Remélem még vagytok, akik vártátok a folytatást, jó olvasást kívánok nektek :)
U.i. Sajnos tényleg nem ígérhetem, hogy gyakrabban lesznek részek, de arra megesküszöm, hogy nyáron elhalmozlak titeket olvasnivalóval ;)
Megszámlálni sem tudtam, mennyi ideje repültünk. Kissé elszámoltam magam, mikor úgy gondoltam, hamar utolérjük őket. Az ég tiszta volt, mindent könnyedén beláttam, egyetlen kósza légáramlat sem zavart meg minket. Mégsem volt túl rózsás a helyzetünk. Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Órák óta csak a térképre támaszkodtam, miközben próbáltam bemérni az irányt a keresett sziget felé. Hogy miért nem fordultam vissza? Erre a válasz egyszerű: makacsság. Végtelen viking makacsság, ami, bármennyire értelmes ember is birtokolja, nem mindig diktálja azt, ami józan ésszel átgondolva helyes lenne. Így hát fokozatosan egyre messzebb kerültem az ismert Hibbant sziget partjaitól, egészen eddig, míg már azt sem tudtam megállapítani hosszas gondolkodás nélkül, hogy a nap kel vagy nyugszik.
Jelen pillanatban is épp az irányt próbáltam nagyjából belőni, mivel nem terveztem, hogy valahol a Római Birodalomban kössünk ki. Nem sokat tudok arról a helyről, de az biztos, hogy nem látnának szívesen egy sárkány hátán lovagló vikinget... Bár olyan messze eltévedni tehetség kell... Bár tekintve, hogy rólam van szó... Inkább visszafordultam a térképhez, és szenvedtem tovább a kusza jelölések is irányok hálójában, míg sikerült kibogoznom keletet, és elkanyarodtunk balra. Aztán egy perc múlva visszafordultam a helyes irányba...
Körülbelül egy óra múlva egy igencsak nyugtalanító tényt kellett tudomásul vennem: a Nap elkezdett lenyugodni. Remek... Azt mondtam, Hablaty térképe áttekinthető? Nem fogalmaztam pontosan. Hablaty térképe áttekinthető, ha NEM te vagy Kledirn Argusson, aki képes volt a saját szigetén is eltévedni... Már a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, viszont azt jól tudtam, hogy ha valaha visszakeveredek a szigetre, azért nem keveset fogok kapni. Egyelőre megpróbáltam arra összpontosítani, ami jelen pillanatban a lényeg: éjszaka nem repülhetünk, így menedéket kell találnunk. Az éjszaka eljöttével csak véletlenszerűen repkednénk, (nem mintha nem azt tennénk most is), fáradtak vagyunk, és alattunk nincs más, csak a tenger, szóval nem lenne túl szerencsés, ha megtámadna minket valami, én meg lezuhannék a nyeregből... Így nekikezdtem a reménytelen feladatnak, név szerint egy szigetet találni a semmi közepén.
Nem utasítottam irányváltásra sárkányomat, hisz jól tudtam, hogy ha ki is lyukadnánk valahol, az csakis a véletlen műve lenne. Néhány percig felhagytam a víz fürkészésével, és a lenyugvó napkorongra függesztettem a tekintetem. Nem voltam egy érzelgős típus, de a naplemente minden körülmények kötött megér legalább egy pillantást. Nem is áldoztam rá sokkal többet, néztem tovább a végtelen tengert, egészen addig, amíg a Nap teljesen el nem tűnt a horizont mögött, és lassan minden sötétségbe nem burkolózott.
- Egy újabb nap vége... holnap vagy a végtelen tenger nyel magába, vagy kapok egy alapos fejmosást Hablatytól... nem tudom melyik lenne jobb... - simítottam a kezem sárkányom nyakára. Ő nyugodtnak tűnt. Valószínűleg csak azon járt az esze, hogy milyen fáradt. És hogy legközelebb nem hallgat rám, ha az a haladagja elmulasztásával és a lustálkodás teljes megvonásával járhat.
Percek teltek a sötétségtől feszült némaságban, mikor sárkányom hirtelen átvette az irányítást, és hevesen balra kanyarodott.
- Hohoho, nyugi van! - húztam egy kicsit vissza. - Találtál valamit? - kérdeztem reménykedve.
