, és nekiláttam. Az elsőnél felmordult, de aztán csendben tűrte az egészet, végig nyugton maradt, akkor is, mikor kicseréltem az anyagot egy másikra.

- Kész! - húztam ki magam dolgom végeztével, majd az ölvészre néztem, véleményt várva. Ő kicsit ingadozva, de felállt, megmozgatta az izmait, és járt pár kört a helyen, majd megállt, közvetlenül előttem. Elégedettnek ítéltem. Lassan oldalra billentette a fejét, és nem csinált semmit, csupán nézett. Óvatosan elmosolyodtam. Meg akartam tenni valamit, de az eszem racionális része azt mondta, őrültség. Viszont én mindenáron meg akartam tenni. Egyszerűen éreztem, hogy most sikerülni fog. Oldalra fordítottam a fejem, és felemeltem a karomat, félénken, lassan, de ahogy fogytak köztünk a centiméterek, egyre fogyott az aggodalmam, míg végül minden félelmem el nem párolgott, messze, és már nem is tért vissza többet. Pár pillanat múlva pedig éreztem a száraz, pikkelyes fejét a sárkánynak, ahogy lassan a tenyerembe simul.

 Boldogan fordultam vissza. A tekintetünk ismét egybeforrt, de ezúttal ez más volt. Elöntött valami kellemes, megnyugtató, megmagyarázhatatlan érzés, ami nem akartam elengedni, azt kívántam, bár sosem érne véget ez a pillanat.

 Hirtelen egy hang szelte keresztül a levegőt, kiszakítva minket a pillanatból. A boldogságom rögtön nyugtalanságba csapott át, ahogy eljutott hozzám ez a rég hallott, semmi jót nem ígérő, öblös, nyugtalanító hang: a vészkürt.

U.i - Sziasztok! Sajnos rossz hírem van. Hétfőn elutazunk a Balatonra, és olyan helyen leszünk, ahol nincs internetkapcsolat. Van ott a közelben egy park, ahol van wifi, szóval nem biztos, hogy az ottlétem alatt nem lesz rész, de elég valószínű. Ne aggódjatok, dolgozok a folytatáson, de nem hiszem, hogy majd közzé tudom tenni. Azon ne lepődjetek meg, ha más blogon láttok kommentelni, egyértelműen fel fogom keresni azt a parkot, de azért értitek, nem szívesen ül az ember egy nyilvános parkban a laptopjával :) Ha jól tudom, pénteken jövünk vissza, szóval addig izgulhattok. (Tudom, gonosz vagyok ;) )
UU.i. Trixi, remélem feltűnt a neked szóló utalás ;) , és Snowflake, tudom, tegnapra ígértem, de gyakorlatilag nem hazudtam, kész lett, csak nem raktam ki, a fent  említett probléma miatt. Szóval, bocsi!

14. rész - Egy kis csajos program

 Lihegve fékeztem le a főnöki ház előtt. Egészen eddig rohantam, és úgy éreztem, a szívem mindjárt kiugrik a helyéből. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, de szerencsére, a ház üres volt. Gyorsan megreggeliztem, és miután szusszantam egyet, rohantam is tovább. A kovácsműhelybe mentem, de Bélhangos azt mondta, most nem tudok segíteni, és hozzátette, hogy hallott a tegnapiról, és a mai napot még megkapom "szabadnapnak". Életemben először, nem örültem ennek. A munkával mindig gyorsan elmegy az idő, így viszont ötletem sem volt, mit csinálok estig. Végül úgy döntöttem visszamegyek az Arénához. Az még csak nem baj, ha egyszerűen ott vagyok, nem? Így hát visszaindultam oda, ahol kezdtem a napot, de előtte még haza ugrottam átöltözni, ugyanis azt a legutóbbi alkalommal elfelejtettem. Ha így belegondolok, rengeteg mindent kaptam, mióta itt vagyok. A rajzfüzetet, a szütyőt, és a mellényt Hablatytól kaptam, de Astrid, sőt még Takonypóc is adott valamit. Kihúztam az ágy alól a ládámat, amit Takonytól kaptam. Azt mondta, őneki egy nagyobb láda kell, így már nincs rá szüksége. Ebbe gyűjtöttem a kapott dolgokat, amiket a srácok adtak. Mivel a legtöbb dolgot magammal hordtam (értsd: rajzfüzet,szütyő), így igazából csak az Astridtól kapott ruhák kaptak itt helyet. Astrid stílusa kicsit merész volt nekem, de azért tetszettek a ruhái. Én általában mindig vastag csizmát, hosszú nadrágot és két ugyancsak hosszú pólót hordtam, nem igazán próbáltam ki semmi újat. Most egy vékony szürke nadrágot, rá egy egyszerű szoknyát,  és egy lenből készült tunikát vettem fel. A mellényt elraktam, a csizmát pedig még inkább nem cseréltem le. Eléggé elegem volt már a rohangálásból, így ezúttal inkább kényelmesen elsétáltam az Arénához. Reménykedtem, hogy egyedül leszek, azonban csalódnom kellett. A csapatból mindenki ott volt a lelátón, és elég elmélyülten beszélgettek valamiről.