Válasz helyett csak repült tovább, amit ezúttal hagytam neki. A sötétség egyre áthatolhatatlanabbá vált, de lassan kezdett körvonalazódni előttem valami. Egy sziget...
- Okos lány! - dicsértem meg a sárkányomat. - Szálljunk le! - mutattam a partra.
Sirina engedelmeskedett, és csakhamar leereszkedett a tengertől nem messze. Néhány fa szegélyezte a közeli, füves területet, de nem sikerült többet kivennem a sötétben. Mindketten éhesek voltunk, de úgy véltem, a fáradtság erősebb ellenfél jelenleg. Találtunk egy széles járatot, ami úgy nézett ki, mint egy függőlegesen vájt rókalyuk. Egy... hatalmas, függőlegesen vájt rókalyuk. Mély volt, Sirina morgott is rendesen, mikor lemásztam belé.
- Nem fogok a szabad ég alatt aludni, és ez elhagyatott, szóval vagy lejössz, vagy odafent őrködsz! - közöltem vele. Szemforgatva ugrott le mellém, és csapott fejbe a farkával.
- Én is szeretlek! - feleltem erre.
Körülnéztem. Viszonylag szűk volt a hely, még épp annyi tér volt, hogy Sirina akadály nélkül körbe fordulhatott volna. Egy hosszú alagút tárult elém, de (legalábbis reményeim szerint) valóban nem rejtett semmit. Lefeküdtem, kezemet a fejem alá tettem és rá hajtottam a fejem. Sárkányom morgott, de lefeküdt mellém. Mintha kicsit ideges lett volna.
- Sajnálom, Sirina! Ígérem, soha többet nem kezdek egy térképet követni! - mondtam még utoljára. Az éjszaka furcsa zörejeket hozott felém, de én a kimerültségtől abban a pillanatban elaludtam, amint lehunytam a szemem.
Halk mormolásra ébredtem, nagy valószínűséggel az éjszaka közepén. Meglepődve nyitottam ki a szemem. Nem volt itt senki. Senki az ég világon, a nyugtalan, nagyon is éber sárkányomon kívül.
- Sirina? - kérdeztem álmosan. - Miért nem alszol?
Csak morgott. Láttam rajta, hogy valamiért zaklatott. Nem is zaklatott... érez valamit. Néhány percig kíváncsian meredtem a sárkányomra, nem mintha ezzel sokkal több választ kaptam volna. Visszafeküdtem, de elaludnom nem sikerült. Időnként újra meg újra különös hangokat hallottam, de biztos voltam benne, hogy csak parázok. Egyébként miért is? Viking vagyok, ez pedig csak egy üres sziget. Nem tudtam, mi lehet a járat végén, de mintha időnként láttam volna elsuhanni valamit a szemem sarkából, mire Ölvészem még hangosabban morgott. Csak fáradt vagyok... - ismételgettem magamban.
Úgy tűnt, sikerült valahogy elaludnom, mert arra ébredtem ismét, hogy Sirina bökdös.
- Siri... feküdj vissza... - motyogtam.
De ő csak tovább böködött. Eltoltam magamtól a fejét. Mikor látta, hogy ez nem fog beválni, komolyabb módszerekhez folyamodott: szájával megragadta a bakancsomat, és a méltatlankodásom ellenére elkezdett húzni a hideg földön, ezzel együtt nem kevés szúrós kövön is átrángatva.
- Héhéhé! Sirina! Rossz sárkány, fejezed be! SIRI!
Csak akkor engedett el, mikor a vájat azon részére értünk, ahol a Hold fénye halványa besütött. Klassz... most kaptam ezt a csizmát... A sárkányom fogaival megragadta a grabancom, és egyszerűen felrántott a földről.
- SIRINA! Mit művelsz, bolond sárkány?! - kérdeztem bosszankodva. - Egyesek aludnának!
Mögém lépett, előre tolt.
- Sirina? - néztem rá furán. - Mit akarsz már?
Ő csak méltatlankodva morgott.
- Rendben Sirina, megyek már, megyek... - engedtem neki.
Elkezdtem felfelé mászni. A korábban hallott hang megismétlődött, és a föld mintha halványan remegni kezdett volna. Sirina hagyta, hogy a a fejére lépjek, és ezzel is feljebb nyomott. Ez már egyenesen megdöbbentő volt. Pont ő és az egója hagyta volna, hogy fennkölt buráját beszennyezzem az általa szétszaggatott csizmámmal?