-...és ha keletről közelítenénk, akkor meglephetnénk..ó szia Kledirn! - hallottam már távolról Hablaty hangját, mire mind felém kapták a fejüket.
- Szia! - köszöntek a többiek is.
- Sziasztok! Miről van szó?
- Sok mindenről. A sárkányról, hogy mi van a sárkányvadászokkal... - sorolta Hablaty.
- Értem - bólintottam, és a rácsra könyököltem, miközben lenéztem az Arénába. Az ölvész most is ott volt, a napon feküdt, de felkapta a fejét, mikor csatlakoztam a többiekhez. Morgott valamit, majd visszafektette a fejét a lábaira, de továbbra is engem nézett.
- Ez a sárkány tudathasadásos? - hallottam hirtelen közvetlen mellőlem Halvér hangját. Elgondolkozva nézte a sárkányt.
- Mert? - kérdeztem számonkérőn.
- Tegnap kora este felébredt. Megpróbáltuk ellátni, de ha nincsenek a sárkányaink, valószínűleg már a Valhallában lennénk. Most meg úgy néz ki, mint egy kezesbárány. Habár, lehet, hogy csak el akarja hitetni velünk, hogy aztán lecsapjon, mikor óvatlanok vagyunk...
- Nem hiszem, Halvér...
- Miért nem? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Csak...mert nem - néztem el a másik irányba.
- O-oké...
- Ömm, mit tudtatok meg a sárkányról? - váltottam témát, és igyekeztem úgy tenni, mintha csak félvállról kérdeztem volna.
- Nőstény, fiatal, úgy körülbelül 15 évesre tippelném. A sérülések nagy része friss, gondolom azokat szerezte a vadkanoktól, de vannak még rajta régebbiek is. Úgy gondolom, hogy egy időben szerezte őket. Mint már gondolom tudod, sárkányvadászokra gyanakszunk.
- Kik is ezek a sárkányvadászok pontosan? - kérdeztem. Erre valóban kíváncsi voltam, és ezt nem is lepleztem.
- Nem lehet részletezni - vonta meg a vállát. - Sárkányokra vadásznak, és saját célokra használják őket. Astrid ugye mondta még 2 hete, hogy ritkán látjuk őket, de egyre közelebb kerülnek? - bólintottam. - Ez a sárkány a bizonyítéka, hogy bajban vagyunk. Méghozzá jó nagyban - sóhajtott. Ekkor a csapat többi tagja is mellénk jött. Pár pillanatig mind a sárkányra néztünk, majd Hablaty törte meg a csendet.
- Halvér, akkor eldöntötted?
- Igen...nehéz itt hagyni, de nincs más választásunk... - mondta szomorúan.
- Mi? Kit itt hagyni, mi? - értetlenkedtem.
- Úgy döntöttünk, hogy még ma útra kelünk, az ölvészt pedig az A csapatra bízzuk - magyarázta Astrid. Hosszú másodpercekig nem jött ki hang a torkomon, csak tátogni tudtam.
- D-de azt mondtad, hogy nem szívesen adod bárki kezébe a sárkányt - meredtem értetlenül Hablatyra.
- Ez így van, de muszáj a sárkányvadászok nyomára bukkannunk. Nem tudhatjuk, tudnak-e róla, hogy Hibbant az otthonunk, de így is, úgy is óriási baj, ha ide keverednek - lassan, olyan lassan, ahogy a hallottakat emésztettem meg, bólintottam.
- Mikor mentek? - kérdeztem.
- Ma naplementekor. Ha minden igaz, van egy ötletünk, hol vannak jelenleg. Remélhetőleg rajtuk tudunk ütni - mondta Astrid.
- Tudod mennyi ideje nem csinálhattunk ilyet? - kérdezte Kőfej.
- Annyi ideje, hogy már annyira unatkoztunk, hogy szinte elkezdtünk olvasni egy KÖNYVET! - szörnyülködött Fafej. - Hűű, a hideg is kiráz a gondolatra...
- Értem. Hát sok sikert! Én akkor most megyek... - mutattam a hátam mögé, és el is kezdtem hátrálni. Lementem lelátóról, és az erdő felé vettem az irányt. Nem akartam semmit, csak kicsit egyedül lenni. Alig hagytam el az Arénát, lépteket hallottam közeledni felém. Nem néztem oda, úgyis mindjárt megtudom, ki az.
- Hé, megállnál egy pillanatra! - erre muszáj volt megtorpannom és bevárnom. Pár pillanat múlva már mellettem is volt, kék szemei fürkészve néztek engem.
- Baj van? - kérdezte Astrid.
- Nincs, csak...bánt, hogy ilyen keveset vagytok itt - mondtam, hogy ne hazudjak teljesen, mert nem emiatt aggódtam.
- És mi a másik ok? - kérdezte pimaszul a szöszi. Sóhajtottam.
- Ennyire látszik, hogy van? - adtam meg magam.
- Igen. Na, ki vele! - szólt rám.
- Rendben... Azt mondtátok, hogy ha elmentek, az ölvészről az A csapat gondoskodik. Nem tudom ez mennyire jó ötlet. Nem azért, jó csapatnak tartom őket, Gustav remekül vezeti a csapatot, Morgópóc, Néma Sven, Kübli, Pozdorja, és Gothi pedig erős csapatot alkotnak, de bennetek mégiscsak jobban bízom, és...
- Látom neked nagyon fontos ez a sárkány - szólt közbe a lány.
- Megmentette az életem - hárítottam, és inkább a fűszálakat kezdtem tanulmányozni. Astrid egy darabig elgondolkozva nézett rám, majd így szólt, mielőtt megindult volna előre:
- Gyere, mutatok valamit!
Pár másodperc tétovázás után követtem az erdő felé. Astrid gyorsan szedte a lábait, alig bírtam tartani a tempóját. Rátért egy ösvényre, amit hosszú ideig követett, majd hirtelen jobbra fordult, és keresztül vágott a növényzeten. Nehéz volt követni, főleg úgy, hogy a létező minden hegyes vagy szúrós dologban felakadtam, Astrid meg könnyedén kikerült minden akadályt, mintha ismert útvonalon járna. Egy ideig egyenesen ment, de aztán megint elkezdett össze-vissza kanyarodni, szinte már alig láttam az alakját. Átmászott egy kidőlt rönkön, átugrott egy árkot, amibe nekem sikerült beleesnem, és keresztül gázolt egy patakon, amibe nekem kis híján sikerült beleesnem. Nagyon reméltem, hogy van értelme ennek a dzsungeltúrának, és nem csak össze-vissza barangolunk az erdőben. Hirtelen azonban megtorpant, és elégedetten nézett hátra. Én ott lihegtem a nyomában, és mikor végre megállt, le kellett hajolnom, és a térdeimbe kapaszkodva próbáltam újra normálisan lélegezni. Pár pillanat múlva, mikor felnéztem, igazán elcsodálkoztam. Egy tisztáson álltunk, kissé olyasmin, ahova eddig jártam. Itt is volt víz, de itt egy szikláról folyt alá, és épphogy annyi ömlött le, hogy inni, vagy esetleg kezet mosni lehetett vele. A hely tágas volt, világos, viszonylag nyitott, de egyben védett is. Nem ez nyűgözött le, hanem hogy gyakorlatilag egy komplett gyakorlótér volt itt berendezve. Volt egy rakás céltábla, egy halomba rengeteg féle fegyver, nehéznek tűnő zsákok, de még egy itatóvályút is felfedeztem kicsit távolabb, a körülöttünk lévő fenyők pedig olyanok voltak, mintha mindegyik súlyos sérüléseket szerzett volna, amik idővel együtt nőttek a fákkal.