Belekapaszkodtam egy gyökérbe, és annak segítségével küzdöttem fel magam az utolsó méteren. Ez legutóbb is ilyen mély volt? - gondoltam, ahogy nagy nehezen újra a felszínre jutottam. Lenéztem, várakozva meredtem sárkányomra, hogy ő mégis hogy tervezik feljönni. Ő csak feltekintett, megbizonyosodva, hogy már fent várom, majd egy hirtelen mozdulattal elrugaszkodott, és egy kisebb adag por lezúdulását okozva felugrott a vájat falára, és ügyesen feltornázta magát. Na oké. Miért is aggódok én ezért a sárkányért egyáltalán?
Alig telt el egy fél pillanat, Sirina már mellettem fújtatott, majd a levegőbe szagolt. Tüsketaraja az égnek meredt, arcára kiült valami dühös, de egyben kissé... nyugtalan arckifejezés. Vagyis a pofájára. Mivel állat. De... az olyan lekezelő. Miért is gondolkodok én most ilyeneken, mikor ha nem teszem, amit akar, bármit is akar, kedvesen végigrángat a szigeten a csizmám (legalábbis ami maradt belőle) orránál fogva? Nemigen volt időm ezen tovább gondolkodni, hisz amint csak eddig eljutott a gondolatmenetem, beteljesülni látszott a félelmem, azonban még Siri csizmám után kapó állkapcsa előtt odébb ugrottam. Igaz, épphogy csak.
- Haha! Ebből most nem eszel! Így is alig maradt belőle!
A gondolatai kiültek a tekintetére. Be kell valljam, kicsit frászt kaptam attól a "Ha akarom úgyis végigráncigállak a szigeten, szóval csak ne örömködj" arctól.
- Jól van! Nálad a pont! - mondtam gyorsan, mielőtt ismét bármivel próbálkozna. - De csak hogy tudd...! Tartozol egy új csizmával...
Ölvészem csak a szemeit forgatta. A föld hirtelen megremegett, hangos morajlás kíséretében, ha pedig Sirina nincs közvetlen mellettem, abban a másodpercben a kemény földön kötök ki. Ahogy belekapaszkodtam, éreztem, hogy szinte az egész testében megfeszül, morgása egyenesen félelmetes volt. Pupillája összeszűkült, és láttam rajta, hogy hamarosan egész testében vibrálni fog.
- Sirina? Mi a baj? - kérdeztem. Ebben a pillanatban előbukkant valami a járatból. Föld és szikladarabok repültek mindenfelé, valószínűleg nem kevés talált volna el, ha Siri nem emeli védelmezően fölénk a szárnyát. Óvatosan kinéztem, de rögtön azt kívántam, bár ne tettem volna. Most már értettem, miért volt olyan ideges a sárkányom. Egy óriási, fehér szemű, tüskés sárkány nézett vissza ránk a levegőből. Összerezzentem, reflexből hátrálni kezdtem. A lény nem hasonlított annyira egy sárkányra tekergőző, láb nélküli testével és üres, lélektelen szemeivel, azonban én tudtam, hogy az. Láttam már. A Sárkánykönyvben. Suttogó Halállal álltunk szemben...
Míg én a menekülőutat kerestem, Sirina már támadóállásban volt, kivillantva hegyes, és szükség esetén kétség kívül halálos fogait. A Suttogó is így tett. Csak az ő szájában több sor, forgó fogsor látszódott. Nem túl fényes felhozatal. Legalábbis számunkra. Neki... lehet megvan a vacsorája. Sőt... valószínű. Tudom, igazán pozitív gondolkodás. De mi másra gondolhat az ember egy ilyen helyzetben? Mondjuk a végrendeletére, de... LEHET, hogy most nem ezen kéne agyalnom...
Inkább Sirinára néztem, hátha, mint nálam értelmesebb (legalábbis épeszűbb) lény van ötlete. Nem úgy tűnt. Csupán annyit láttam, hogy egy pillanatra rám néz, üzenve, hogy másszak a hátára. Alig volt egy fél lépésnyire tőlem, de így is, az alatt a szempillantásnyi idő alatt, míg mindez történt, csak annyit érzékeltem, hogy Sirina nekem ugrik, ezzel ellökve minket a fél pillanattal később földbe "csapódó" sárkány elöl, aki azonban már el is tűnt, ellenben egy óriási vájatot hagyott maga után. Néhány másodpercnyi lefagyás után feltápászkodtam, és felugrottam a nyeregbe.
- Nyomás! - kiáltottam, de mire csak kimondtam, már rég a levegőben voltunk. Siri olyan tempóval kapaszkodott egyre feljebb és feljebb, hogy minden erőmet a kapaszkodásra kellett fordítanom. Sárkányom már egyenesbe fordult, és már csak egy szárnycsapáson múlt, hogy messzire meneküljünk innen, mikor az éjszaka hirtelen beállt csendjébe villámként hasított a már ismerős suttogás, a föld ismét megnyílt alattunk, és a fehér szemű szörny a magasba emelkedett. Ezután már csak egy üvöltést hallottam, és a pillanat törtrésze alatt jöttem rá, hogy zuhanni kezdünk, egyenesen az alattunk tátongó mélység felé. A Suttogó Halál lerántott minket, sárkányom pedig bármennyire küzdött, a gravitáció és a másik sárkány meglepetése ellene dolgozott. Még mielőtt a földbe csapódtunk volna, Sirina megpördült, amivel annyit ért el, hogy én leforduljak a hátáról, és az egyik fa lombkoronájában landoljak. Úgy éreztem, széttörik a gerincem, ahogy nem sokkal később lebucskáztam róla, de tudtam, hogy örülhetek, hogy nem lapultam ki. Újabb üvöltés hasított a levegőbe, ami visszazökkentette a gondolataimat a fájdalomról arra, hogy Ölvészem nincs velem. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Sirina feltápászkodott, azonban a másik ismét a farkába harapott, próbálva lehúzni az alagútjába, de Siri nem hagyta magát. Villámot vezetett végig magán, és ahogy a Suttogó összerándult, kitépte a szájából a farkát, és szembefordult vele. Villámot lőtt rá, ami elől az összezavarodott sárkány még épp, hogy el tudott menekülni. Pár pillanatig csend volt, de mikor újra felbukkant, Sirina ismét rálőtt. Ezúttal azonban eltalálta, és ugyan valószínűleg nem volt olyan erős, hisz még ezután ránk morgott, de visszament a járatába, és nem úgy tűnt, mint aki ma még ki szeretne jönni. Odarohantam a sárkányomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam, ismét felkapaszkodtam rá, ő pedig abban a pillanatban olyan messzire szállt a szigettől, amennyire ez egyáltalán lehetséges. A szütyőmet valahol elhagytam, csupán a térkép maradt valahogy nálam, de nem érdekelt. Örültem a napfelkeltének, és hogy minél messzebb kerülhetek ettől a szigettől...
Elhatároztam, hogy soha többet nem szökök el. De komolyan. Én ezt végig nem csinálom többet. Nincs kedvem többet a földön aludni, nincs kedvem egy alváshiányos, ideges sárkányt elviselni, nincs kedvem még egyszer új csizmát szerezni, és legfőképpen, soha, de soha nem akarom ismét szinte egy másik sárkány VACSORÁJAKÉNT végezni.
A nap már magasan járt, de továbbra sem láttunk semmit sem. Klassz. Remek. Tipikus. Nagyon tipikus. Esküszöm, ha valaha hazajutok, soha többet nem megyek távolabb a szigetnél tíz sziklánál.
Valószínűleg már bőven délután volt, mikor az ég kezdett beborulni. Nem tűnt úgy, hogy vihar lesz, de a felhők megdagadtak, egyre kevesebb napfényt adva nekünk. Még nehezebb lesz tájékozódni...
- Igazán remek, Sirina... mit gondolsz, most merre menj... - nem tudtam befejezni a kérdést, mert ebben a pillanatban egy Sikló... nos, siklott ki a felhők közül, én pedig épphogy az utolsó pillanatban rántottam vissza sárkányomat. Ha nem teszem, nagy valószínűséggel égben bekövetkezett karambol lett volna belőle. Tüskés farka így szinte súrolt minket, szóval egy kisebb sokk után tudtam csak megnyugodni. Ellenben sárkányom kapásból morogni kezdett az ismeretlen szárnyasra. Egek, éhesen teljesen kifordul magából... Megjegyzés - felemelni a haladagját, talán akkor nyugodtabb természetű lesz... Jó is lenne.