- Tetszik? - kérdezte a szöszi.
- Wáóó... ezt, ezt mind te rendezted be? - ámultam.
- Igen - válaszolta büszkén. - Már évek óta használom ezt a helyet, habár mostanában annyira nem.
- És miért is jöttünk ide? - néztem rá értetlenül. Nem válaszolt, csak sokatmondóan végigtekintett rajtam, és elkezdett a fegyverekhez rángatni.
- Jajj, Astrid, igazán nem kell... - ellenkeztem.
- De kell! - erősködött. - Na, válassz fegyvert! - megadtam magam, és inkább megnéztem a fegyvereket. Nézzük...íj? Á, kicsit sem értek hozzá. Kalapács? El sem bírnám. Buzogány? Eszemben sincs! Ostor? Thorra, mit nem tart itt Astrid?! Végül megakadt a szemem egy szekercén, és jobb ötletem nem lévén, azt húztam...volna ki. Már ha elbírtam volna. Valahogy még csak-csak kivettem, de aztán rögtön lerántotta a karom a földre.
- Bocsi Astrid, nekem nem való az ilyesmi - néztem fel rá sajnálkozva.
- Ugyan, egy viking nem mondhat ilyet! Csak el vagy lustulva - mondta, majd könnyedén felvette a fegyvert földről és visszadobta a helyére.
- Köszönöm? - mondtam, de inkább kérdésnek szántam. A lány csak megforgatta a szemeit, és előkotort valamit a fegyverek közül, majd a kezembe adta. Egy fakard volt az, épphogy még elbírtam. Szerzett egyet magának is, majd a tisztás közepe felé intett. Megállítunk egymással szemben, majd Astrid megkérdezte:
- Mehet?
- Van más választásom? - kérdeztem.
- Nincs - mondta egyszerűen. - Készen állsz?
- Nem, de mehet - válaszoltam, Astrid pedig rögtön támadott.

 Kínkeserves órák vártak rám. Azóta is a fakardokkal vívtunk. Nem értettem a harchoz, de így is feltűnt, hogy Astrid bárkinek kemény ellenfél lenne. Hihetetlenül gyorsan szúrt, vágott, és védekezett, bármiféle nehézség nélkül.
- Na, ez egész ügyes! - dicsért, mikor a tízből egy támadását ki tudtam védeni.
- Igen, ha egy 5 évessel vívnék - fintorogtam. - Ennek nincs értelme, én egyszerűen nem tudok harcolni!
- Dehogynem, hisz viking vagy! - megpróbáltam kihasználni, hogy beszél, és bevinni egy ütést, de a lány figyelme egy pillanatra sem lankadt, és könnyedén kivédte. - Akartam kérdezni...hogyhogy nem tudsz harcolni? Hisz mégiscsak egy híres sárkányvadász szigeten nőttél fel, és... - nem folytatta, de tudtam, mire gondol. És az apám volt a törzsfő...
- Nem igazán foglalkoztak velem. Hidd el, Asmund sokkal jobb kiképzést kapott, mint szerintem bárki a szigeten - válaszoltam. - Azt hiszem, a kard nem az én fegyverem - mondtam, miután megint nem sikerült Astrid támadását kivédenem.
- Ez nem biztos, egész ügyes vagy, csak nincs tapasztalatod, és egy kicsit gyenge vagy - nevetett. - Amúgy akkor mi a te fegyvered, ha nem a kard?
- Nem tudom, mindenesetre szimpatikus a szekerce, szívesen használnám, már ha elbírnám - nevettem el a végét, és már meg sem lepett, hogy Astrid ismét tökéletesen leszúrt volna, ha igaziból harcolunk. Hirtelen azonban megmerevedett, és meg mernék rá esküdni, hogy el is sápadt.
- Astrid? Minden rendben?
- A szekerce... - motyogta, majd egy pillanattal később térdre rogyott.
- Odinra, Asrid, minden rendben? - kérdeztem, ahogy leguggoltam mellé.
- Elvesztettem...elveszett a szekerce... - mondta holtsápadtan.
- Astrid, nyugi! Nyugodj le és mondd el, mi történt! - ültem le mellé. Vett egy mély levegőt. Úgy láttam, valami nagyon feldúlta, de ezt a világért sem mutatná ki.
- Mikor a szigeteden jártunk... - kezdte a már megszokott hangján. - Mikor elfogtak, elhagytam a szekercém. Thor szerelmére, hogy tudtam több, mint 2 héten át elfeledkezni róla?! - bokszolt a földbe.
- Gondolom fontos volt neked...
- Igen. Még a bácsikámtól kaptam. A legjobb minőségű vasból csináltatta, Bélhangos külön foglalkozott vele. Hajj, hogy tudtam...
- Akarod, hogy tartsunk szünetet?
- Nem! - mondta határozottan, és már fel is ugrott.
- Jó, de én akarok szünetet - közöltem, mivel a lábaim meg sem mozdultak.
- Ha, nyápic - talált vissza teljesen önmagához, de azért ő is leült.
- Rabszolgahajcsár - vágtam vissza.
- Mi?! Miért?
- Láttalak a többiek társaságában. Olyan vagy, mint egy főnökhelyettes. Egy elég kemény főnökhelyettes. Ha olyanok az edzésterveid, mint ahogy az eddigiekből gondolom, részvétem a csapatnak.
- Ó, még semmit sem láttál az edzésemből - vigyorgott, ettől a kijelentésétől pedig eléggé frászt kaptam. Ha Astrid elhatározta, hogy most rendes vikinget képez belőlem, túl fogom én azt élni? Astrid kicsit félelmetes személyiség volt, de nagyon jófej is, és én szerettem volna jóban lenni vele. Megvolt köztünk az összhang, hogy barátok legyünk, de az elmúlt időszakban alig láttam. Sosem szerettem fölösleges témákról beszélgetni, így olyanokon kezdtem gondolkodni, amik érdekelnének.
- Hablaty a csapat vezetője, ugye?
- Igen. Nem hivatalosan, egyszerűen csak ösztönösen csinálja, mi pedig tesszük amit mond. Van tehetsége, szerintem észre sem veszi, de már most felelősségteljes vezető. De igazából egyenrangúak vagyunk, senki sem senkinek a főnöke, egyszerűen csak bízunk Hablatyban.
- És mondd, ti ketten akkor...
- Mi, nem nem nem csak barátok vagyunk! - mondta hevesen.
- Azt...azt akartam kérdezni, régóta ismeritek-e egymást... - mondtam zavartan. Astrid csak tátogott, mint egy hal, majd nagy nehezen, idegesen mosolyogva kinyögte:
- Igen, én is úgy gondoltam. Mármint, igen régóta ismerjük egymást, felejts el amit mondtam! - mondta nagyon zavartan, kerülve a szemkontaktust. - Kezd meleg lenni - mondta. Éppen kezdett lemenni a nap, az éjjeli hideg már csípni kezdte a bőrömet. Megfordult a fejemben, hogy Astrid esetleg megbetegedett. - Ideje mennünk! - adta a végszót, és már indult is vissza a fák között. Még az alászálló sötétben is láttam, hogy barátnőm arca rákvörös.