- Tudom, tudom, éhes vagy, én is, de ettől még nem kéne... - kezdtem bele a monológba, amit egy halk, de sokatmondó morgással belém is fojtott, mintha csak azt mondaná "Tudom, tudom, mondtad már..." - Jól van, felfogtam - morogtam az orrom alatt. - De tudod... még jössz egy csizmával...
Ismét elővettem a térképet, próbálva valamennyire kiigazodni rajta, de ismételten rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való.
- Északon vagyunk... vagy... talán inkább keleten... ezt a szigetet vajon már elhagytuk? - konzultáltam önmagammal jobbra-balra pillantgatva. Úgy véltem, túl magasan vagyunk, így kicsit lejjebb ereszkedtünk Sirinával, hátha (a reménykedni szabad) látunk valamit. Volt itt néhány apró sziget, nagyjából teljesen üresen, de semmi jelentősebb. Már kezdtem azt hinni, elértük a világ szélét és túlrepültünk, mikor a távolba először egy part, majd egy erdő és egy hegy kezdett körvonalazódni előttem. A térképre pillantottam. Pff... ki tudja melyik... ha egyáltalán rajta van...
Közelebb repültünk, és tekintve, hogy már távolról is látszódott, hogy a többihez képest óriási sziget, óvatosan repültük körbe, először a hegy, majd a fák takarásában. Mikor nyitott terepre érkeztünk, gyakorlatilag leesett az állam. Sárkány motívumokkal díszített, a tengerre néző, magasra épített kunyhókat láttam mindenfelé.
- Wáó... - suttogtam, Sirinával egy viszonylag távolabbi sziklára leszállva. Már azon gondolkodtam, hogy megkockáztassam-e, hogy odamegyek segítséget kérni, és mikor végre elhatározásra jutottam, és felszállásra ösztökéltem sárkányom, hirtelen egy óriási zöld füst jelent meg majd robbant be előttünk, kis híján elérve, hogy valahol a tengerben kössek ki.
- Hova, hova, betolakodó? - hallottam meg egy túlontúl ismerős hangot, mire felkaptam a fejem.
- FAFEJ?! Te, te... hogy... mit keresel itt?!
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled, betolakodó - szólalt meg most a Cipzárhát másik fejéről ikertestvére, akit eddig észre se vettem.
- Hogy... mi van? - kérdeztem őszinte értetlenséggel. Az ikreknek vagy elment az esze, vagy egy párhuzamos szigetvilágba kerültem... Inkább az utóbbi, az előbbi rég megtörtént... már, ha egyáltalán volt valaha...
- Mondd meg, ki vagy, betolakodó! - szállt le Fafej a Cipzárhát nyakáról, majd elém sétált.
- Fafej... ne szórakozz már.
- Honnan tudod a nevem, betolakodó? - fonta karba a kezeit.
- Egek...
- Ne egekezzen nekem itt hibbanti Kledirn kisasszony, hanem mondja meg a nevét és hogy honnan jött!
- Különben a különleges kopók kénytelenek lesznek bekeményíteni - mondta Kőfej, hirtelen előszedve egy fejszét. Te jó ég, ezt honnan szerezte?!
- Öhm...
- Azt hiszem, el kell vinnünk kihallgatásra - ajánlotta Kő, vigyorogva forgatva a fegyvert kezei között.
- Egyetértek, nyomozótárs. De ez esetben kérem, tegye le a fejszét, én hozom Buzgót.
- Rendben van, köszönöm, hogy ideadja.
- Hohoho! Senki nem kapja meg Buzgót rajtam kívül!
- Akkor hozom a fejszét, mert most én leszek a rossz zsaru!
- Legutóbb is te voltál a rossz zsaru!
- Ez nem igaz! Mindig te vagy a rossz zsaru! Most én akarok lenni a rossz zsaru!
- SOHA! - kiáltotta Fafej, Kőfejjel egyszerre felemelve a fegyvert, és szinte egymásnak rontva, ha Böff és Töff nem fogják vissza őket. Én csak pislogva figyeltem a jelenetet.
- Öhm... azt hiszem... én most megyek... - motyogtam a sziget felé mutatva.
- Hé!
- Böff, Töff, engedjetek el minket, megszökik a gyanúsított!
- Ikrek... - forgattam a szemeimet, miközben Sirinával már a remélt Sárkányperem felé tartottunk.
Leszálltunk az egyik kunyhó előtt, ami a sötétlila és a vörös színeit viselte, néhol egy kis fekete beütéssel. Az egyik oldalon felfedeztem Fogatlan farokszárnyának jelképét, így sejtettem, hogy ez Hablaty kunyhója lehet. Leszálltam Ölvészem hátáról és megálltam az ajtó előtt. Egyáltalán nem volt biztos, hogy itt van, de tekintve, hogy ismételtem mekkora ostobaságot csináltam, kicsit tartottam a vele való beszélgetéstől. Végül erőt vettem magamon és bekopogtam. Nem érkezett válasz, de pár pillanaton belül Hablaty smaragdzöld szemeivel találtam szembe magam, amibe, ahogy meglátott, először meglepődés, majd értetlenkedés költözött.
- Kledirn? Te meg mit keresel itt? - kérdezte számonkérő hangon.
- Hát az úgy vooooolt... - kezdtem bele, de ebben a pillanatban előre buktam, és éreztem, hogy valami súlyos rám nehezedik, én pedig mozdulni sem tudok alóla.
- Hablaty!
Jaj ne....
- Fafej! Kőfej! Szedjétek már Kledirnről a sárkányotokat!
- Ennek én is örülnék - jegyeztem meg odalentről.
- Hablaty! - kezdett bele Fafej, mintha nem is hallotta volna. - Elkaptuk a betolakodót! Engeded, hogy elvigyük a vallatószobába?
- Fa, nincs is vallatószoba.
- Hehe... izé... igen, igen, tényleg nincs... - nevetett zavartan.
- Fafeeeeej!
- De hadd vallassuk ki!
- Nem kell kivallatni, ő Kledirn, ti birkafejek!
- De... te azt mondtad, figyeljünk a betolakodókra...
- Istenek...
- Emberek, én még mindig itt vagyok... - próbáltam magamra felhívni a figyelmet.
- Fa, Kő, parancsoljátok már le BöffTöff-öt Kledről!
- Jól van, jól van... - morogták, majd valószínűleg egy kézjellel arrébb küldték a sárkányt, mert végre kaptam levegőt, és fel tudtam tápászkodni. Hallottam, ahogy elrepülnek, de mire odanézhettem, már eltűntek.
- Igazán szívélyes fogadtatás...
- Miért jöttél ide? - kérdezte Hablaty. - Már megbocsáss, de nem kéne tudnod, hol a sziget.
- Ó, biztosíthatlak, hogy a leghalványabb fogalmam sincs, hol vagyunk.
- Akkor mégis, hogy találtál ide? - vonta fel a szemöldökét.
- Mondanám, hogy ezzel... - húztam elő a koszos, gyűrött térképet. - De inkább a véletlen műve, hogy még nem ettek meg.
Hablaty egy darabig csak bámult rám, és a térképre. Valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy azon akadjon ki jobban, hogy megint elszöktem, vagy hogy összekoszolódott a tökéletes térképe.
- Te sosem változol, mi? - kérdezte végül.
- A-a. De... a térképért bocsánat - mondtam, átnyújtva neki a még valamennyire használható papírt.
- Az infók még rajta vannak, nem gáz... de... akkor miért is jöttél ide?
- Ezért a nyavalyásért - mutattam a térképre.
- Ezért repültétek át a fél Szigetvilágot?
- Igen, nagyjából ez történt.
- Nem vagy normális.
- Ez nem újdonság.
- Tudom.
- Akkor?
- Fárasztó vagy, tudod?
- Annyira nem, mint az ikrek.
- Csak néha... - indult vissza a kunyhójába.
Most vettem észre, hogy Fogatlan kicsit távolabb fekszik, mancsaira hajtott fejjel. Hablaty megsimogatta, mire a sárkány álmosan felnézett, de így már látszott, hogy nem aludt, hanem végig figyelte a beszélgetésünket.
- Kis sunyi - simogattam meg én is, mikor Hablaty nyomában kijött a kunyhóból. Hagyta, hogy a nyakánál kényeztessem, aztán mikor abbahagytam, odament Sirinához, aki mindeddig a háttérből figyelt, és üdvözölték egymást. Na igen, ha látja, hogy nem vagyok életveszélyben, akkor csak a háttérben röhög rajtam... pedig az ikrek által halálos mértékű agysejt leépülést lehet szenvedni...