13. rész - Az ölvész

 Nem siettem az úti célom felé. Megálltam egyszer-egyszer körbekémlelni, látok-e bárkit az utcán, de az szerencsére teljesen kihalt volt. A faluban nem égett sok fáklya, de szerencsére a telihold elegendő fényt szolgáltatott. Miután kiértem a faluból, még egyszer hátratekintettem, majd futásnak eredtem az Aréna felé. Felmentem oda, ahol a régi nézőtér terült el, és lenéztem a rácsokon keresztül a helyre. A rémület egy pillanat alatt a torkomba mászott, ahogy megláttam az üres Arénát. Rögtön lefutottam a bejárathoz, és kinyitottam a kaput. Félhomály borított mindent, de nagyjából beláttam a teret. Az Aréna közepén álltam meg, ott néztem csak körbe. Jobbra néztem, semmi. Balra néztem, semmi. Előre pillantottam, ugyancsak semmi. Megfordultam...és hátra estem. Az ölvész ott állt közvetlen az orrom előtt, csupán centiméterekre az arcomtól. Újra engem nézett az a szempár, amit valahányszor megláttam, megszűnt az idő körülöttem. A sárkány lehajolt a szintemre, és kíváncsian fürkészett engem. Éreztem, ahogy a meleg levegő kiáramlik az orrából, és kissé megborzolja a hajamat. Óvatosan elfordítottam a fejemet, és kinyújtottam felé a kezem, de ő ekkor elhátrált és morogni kezdett. Nem fenyegetően, sokkal inkább figyelmeztetésnek hangzott. Visszafordultam a sárkányhoz. Ő egy darabig engem nézett, majd, szerintem ok nélkül, elfordult és elnézett a másik irányba, mikor elkerekedtek a szemei. Követtem a tekintetét, és belém hasított a felismerés, mikor megláttam a nyitott kaput. Az ölvész azonnal a kijárat felé kezdett futni, bár eléggé bicegett, így sikerült még előtte oda érnem és útját állnom. Ez nem igazán tetszett neki, megpróbált elmenni mellettem, és mikor ezt nem hagytam, eléggé dühösen kezdett morogni, amitől eléggé megijedtem, de nem hátráltam meg. A tekintete most dühös volt, de továbbra sem volt hajlandó támadni. Nem értettem, miért nem teszi, hiszen ez állítólag egy nagyon veszélyes sárkány, mégsem ugrik nekem azok után, hogy nem engedem kimenni.
- Figyelj! - mondtam, mikor láttam, hogy ha kell, az ölvész reggelig itt áll, ha én is. - Nem mehetsz ki! Súlyosan megsérültél, nem húznád sokáig - a sárkány erre csak felhorkantott. - Engedd, hogy segítsünk! - mondtam, mélyen a szemeibe nézve. Talán még egy percig álltam meredten a sárkány és a kijárat között, de így is, rengeteg érzelmet láttam végigsuhanni a szemén. Dühöt, haragot, szomorúságot, majd beletörődést. Végül elfordult, és sértetten fújtatva elvonult az Aréna egyik sarkába. Kis tétovázás után bezártam a kaput, de nem mentem ki. Odamentem egy gondosan lezárt hordóhoz, és kivettem belőle a legnagyobb halat, amit még elbírtam. Lassan odamentem a sárkányhoz, aki kíváncsian kapta fel a fejét a közeledtemre, és mikor meglátta a halat, felderült a tekintete. Óvatosan leraktam elé az ételt, majd hátráltam pár lépést. Egy ideig gyanakodva nézett hol rám, hol a halra, de pár percnyi hezitálás után odalépett a pikkelyeshez, és egy határozott mozdulattal lenyelte az egészet.