- Gyere! - szólt Hablaty, felszállva Fogatlanra.
- Hova? - kérdeztem reflexből, de én is felszálltam sárkányomra, és követtem a srácot, aki válasz helyett csak leszállt nem sokkal messzebb egy másik, nagyobb épületnél, és csupán intett, hogy kövessem. Mondtam Sirinának, hogy várjon meg, és kicsit később én is beléptem az épületbe.
Egy tágas klubhelyiség volt, ezt rögtön láttam. Szépen fel volt szerelve és díszítve, de a figyelmemet az asztal körül helyet foglaló sárkánylovasok ragadták meg.
- Hehe... sziasztok! - köszöntem zavartan.
Fafej és Kőfej valószínűleg elmondhatták nekik, hogy itt vagyok, mert nem támadtak le rögtön a kérdéseikkel, de észrevettem, hogy igenis tudni akarják, mit csinálok itt. Astrid felállt, láttam rajta, hogy ő vállalta a kikérdezésemet. Hablaty már nyitotta volna a száját, de ekkor Fafej hirtelen felpattant, és mintha a korábbi "rendőrségi incidens" meg sem történt volna, Astrid elé vágott, és egy pillanatra olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy azt hittem, hátra esek.
- Kledirn! Olyan jó, hogy végre meglátogattál minket!
- Öhm...
- Gyere! - ragadott karon. - Be kell mutatnom egy nagyon fontos valakinek! - rángatott át a termen, miközben én kétségbeesetten néztem a többiekre, de ők, még Kőfej is, csak a szemüket forgatták.
A helyiség végében megállított, én pedig csak pislogva meredtem rá, hogy mégis mi lehet vele, hogy Fej mércével is ilyen... ilyen.
- Most pedig... - ment a bejárathoz hevesen gesztikulálva - ...hölgyeim, uraim, Kőfej, sárkányok... bemutatom vendégünknek Sárkányperem, a sziget vezetőinek dicső, sőt legdicsőbb tagját... Csirkét!
Ebben a pillanatban betotyogott egy fehéres barnás, kotkodáló... csirke. Valóban egy csirke volt... egy... csirke...
- Fafeeeeeej?
- Gyere, Csirke, gyere! - mondta a szárnyasnak, ami követte őt. Te jó ég... - Be kell mutatnom neked valakit! Íme Kledirn! - állt meg előttem. - Tudod Kled, tudnom kell, hogy valaki szimpatikus-e Csirkének, mert ha nem, kénytelen vagyok belekeverni őt a magvacskáiba....
- Öhm... sráááááácooook? - néztem rájuk, reménykedve, hogy kimentenek az őrült viking és egy csirke csapdájából, de nem úgy tűnt, mintha mindjárt a segítségemre sietnének. A csirke közelebb jött és felnézett rám.
- Paaaaaaaaak!
- Mit mondasz, csirke? - hajolt le Fafej.
- Pak, pak!
- Ó, szóval nem nyerte el a tetszésedet?
- Paaaak!
- Hmmm... aha...
- Pak, pak, pak!
- S.O.S....
- Csendet Kledirn! Nos, igen, szerintem sem... Hmmm... Nos... Nem kerülsz a magocskákba, de Csirke rajtad tarja a szemét...
- K-köszönöm.... azt hiszem...
- Ne nekem köszönd! Köszönd Csirkének! Ja, és ha már ott vagy, üdvözöld kellőképpen őkelmét!
- Öhm... köszönöm Csirke... szia Csirke... - motyogtam zavartan.
- Fafej, ne terrorizáld már Kledet a szárnyasoddal! - szólalt meg hirtelen Takonypóc. Abban a pillanatban hálás voltam neki, hogy megment az ijesztő csirkétől és gazdájától...
- Kikérem magamnak, én csak megtettem az alapvető sárkánypermi óvintézkedéseket az idegenekkel szemben! - vágta ki magát a Thorston fiú.
- Na jól van, elég lesz mára az óvintézkedésekből, a vallatásból, és az ismerkedésből, szerintem Kled így is egy életre emlékezni Csirkére... - próbált kimenteni a helyzetből Hablaty, arrébb húzva Fafejtől és az ijesztő madarától. - Kledet holnap visszakísérem Hibbantra, próbáljátok meg nem az őrületbe kergetni!