- Te aztán éhes voltál... - ámultam. A sárkány morgott egyet és átfordult a másik oldalára, így rálátásom nyílt a hátára. Még a sötétben is kivehetők voltak a sebei, amiket vagy a vadkanok okoztak neki, vagy a sárkányvadászoktól szerezte, ahogy a többiek mondták. Néhány már elkezdett hegesedni, de nagy részük még nagyon rosszul festett. Hogy tudtál ilyen sérülésekkel elmenekülni? Erős sárkány vagy... Leültem nem messze az ölvésztől, és csak néztem ki a fejemből. Néha elpillantottam a sárkány felé, de inkább csak gondolkodtam. Valahogy bekerült egy kevés homok az Arénába, és egy kisebb követ is találtam pár méterre tőlem. Kezdtem unatkozni, és úgy gondoltam, még a homokba firkálás is izgibb, mint csak itt ülni. Először csak mindenféle butaságot rajzoltam, amik éppen eszembe jutottak, de aztán jobb ötletem támadt.
- Hé, ő, ölvész! - szóltam oda sárkánynak. Pár másodperc után, némi morgolódás kíséretében megfordult, és kíváncsian nézett rám.
- Köszi, így tökéletes! - mondtam. Az ölvész furán nézett rám, de inkább hagyta az egészet, és újra lehunyta a szemeit. Kis ideig nyugalma volt, de hirtelen hallotta, ahogy egy kő időről időre megkarcolja a sziklát. Először csak néha, elvétve, aztán idővel egyre gyakrabban és gyorsabban hallotta az idegesítő karistolást. Kinyitotta a szemeit, és kizárásos alapon, rám nézett. Akkor esett le, hogy tényleg elég hangos voltam, de igazán nem volt itt sok homok, így nem tudtam elkerülni, hogy ne érintsem a sziklát, miközben rajzolok. A sárkányt rajzoltam le, ami nem volt könnyű, hiszen viszonylag sötét színű volt, így a sarokban nem igazán látszódott. Legalább rájöttem, miért nem láttam odafentről.
- Bocsi! Hangos voltam? - kérdeztem zavartan. Helyeslő morgást kaptam válaszul. - Bocsi! - ismételtem. Szerencsére már végeztem a "portréval", így tovább nem zavartam vele a sárkányt, de így ismét nem tudtam mit csinálni, azonban elmenni nem volt kedvem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az ölvész szemeit bámulom, a sárkány pedig ugyanígy tesz. Elképzelésem sem volt, mikor néztem a szemébe, egyszerűen fel sem tűnt eddig. Nem láttam a sárkány szemében semmi érzelmet, csupán kíváncsian méregetett egy ideje.
- Tudod...ötletem sincs, hogy kerültél ide... - kezdtem. - Vagy, hogy egyáltalán hogyan sikerülhetett eljutnod idáig - mondtam, újra sebeit fixírozva. - Sárkányvadászok? - mérges mormogást hallatott, még a farkával is csapott egy aprót, ami után kissé fel is nyüszített. Ebből már értettem választ.