- Mi őt? - szólaltak meg egyszerre az ikrek.
Hablaty a szemeit forgatta, de nyilván ő is látta, hogy jobb, ha nem megy bele, és inkább kimegyünk a klubházból. Megállja egy vitában a helyét, de ha az ikrekkel kell azt lefolytatni, inkább nem fárasztja magát. A srác becsukta mögöttünk az ajtót, és sárkányainkkal a nyomunkban elindultunk a mindent összekötő kötélpálya rendszeren... valamerre. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt túlzottan.
- Hát... megismerkedtél Csirkével - szólalt meg hirtelen.
- Igen... és igazad volt, ezt a találkozást tényleg nem fogom elfelejteni... és azt hiszem hetekig csirkékkel fogok álmodni...
Hablaty felnevetett.
- Nos, ez volt Fafej és Csirke duója. Hidd el, néha ijesztőbbek ennél.
- Ezt nehéz elhinni.
- Pedig elhiheted, előfordul.
- Azt hiszem örülök, hogy holnap visszaviszel, és nem kell túlélnem - jegyeztem meg. - Akkor... tényleg visszaviszel holnap? - fordultam hozzá.
- Muszáj lesz, Kledirn - mondta. - Bízom benned, de vissza kell menned Hibbantra.
- Igen, tudom - bólintottam rá. - De... a térképedért cserébe kimentesz apádnál?
- Megint elszöktél, mi?
- Hagytam üzenetet...
- Azaz elszöktél.
- Nézőpont kérdése.
- Fárasztó vagy.
- Sikló mondja Fúri... - kezdtem volna a visszavágásba, de ebben a pillanatban megcsúszott a lábam, és reflexből Hablatyba kapaszkodtam.
Azt hittem, megtart, de őt is hirtelen érte, így sikeresen lebucskáztunk a hídról. Szerencsére alig estünk valamit, de azért nyöszörögve ültem fel és néztem a fentről minket bámuló sárkányainkra.
- És ügyetlen - egészítette ki Hablaty az előző mondatát ő is feltápászkodva.
- Nagyon vicces - álltam fel az oldalamat fogva.
Szinte hallani véltem, ahogy a sárkányok kiröhögnek minket, ahogy könnyedén leugranak hozzánk, és ellenőrzik, nincs-e komolyabb bajunk.
- Jól vagyok, Fogatlan - simogatta meg Hablaty az Éjfúria fejét. - Csak egyesek nem tudnak vigyázni magukra.
Szemforgatva hátat fordítottam neki, és odamentem Sirinához. Jóformán semmi nem nem maradt nálam, fölösleges lett volna ellenőrizni bármit, szóval csak megsimogattam a sárkányom fejét, annak ellenére, hogy valószínűleg magában még mindig rajtam szórakozott. Ő hozzám dörgölte a fejét, és kicsit megemelte azt, hogy tudassa: térjek át a kellemesebb vakargatásra. Elmosolyodtam, és teljesítettem a néma kérését a mihaszna hüllőnek.
- Tudod Hablaty, kíváncsi lennék, melyikünk lábatlankodna többet egy új helyen - szólaltam meg egy kis idő után. Nem kaptam választ, csupán az Éjfúria morgását hallottam.
- Hablaty? - fordultam meg. Hablaty már távolabb állt, a horizontot fürkészve. - Hablaty? - kérdeztem meg még egyszer.
- Kledirn... szólj a többieknek - szólalt meg hirtelen.
- Tessék? Mi van, miről be.... te jó ég... - motyogtam magam elé, ahogy én is a tengerre függesztettem a tekintetem. Lefagytam a látványtól.
- Mondd nekik, hogy a kunyhómban várom őket... - mondta, egy pillanattal később pedig már Fogatlan hátáról nézett rám. - Siess! - adta ki az utolsó parancsot, mielőtt a magasba emelkedtek a sárkánnyal.
Néhány pillanatig figyeltem, ahogy a fekete árny távolodik az égbolton, aztán odarohantam a sárkányomhoz, és felpattantam rá. Vetettem egy utolsó pillantást a még távoli, de egyre közeledő sárkányvadász hajókra, majd a feltámadó szélbe kapaszkodva a klubház felé vettük az irányt.