- Szóval igen...sajnálom, hogy ez történt veled...tudod, kicsit hasonló cipőben járunk - mondtam, mire a sárkány kíváncsian oldalra fordította a fejét. - Én is nemrég kerültem ide. Érdekes történet... - nevettem zavartan. Fészkelődést hallottam mellőlem, és mikor odanéztem, nem láttam már semmit, de mintha határozottan közelebb került volna a sárkány hozzám. - Elmeséljem? - nem csinált semmit, csak továbbra is kíváncsian nézett engem. - Ezt igennek veszem. Szóval, én nem itt születtem, hanem egy délebbre fekvő szigeten. Édesanyám nem sokkal a születésem után meghalt, így apám nevelt fel. Volt még egy bátyám, Asmund, ő most 21 éves, én 18 leszek hamarosan. Ő lesz a törzsfő apám után, mivel az ugye apám. Viszonylag jó életem volt, nem szenvedtem hiányt semmiben, jó, legfeljebb barátokban, de nem is igazán volt rájuk szükségem. A falu nem igazán kedvelt engem, szerintük csak egy haszontalan fruska voltam, aki valami elmebajban szenved, mivel én nem tekintettem a sárkányokra úgy, mint mindenki más. Az életem unalmasan telt, egészen körülbelül 3 héttel ezelőttig. Sárkánytámadás történt, de ez más volt, mint az eddigiek. A falu elkapott egy sárkánylovast és a sárkányát. É-én vitába keveredtem apámmal... - itt megcsuklott a hangom, de pár pillanat után folytattam. - Kiszöktem éjszaka és kiszabadítottam őket, de lebuktunk...valószínűleg mind a halálunkat leltük volna ott, de visszajöttek Astrid társai. Elszökhetett volna, de ő nem hagyott a szigeten. Ezután...apám száműzött... Astridék idehoztak, és...úgy néz ki itt helyre jöttek a dolgok... - fejeztem be a történetet. Időközben lehajtottam a fejem, így csak most néztem újra a sárkány szemébe. Őszinte sajnálatot láttam bennük, mintha valóban átérezné a fájdalmamat. Mert igen, fájdalmat éreztem. Eddig szó szerint kizártam ezt az eseményt, bele sem gondoltam a dologba, de most teljes súllyal nehezedett rám az egész. Éreztem, ahogy a szemem könnybe lábad, és bár teljes erőmmel ellenkeztem ellene, arcomat lassan elöltötték a könnyek, amik egyre szaporábban, egyre kínzóbban pörögtek le az arcomról. A sírásból idővel zokogás lett, és én semmit sem tudtam tenni ellene. Már szinte fuldokoltam a könnyektől, de azok kitartóan záporoztak tovább. Hirtelen egy kis bökést éreztem a vállamnál, így felnéztem. A sárkány állt ellőttem, tanácstalanul, de barátságos tekintettel. Egymás szemébe néztünk, és egy egészen kicsit sikerült lenyugodnom. Az ölvész végül nekem dörgölte a fejét, ami szinte teljesen lenyugtatott.
- Köszönöm - suttogtam. Megsimogattam a sárkány fejét, aki ezt elégedett morgással fogadta. Hosszú percekig így voltunk. Én törökülésben maradtam, miközben ő egyre jobban élvezte a kényeztetést. A könnyeim időközben felszáradtak, de igazából, el is feledkeztem róluk. Lassan a sárkány egyre lejjebb engedte a fejét, míg végül, nagyon óvatosan, az ölembe fektette a fejét. Elcsodálkoztam, de egyúttal mosolyt is csalt az arcomra ez az egész. Gondoltam, én is pihenek egy kicsit. Óvatosan ráhajtottam a fejem a sárkányéra, aki ettől hirtelen megfeszült, de pár pillanat múlva újra nyugodtan szuszogott tovább. Boldog mosoly terült szét az arcomon. Belefúrtam az arcom pikkelyes bőrébe, és lassan én is elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami bántja a szememet. Mikor sikerült nagy nehezen kinyitnom a szemeimet, és kinéztem a vasrácsokon, rögtön felugrottam ijedtemben. A Nap már nagyon magasan járt, talán már reggel 10 óra is elmúlt. Az ölvész is idegesen felpattant, de mikor látta, hogy nincs baj, visszafeküdt, egy megrovó pillantás kíséretében. Gyorsan a kapuhoz rohantam, kinyitottam, rohantam is volna ki, de még egyszer visszanéztem a sárkányra. Abból a bizonyos "visszanézésből" az lett, hogy nem tudtam tovább menni. A sárkány kérdőn, és kissé kétségbeesetten nézett rám. Nem akartam itt hagyni, vele akartam maradni, de tudtam, hogy nem engednék. Oda akartam rohanni Hablatyhoz, fennhangon kimondani, hogy a sárkány kedvel engem, és szeretnék vele lenni. Azonban az is eszembe jutott, hogy ha szó szerint nem is mondták, én az este tiltott dolgot csináltam, ami miatt nagy bajba kerülhetek, ha kiderül.
- Ma, ugyanakkor! - kiáltottam a sárkánynak, bezártam magam után a kaput, és rohantam vissza a faluba.